Új történet

www.anotherlovestory.blogzona.hu

itt megtaláltok :)

38.rész

- Hogy van Bill?! - szegezte nekem a kérdést szinte egyszerre rengeteg újságíró, mikor kiléptem a kórházból.
Nem mehettek be, vagy ha mégis bejutottak volna, a kórterem előtt álló biztonsági őrökön úgyse jutottak volna tovább. Láttam néhány síró rajongót is a riporterek mögött toporogni. Az újságírókkal nem foglalkoztam, elmentem mellettük, mondjuk ez egy kicsit nehezen sikerült.
- Ne aggódjatok, Bill már jól van – mondtam a lányoknak, mikor odaértem hozzájuk. Meglepődtek azon, hogy nekik beszélek.
- Tényleg? - nézett rám könnyes szemekkel – Nem csak azért mondod, hogy elmenjünk?

- Nem – ráztam meg a fejem – Higgyétek el. Azt leszámítva, hogy fáj neki minden nagyobb mozdulat, be nem áll a szája, és folyton valami rendes kajáért nyávog, ami nála igazából az egészségtelent jelenti
- Kérhetnék valamit? - szólalt meg bizonytalanul az egyikőjük, mire bólintottam – Átadod neki a levelünket?
Még valamit gyorsan firkantottak az lap aljára.
- Persze – vettem el tőle az összehajtogatott papírt – Majd ha jövök vissza hozzá, odaadom neki
- Köszönjük – mosolyogtak.
Elbúcsúztam tőlük, majd elindultam hazafelé.

Lezuhanyoztam, ettem egy kicsit, majd Richard elvitt Billékhez, hogy összeszedjek neki néhány cuccot. Bent rögtön a szobája felé vettem az irányt. Tettem el neki ruhát, a laptopját, bár fogalmunk sem volt, hogy használhatja-e egyáltalán. Az Ipodját is megtaláltam nagy nehezen, természetesen a fiókja legalján volt.

Richard a kórházhoz is odavitt. Láttam rajta, hogy furdalja a lelkiismeret.

- Figyelj – fordultam felé, mikor megállt a parkolóban – Nem a te hibád. Nem tudhattad, hogy ez fog történni, és én egyáltalán nem haragszom rád! Akkor is csak az idegesített, hogy a beleegyezésem nélkül intézkedtél
Elmosolyodott, majd kiszálltam az autóból, és intettem neki egyet.
- Végre vissza jöttél – vigyorgott Bill, mikor beléptem a szobába – Már kezdtem egyedül érezni magam!
- Hol van Tom? - kérdeztem, miközben a táskát letettem az egyik székre.
- Szerinted? - vonta fel a szemöldökét.
- Már megint csajozik? - csóváltam a fejem.
- Talált – forgatta a szemeit, amin elnevettem magam.
Ekkor eszembe jutott a levél, amit a rajongók adtak. Benyúltam a farzsebembe érte. Bill először érdekesen nézett, hogy mit is csinálok. Kivettem a papírt, és átnyújtottam.

- Mi ez? - kérdezte.
- Nézd meg – feleltem, mire széthajtogatta a lapot.
- Olvasd fel nekem – nyújtotta át.
- Miért én? - lepődtem meg.
- Mert én vagyok a gyenge, szenvedő beteg - játszotta a hattyú halálát – Nem, egyébként azért, mert szeretem hallani a hangod...
- Na jó – adtam be a derekam, és olvasni kezdtem.
- Kedves Bill! - kezdtem – Fogalmunk sincs, mi történt veled igazából, mert az újságoknak nem akarunk hinni, de reméljük minél előbb meggyógyulsz! Az összes rajongó szorít érted. Nagyon szeretnénk már újra egy koncerteteken tombolni, annál nagyobb élmény nincs! A zenétek akár hiszed, akár nem, életet mentett! Kirángattatok egy lányt a depressziójából, csupán azzal, hogy teljes szívetekből játszottatok. És nem Ő ez egyetlen példa erre...
Az életetek kívülről tökéletesnek tűnik, de most már mindannyian kezdjük megérteni, hogy nem az. Viszont ti még így is bírjátok, és nem lettetek beképzeld „celebek” , amiért csodálatra méltók vagytok. Kérünk titeket, soha ne hagyjátok abba a zenélést ! Három ember biztos lesz, akinek az összes Tokio Hotel CD a polcán fog díszelegni.
Szeretünk téged!
ui.: A barátnőd elképesztően kedves és szép! Reméljük, még sokáig együtt lesztek

Miután befejeztem az olvasást, ránéztem. Mosolygott.
- Azt hiszem, nekem vannak a legjobb rajongóim – szólalt meg – Az utóirat meg hát... Mindig is tudtam
Heves szemforgatásba kezdtem, mire felnevetett.
- Olyan jó, hogy végre kezdik elfogadni a tényt, hogy barátnőm van – merengett – Azt hittem, tovább fog tartani. Na szólalj már meg!
- Mit mondjak? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
- Hm... mondjuk... Bill a legjobb pasi a világon! - adta ki az utasítást Bill.
Tom természetesen pont ekkor lépett be.
- Már megint egoistát játszik? - csóválta a fejét.
- Lemaradtál az előzményekről – grimaszolt neki Bill, amin nevetni kezdtem.

Másfél hónap múlva Billt kiengedték a kórházból. Már a kezén sem volt gipsz, viszont azt javasolták neki, fellépésre még egy ideig kösse fel. Izgatottan lépett ki a kórház ajtaján. A kezemet fogta, és boldogan mosolygott. Rengeteg rajongó és újságíró várt rá.
- Bill, mi is történt igazából? - szegeztek neki egy mikrofont.
- Mond el – szólt neki David – Így legalább befejezik a találgatást
Nagy levegőt vett.
- Legyen elég annyi, hogy a duett egyik intézője elég érdekes eszközökhöz folyamodott annak érdekében, hogy biztosítson magának pár milliót. Megzsarolta Florát – elhallgatott, és közben megszorította a kezem -, és egy takarító olyan információt adott le, amit nem kellett volna... És hát én voltam a zsarolás tárgya. Viszont, ha Ő nem állítja le, valószínűleg nem állnék most itt...
Ennyit mondott el, nem többet.
- Nézd, Ők küldték a levelet – mutattam három csendben álló lányra. A tömegben ők voltak az egyedüliek, akik nem kaptak hisztirohamot Bill látványától.

Odament hozzájuk, és beszélgetni kezdett velük. Adott nekik autógrammot, sőt még képet is csinált velük. Mosolyogva néztem a jelenetet. Örültem, hogy egy ilyen embert tudhatok magam mellett. Nála jobbat keresve sem találnék. Vissza jött, és adott egy csókot.

- Végre itthon! - kiáltott fel Bill – Már kezdett elegem lenni a fehér falakból, és abból a furcsa szagból
Tom letette Bill táskáját, és a a konyhába ment.
- Ugye vissza költözöl? - nézett rám – Kérlek!
Bólintottam, mire odarántott magához, és megcsókolt.
- Szeretnék végre valami egészségtelent! Tom, mond, hogy van itthon csoki! - kiabált be a testvérének, mire kijött, a kezében egy tábla csokoládéval.
Bill rögtön rávetette magát, és megette az egészet.
- Na ez igazán jól esett! - mondta elégedetten.
- Az élet apró örömei... - forgatta a szemeit Tom.

Az este a kanapén ültünk mindannyian. Tom, Gustav, Georg, Bill és én. Valami vígjátékot néztünk, és nagyokat nevettünk. Hozzábújtam Billhez, ő pedig egy puszit nyomott a homlokomra.
Végignéztem rajtuk, és melegség járta át a testem. Semmit sem tennék most már másképp. Követtem a szívem, és rátaláltam a jó útra. Lehetséges, hogy bizonyos helyzetekben az eszemre kellett volna hallgatnom, de már nem bánom. Nem kell mindent tökéletesen tenni, az fárasztó és felesleges. Aki szeret minket, az a hibáinkkal együtt fog elfogadni. Nem várja el, hogy folyton jó döntéseket hozz, de ha szükséged van a segítségére, ott lesz veled. Lehet, hogy ténylegesen nem tud segíteni, de csak az, hogy megszorítja a kezed egy gyenge pillanatban, és a tudtodra adja, hogy nem vagy egyedül, többet ad, mint bármi más.
Ők pedig pont ilyenek. Rájuk bátran mondhatom, hogy barátok, mert tudom, hogy soha nem fogják az ellenkezőjét bizonyítani.  Ráadásképp megtaláltam azt az embert, akiért érdemes élni...


Megtanultam ezalatt az idő alatt, hogy nem hagyhatom elveszni azokat, akik igazán számítanak. Bármennyire nehéz is, muszáj. Csak egy dologra van szüksége minden embernek... Igaz barátokra.

VÉGE

Az az igazság, hogy elszámoltam a részeket, tehát ez volt az utolsó. Fura belegondolni, hogy végig írtam egy történetet, mivel ez az első. Köszönöm azoknak, akik kommenteltek, el sem tudjátok képzelni mennyit jelent egy-egy dicsérő szó :)
Húzhattam még volna tovább az egészet, de én azt már túl vontatottnak tartottam volna, így hát befejeztem.  Hiányozni fog, mert imádtam írni a történetet. Mikor rossz kedvem volt, ezáltal kiírhattam magamból, ha valami vicces történt velem, beleírhattam. Nem fogok eltűnni, hamarosan nekiállok a második történetemnek, amit remélem ugyanekkora lelkesedéssel fogtok olvasni. Köszönöm nektek, hogy olvastatok és írtátok a szebbnél szebb, aranyosabbnál aranyosabb kommenteket (L)

Kérlek titeket, válaszoljatok ezekre a kérdésekre:
Hogy tetszett a történet?
Ki volt a kedvenc szereplőtök, és kit utáltatok a legjobban?
Mi tetszett, és mi nem?
Min változtattál volna?

A véleményedet is nyugodtan leírhatod, nem kell kímélni :)


És akkor egy kis ismertető az új történetről:
Bill Kaulitz az utolsó facér Tokio Hotel tag. Minden egyes alkalommal összeszorul a szíve, mikor látja, a barátai mennyire boldogok. Vele mikor történik ez meg? Vajon ha rátalál a szerelemre, képes lesz megtartani?

extra: Az egész történet Bill szemszögéből íródik.


Amint elkészül az első rész, kiírom hol tudjátok elolvasni.
Sziasztok, és köszönök mindent még egyszer :)

37.rész

- Én vagyok az apád!
Forogni kezdett velem a világ, nem tudtam mit tegyek.
- Én megmondtam, hogy sokkolni fog az, ha megmondom ki vagyok – rándította meg a vállát.
- Miért tetted ezt? - szinte már kiabáltam vele.
- Meg mondtam... Te tönkre tetted az életem, egyenlítenem kellett! – mondta.
- Én tettem tönkre az életed? Te ittad magadra részegre minden nap! Csodálkozol, hogy nem álltam melléd? És ezek után még az apámnak mered nevezni magad? - ordítottam vele.
- Most azonnal fogd be! - rántott elő egy pisztolyt – Te hívtad rám a rendőrséget, elvesztettem mindenem, csak is miattad!
- A mai napig nem bánom, hogy ellened tanúskodtam! - nem érdekelt annak a veszélye, hogy ha tovább idegesítem, akár le is lő.
A ravaszra tette az ujját, és meg akarta húzni. Hangos dördülés hallatszott.

Apám a földre esett, és ordítva fogta a lábát. Megjöttek a rendőrök, orvosok kíséretében. Két mentős rögtön Billhez rohant, egy pedig Andrew-hoz.
- Mi tartott ennyi ideig? - fordultam Tom felé, aki odalépett hozzám, és átölelt. Zokogtam a vállán, ő pedig a hátamat simogatta, és próbált megnyugtatni. Éreztem rajta, hogy csak miattam tartja magát.
- Maguk Bill Kaulitz-Trümper hozzátartozói? - kérdezte egy orvos.
- Én a testvére vagyok, Ő pedig a barátnője – mutatott rám Tom.
- Egy ember velünk jöhet – közölte.
- Menj te, te vagy a testvére – néztem Tomra.
- Igen, viszont én oda tudok vezetni – felelte – Melyik kórházba viszik?

Pár pillanat múlva már a mentőben ültem Bill mellett. Csak bámultam az öntudatlan testét, a könnyeim pedig patakokban folytak az arcomon. Hangos sípolás töltötte be a levegőt.
- Mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten, de senki nem figyelt rám.
- Töltés 200-ra! - kiáltotta az egyik orvos – Hátra!
A mellkasa felemelkedett, majd visszaesett a hordágyra.
- Még egyszer! - ordította újra – Hátra!
- Visszatért – mondta a másik orvos.

Mikor megérkeztünk, Tom már ott volt. Billt bevitték az intenzívre, mi pedig kint vártunk. Én a széken ültem, és üveges tekintettel bámultam magam elé. Tom fel s alá járkált, és közben a fejét fogta.
- Ülj már le! - szóltam rá nagy nehezen, mert már kezdett idegesíteni.
Elfoglalta a mellettem lévő széket. 10 perc múlva megérkezett A Tokio Hotel többi tagja, és David.
- Mi van Billel? - kérdezte rögtön Georg.
- Nem tudjuk – a szavakat úgy kellett kipréselnem magamból – A mentőben egyszer újra kellett éleszteni
- Úr isten – ült le a másik oldalamra Gustav, és az egyik kezével átölelt.
- Flora – nézett rám Tom – Most már végre elmondod, mi történt?

Elmeséltem nekik mindent, az elejétől a végéig. Megdöbbentette őket min mentem keresztül.
- Én ebbe bele őrültem volna – mondta elkerekedett szemekkel Georg.
- Hidd el, engem is csak az akadályozott, hogy Bill... - nem bírtam tovább mondani, belesírtam a végébe.
- Annyira sajnálom ahogy viselkedtem veled – fogta meg a kezem Tom.
- Ugyan már – én.

Egy óra múlva kijött az orvos. Egy emberként pattantunk fel a székekről.
- Hogy van? - támadta le rögtön Tom.
- Nos – köszörülte meg a torkát – 2 bordája megrepedt, bevérzett a gyomra, ezenkívül eltörött a singcsontja, de az életveszélyen már túl van. Ha később hozzák be, lehet, hogy annyi vért veszít, hogy nem tudunk segíteni rajta.
- Be lehet hozzá menni? - kérdeztem.
- Nem kéne... - mondta.
- Kérem! - a hangom már szinte könyörgő volt.
- Rendben, két ember bemehet, de maximum 2 perc! - adta be a derekát.
Tommal együtt léptünk be az ajtón.

Amint megláttam, ismét könnyek szöktek a szemembe. Tom is észrevette, ezért megszorította a kezemet. Hálásan pillantottam rá.
Abban a percben egyszerre voltam boldog és szomorú. Boldog voltam, miért Bill túlélte, de még is elszomorított a tény, hogy ezt a tulajdon apám tette vele.
- Vajon Bill meg fog nekem valaha bocsáltani? - néztem könnyes szemekkel Tomra, miközben kijöttünk.
- Ő soha nem haragudott rád – felelte komolyan – De én most felhívom Anyáékat
Bólintottam.

A napok teltek, Bill már nem az intenzíven feküdt, hanem egy rendes kórteremben. Mi minden nap látogattuk, nem akartuk, hogy egyedül érezze magát.

Tom halkan lépett be az ajtón. Jól tette, ugyanis az öccse békésen aludt. Csendben odaállt az ágya mellé, és azon merengett, mi lenne vele nélküle. Már a gondolattól is megborzongott. Ő, Bill nélkül? Lehetetlen. Nélküle félembernek érezné magát. Az életét elképzelhetetlennek tartotta az ikre nélkül. A gondolat annyira felzaklatta, hogy egy könnycsepp indult útnak a megviselt arcon, s hangos koppanással halt el a cipőjén.
- Te vagy a mindenem, és minden, ami az ereimben folyik * … - énekelte halkan.

- Tom – léptem be az ajtón – Hoztam neked kaját
- Mit? - kérdezte - Remélem valami édeset...
- Garantált boldogsághormon okozó – bólintottam – Palacsinta. Fogalmam sem volt, melyiket szereted, ezért mindegyikből tettem el
Átnyújtottam neki a dobozt.
- Köszönöm – mondta hálásan.
- Képes vagy az orrom alatt palacsintát enni? - nyöszörgött Bill az ágyából.
- Felébred, és ez az első mondata...- forgatta a szemeit Tom.

Odébb löktem, és elfoglaltam a helyét. Valami káromkodáshoz hasonlót motyogott teli szájjal.
- Szólj már rá! - kérlelt, miközben Tom felé pillantgatott.
- Oké, kimegyek – mondta, majd elhagyta a kórtermet.
Először volt lehetőségünk kettesben beszélni.
- Most mi van velünk? - nézett rám – Nem is gondoltad komolyan, amit mondtál?
- Nem – ráztam meg a fejem – Szeretlek, és sajnálom, hogy ezt csináltam...
- Csak azért tetted, hogy engem megvédj. Miattam kibírtad, ahogy az az idióta zsarol. Ennél jobban nem tudom mi bizonyítaná azt, hogy szeretsz – a végére már mosolygott – Bár mondjuk lenne itt valami...
Próbált közelebb húzni magához.
- Na, ehhez nincs szükségem se a bordáimra, se a gyomromra, sőt még a singcsontomra se! - követelőzött addig, míg óvatosan meg nem csókoltam.

- Ez már hiányzott – mondta elégedetten, mire csak a szemeimet forgattam.
- Egyébként hogy vagy? - kérdezte komolyan.
- Én hogy vagyok? - lepődtem meg a kérdésen.
-  Igen, te. Azt mindenki tudja, hogy velem mi van, de veled? Te ezerszer rosszabbakat éltél át, mint én - mondta.
Nem válaszoltam, csak néztem magam elé. Megfogta a kezem, majd megszólalt:
-Tudod, hogy rám mindig számíthatsz
- Tudom - mosolyodtam el, majd adtam egy puszit az arcára.

Ekkor egy nő lépett be az ajtón.
- Szia Anya! - kiáltott fel Bill, mire a nő elmosolyodott, és boldogan köszöntötte a fiát.
- Remélem emlékszel még Florára – mutatott rám.
- Természetesen – mosolygott rám – Örülök, hogy végre újra láthatlak! Bill nagyon sokat mesélt ám rólad... Hmm, jól megnőttél!
Bill nagyon lelkesen faggatta, pedig minden nap ugyanezeket a kérdéseket tette fel neki.

Én csak mosolyogva figyeltem, ahogy elmesélte az anyukájának, miket akar megtenni, miután kiengedték. Közben Tom is vissza jött, és néha néha beleszólt a beszélgetésbe, de leginkább csak nagyokat hallgattunk mindketten. Bill hangja töltötte be a szobát, mikor felnevetett, elmosolyodtunk. Örültünk, hogy kezd vissza térni a régi, hiperaktív és nagyon vidám Bill.


* A szöveg az In die nacht c. dalból való

36.rész

Egyedül üldögéltem a stúdióban lévő büfé egyik asztalánál. Az természetesen nem volt nyitva, csak az asztalok voltak kitéve. Egyetlen társaságom az automatából vett kávé volt.
- Szia – ült le mellém pár perc múlva valaki.
Felemeltem a tekintetem, és Gustavval találtam szembe magam.
- Szia – köszöntem neki.
Körbenéztem, és mivel nem láttam senkit, megszólaltam:
- Mi van Billel?
Elmosolyodott a kérdésemen.
- Tudtam, hogy érdekel még téged- mondta – Egyébként megvan, úgy ahogy. De Flora, miért csináltad ezt?
Neki is ugyanazt a választ adtam, mint a többieknek. Beszélgetett velem még egy kicsit, majd vissza ment a fiúkhoz.

- Szakítottak – közölte szárazon.
- Miért? - lepődött meg a nő – Eddig annyira ragaszkodtak egymáshoz!
- Flora azt mondta, már nem szereti, és nem érdekli mi van vele – számolt be a történtekről.
- Ostoba vagy! - hosszú szőke haja meglibbent, miközben az ablak felé fordult.
- Megtudhatnám, hogy ezt miért gondolod így? - kíváncsiskodott a férfi.
- Lehetetlenség egyik napról a másikra kiszeretni valakiből. Én már csak tudom... - merengett el – Át lettél verve!
Az öltönyös elgondolkodott ezen a feltevésen.
- Képes lenne ezt megtenni? - kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Te nem tudod mire képes az, aki szeret valakit – mondta komolyan a szőke – Tehát vár rád egy ígéret beváltása!


Fogtam egy papírt, és rajzolni kezdtem. Órákig fel sem néztem belőle, teljesen arra koncentráltam.
- Flora! - kiáltott nekem Mr.Wellinger – Meg jött a riporter!
- Megyek – letettem a lapot és a ceruzát, majd kimentem a szobából.

- Remélem itt lesz cola! - lépett oda a sarokban álló hűtőhöz Tom. Míg Ő keresgélt, Bill leült, és az asztalon lévő lapra kezdett firkálni.
- Ez az! - kapott ki két dobozt, majd az egyiket oda dobta a testvérének. Megijedt az őt kézen találó doboztól, és véletlenül a lábával felborította az asztalt.
- Gratulálok! - vonta fel az egyik szemöldökét Tom, miközben odament segíteni. Felállították az asztalt, majd elkezdtek rá visszapakolni.
Az afro felvette a földre esett papírt. Bill szeme elkerekedett, mikor meglátta, mi van rajta. Lassan nyúlt felé, majd elvette tőle.
- Mi van? - kérdezte Tom.
- Ezt Flora rajzolta – mutatta meg neki – De miért? Ha nem érdeklem már, miért rajzol le?!
- Talán nem mondott igazat – merengett el Tom.


Valaki megragadott hátulról, és behúzott egy szobába. Először megijedtem, hogy megint Andrew az, de amikor meghallottam a lágy hangot, rögtön megnyugodtam.
- Miért tetted ezt velem? - kérdezte komolyan.
- Bill, ezt nem tudom megmagyarázni – feleltem lehajtott fejjel – Ennek így kellett történnie
- Tényleg nem szeretsz már? - láttam a reményt megcsillanni a szemében. Nem bírtam hazudni neki, csak csendben álltam ott.
Közelebb lépett, és az államnál fogva felemelte a fejem.
- Nem bírom ki nélküled – suttogta,majd megcsókolt.
Tudtam, hogy nem helyes amit teszek, az agyam azt parancsolta, hogy lökjem el magamtól, de nem bírtam megtenni.
- Nem értelek – szólalt meg.
Újabb egy könnycsepp szelte át az arcom. Bill felemelte a kezét, és letörölte azt.
- Mond el mi történt – kérlelt újra.
- Mennem kell – levettem a kezét a derekamról, majd kimentem a szobából. Csalódottan nézett utánam.


Haza felé tartottam, mikor csörögni kezdett a telefonom.
- Át vertél, de most már szerencsére tudok mindent. Itt az ideje, hogy teljesítsem, amit ígértem – hagyta el gúnyos kacaj a száját.
A telefont kiejtettem a kezemből, és elkezdtem visszafelé rohanni a stúdióba.
- Hol van Bill?! - estem be lihegve a Tokio Hoteles fiúk közé.
- Nem mindegy az neked? - szólalt meg flegmán Tom – Kedved támadt megint szórakozni valakivel?
- Mond már meg te b*rom! - kiáltottam rá hisztérikusan.
- Andrew azt mondta, meg kell beszélniük valamit, úgyhogy valószínűnek tartom, hogy vele van – szólalt meg Gustav.
- Jézusom! - kiáltottam fel – Hívjátok a rendőrséget!
- Mi van? - kerekedett el mindhármuk szeme.
- Csináljátok, amit mondtam! - szóltam rájuk, majd kimentem.
Hova vihette Őt?!


Gyomron rúgta a földön fekvő fiút. Fájdalmas ordítás töltötte be a levegőt. Az utca kihalt volt, senki nem hallotta meg. Összegörnyedve szenvedett.
- Ki maga? - nyögte ki nagy nehezen.
- Sejtettem, hogy ez érdekelni fog – levette a kapucniját.
Bill szeme elkerekedett.
- Andrew? - kérdezte.
Gúnyos mosolyra húzódott a szája.
- Tudod, a kis barátnőd nem bírt magával, ezért vagyunk most itt – mondta, miközben újra a fiúba rúgott.
Nem hatotta meg a segélykérő kiáltása. Bill vért öklendezett. Andrew megragadta a pólóját, és felhúzta a fiút.
- El mondom előröl, úgy látszik nem érted – visszavágta a földre.
- Kapott egy ajánlatot, de nem akart élni vele. Hát egy apró zsarolással elintéztem, hogy ne akarjon akadékoskodni – mondta Andrew.
- Tehát én vagyok a zsarolás tárgya – a szavakat csak nagy nehezen tudta kipréselni magából.
- Okos fiú – bólintott Andrew – Bármit hajlandó volt megtenni azért, hogy téged megvédjen. Csak hogy kedve támadt szaglászni, belógott az irodámba, és nagyrészt mindent megtudott. Majdnem elkaptam őket, de végül meglógtak
- Őket? - kérdezte Bill.
- Az idióta bátyád is vele volt – közölte szárazon – De mivel nem mindenki olyan ostoba, mint a barátnőd, egy kis pénzel kiszedtem a takarítóból a kellő információt. Röviden ennyi
Billt szinte sokkolta ez az egész. Nem akarta elhinni, hogy ezen ment keresztül Flora a szeme előtt. Az öltönyös újra odalépett hozzá, és ütötte ahol érte.
Már félig eszméletlenül feküdt a földön, mikor meghallotta azt a hangot, amit mindig is imádott.

- Hagyja őt békén! - kiáltottam rá kétségbeesetten. Fogalmam sem volt, mit fog reagálni, de abban a pillanatban nem érdekeltek a következmények.
- Remek, megjött a közönség – mosolyodott el – Nézz csak rá! Miattad szenved
A sírás kerülgetett, de nem értem volna el vele semmit.
- Kérem, ne bántsa! - könyörögtem.
Tetszett neki az, hogy kérleltem, de igazából nem foglalkozott vele. Élvezte, hogy ő irányítja a helyzetet.
Odalépett Bill mellé.
- Könyörgöm – szólaltam meg újra – Bármit megteszek!
- Nem érdekel – felelte hidegen – Nem hatsz meg, ezt érdemled!
Fogta magát, és izomból rátaposott Bill kezére.

Az az ordítás végig futott a gerincemen. Akaratlanul is előtörtek a könnyeim, és odarohantam hozzá.
- Bill, Bill! - térdeltem le mellé.
Rám emelte a tekintetét.
- Szeretlek, mindennél jobban! Sajnálom amit csináltam, de könyörgöm, tarts ki! - a könnyeim miatt szinte már beszélni sem tudtam.
Egy apró mosoly suhant át az arcán, de ekkor Andrew ellökött tőle.

- Miért csinálja ezt velem? Mit ártottam magának? - kérdeztem.
- Nem emlékszel? - nézett rám – Miattad az utcára kerültem!
A szemeim elkerekedtek.
- Hát nem ismersz meg? - felhúzta a karjáról a pólót, hogy meglássam a kezét.
Egy apró tetoválás volt rajta. A szám elé kaptam a kezem.

35.rész

Sziasztok!

Most korán teszem a részt, mert mindjárt megyek fellépésre. Szorítsatok nekem, ugyanis ez lesz az első : $
Egyébként pedig nézzétek meg a TH World behind my wall klipjét, mert eszméletlen jó *.* KATTKATTKATT

A szívem összeszorult, miközben ezt a mondatot kimondtam, de nem láttam más kiutat. Így is csak reménykedni tudtam.
- Hogy mi? - nézett rám meglepetten.
- Jól hallottad – folytattam hidegen – Szakítsunk
Láttam rajta, hogy nem bír mit mondani. Könnyek szöktek a szemébe, és csak állt ott lefagyva.
- Miért? - nyögte ki végül.
Tom csak tátott szájjal bámulta az egészet. Megláttam a félig nyitott ajtónál toporgó Andrew-t.
- Már nem szeretlek – küzdöttem magammal, hogy ne sírjak. Azzal elárultam volna, hogy csak egy csel az egész.
- Nem érdekel mi van veled, nem érzek irántad semmit - a lehető legkomolyabb hangomon mondtam. Kívülről nagyon határozottnak tűnhettem, de belül úgy éreztem, mindjárt összeesem.
Most végleg elvesztem azt az embert, aki maga a világ nekem. De így talán megmenekülhet. Bíznom kellett abban, hogy Andrew elhiszi, hogy már nem érdekel mit tesz vele, így talán békén hagyja. Összetörtem a szívét, de így legalább nem esik bántódása.
- Én azt hittem, velünk minden rendben – az első könnycsepp végiggördült az arcán, majd elhalt a forró ajkakon - Te voltál az életem. Voltál? Még mindig az vagy. Ha neked így jó, hát tessék, szabad vagy!

Elfordultam, hogy ne lássa a szenvedésem. Kiléptem az ajtón, és elmentem Andrew mellett, aki csak értetlenül bámult utánam.

Bill leroskadt a kanapéra, és előtört belőle minden. A sminkje végigfolyt az arcán, de nem érdekelte.
- Miért Tom? - nézett a bátyjára.
Tom odaült mellé, és a vállára tette a kezét.
- Ez valószínű nem vigasztal, de ha képes volt csak így elbánni veled, meg sem érdemel téged – fogalma sem volt mit mondjon, még soha nem látta ilyen állapotban az öccsét.

Bill belül teljesen összetört. Nem bírta elviselni a fájdalmat, az ürességet. Bármit megtett volna, hogy szabaduljon a fájdalomtól. Eltűrt volna ezer ütést, egyik sem fájt volna neki annyira, mint ez. Egyenesen szíven találta, és belülről pusztította el azt.
- Menjünk haza – húzta fel a testvérét Tom, aki csendben, magába roskadva ment mellette.
Zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel sétált ki a stúdióból. Nem érdekelte, hány rajongó sikítozik neki, csak ment az autó felé. Erősen koncentrált arra, ne zokogjon fel hangosan. Így is mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben.

Mikor hazaértek, Bill rögtön a szobájába ment, és ledőlt az ágyra. Nem értette, miért ennyire más a szoba, de aztán feltűnt neki, hogy rengeteg dolog hiányzik. A képek az éjjeli szekrényről, a magassarkúak a földről, és nem botlott meg egy útban felejtett táskában sem.
- Már el is tűnt az életemből – mondta gúnyosan.

Kipattantam a taxiból, és bementem a házba.
- Hát te? - jött ki a konyhából a kezét törölgetve anyám. Nyilván észrevette, hogy valami nincs rendben, mert rögtön faggatózni kezdett.
- Szakítottunk – szörnyű volt kimondani ezt a szót. Csak most fogtam fel igazán, mit is tettem.
- Jaj kicsim, annyira sajnálom! - indult el felém, de én inkább felrohantam a szobámba, és ledőltem az ágyra.
Ránéztem a kezemre, s a gyűrűsujjam láttán fájdalmas emlékek kezdtek újra elönteni.
- Annyira sajnálom Bill – suttogtam halkan, s egy könnycsepp hullott gyűrűre.
Vajon neki is ennyire fáj? Ő is érzi ezt a furcsa ürességet? Olyan, mintha a szívem helyén nem lenne semmi. Mindent elhoztam a lakásból, csak éppen a szívem hagytam ott...
Egész éjjel nem bírtam aludni. Azon imádkoztam, hogy ne essen semmi baja, hagyja békén Őt.

Reggel mikor felébredtem, inkább bele se néztem a tükörbe. Elmentem zuhanyozni, majd próbáltam valamit enni, de nem igazán sikerült. A szobámban ültem, és nem csináltam semmit.
- Nem hiszem, hogy be kéne jönnöd! - hallottam meg Richard hangját a földszintről.
- De ez engem nagyon nem érdekel – válaszolta valaki.
Elindultam lefelé a lépcsőn.
- Menj el! - mondta már határozottabban Richard.
- Hagyjad – szólaltam meg a háta mögött – Mit akarsz Tom? Leordítani a fejem? Mert arra igazán nincs szükségem
- Beszélni – mondta nyugodtan.
Behívtam, majd kimentünk a kertbe. Beleültem a hintába, s az eget kezdtem nézegetni.
- Te már nem szereted Őt? - tért rögtön a lényegre Tom.
- Tom, ez túl bonyolult – feleltem, miközben rá se néztem.
- Ezt már hallottam párszor – mondta gúnyosan, majd leült mellém. Pár percig néma csendben ültünk egymás mellett.
- Nem hajlandó kijönni a szobájából, vagy ha mégis, mindenkivel csak ordítozik vagy éppen beszólogat, szinte nem is eszik. Úgy néz ki, mint egy zombi – számolt be Bill állapotáról.

Összeszorult a szívem. Annyira sajnáltam Őt, de csak így segíthetek rajta. Legszívesebben elrohantam volna hozzájuk, és elmondtam volna neki mindent. Úgy szerettem volna újra átölelni, érezni az illatát. Bárcsak ne szenvedne ennyire.
- Nem is érdekel? - kérdezte.
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak erre.
- Látom nincs kedved társalogni – mondta gúnyosan – Ennek az egésznek köze van ahhoz, hogy a múltkor sírva hívtál fel, hogy vigyelek haza? Vagy éppen az az előtti kiakadásodhoz? Az a férfi az oka, aki elől úgy kellett elmenekülnünk? Kérlek Flora, hadd segítsek!
- Azzal segítesz a legtöbbet, ha elfelejted ezt az egészet – mondtam elhaló hangon. Meghatott, hogy még így is segíteni akar, de tudtam, hogyha elmondom neki az igazságot, nem bírja ki anélkül, hogy neki ne ugrana Andrew-nak. A híradóból ítélve ebből pedig ő jönne ki rosszul.
Felpattant, és elment.

Csak ültem ott, és meredtem magam elé. Hogy fogom kibírni Bill nélkül? Nem lesz akinek beszámolhatnék minden apró kis dolgomról, nem fogja ezekre senki sem azt mondani, hogy: „Együtt megoldjuk!”
Nem fog többé szeretettejesen rám nézni a gyönyörű barna szemeivel, és nem lesz senki, aki perverz célzásokat tenne. Már most hiányzik a hangja, az érintése, a csókja, mindene!
Nagy sóhajtás hagyta el a számat.

Felhívtam Mr.Wellingert, hogy rosszul érzem magam, ezért két napig nem kellett bemennem. Maradhattam volna tovább is, de látni akartam Őt. Nagy nehezen emberi külsőt vettem fel, és gyalog indultam el a stúdióba, közben zenét hallgattam.

Ki akartam nyitni az ajtót, de bentről valaki megelőzött. Annyira hirtelen indult meg, hogy majdnem nekem jött.
Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, és néztem őt.
- Flora... – szólalt meg halkan Bill, de aztán megrázta a fejét, és elment mellettem.
Beléptem az irodába.
- Bill most mondta, mi történt – kezdte bátortalanul Mr.Wellinger – Annyira sajnálom! Pedig olyan voltatok, mint akiket egymásnak teremtettek
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Tobias inkább magába fojtotta a szót, hogy ne mondjon még egy ilyet.
- Viszont azt is mondta, még így is akarja a dalt – mondta Mr.Wellinger, miközben egy zsebkendőt nyújtott oda nekem – Tudod én nem értem ezt az egészet, de még mindig lehetne valamit tenni
Megráztam a fejem.
- Most nincs több lehetőség – suttogtam magam elé.
- Mindig van egy kis kapu, amin lehet, hogy nehézkesen, de át lehet csusszanni – ült vissza a székébe.

- Miért nem mondtad azt, hogy nincs duett? - kérdezte meglepetten Tom.
- Nem is tudom – válaszolta Bill, mire az ikre felvonta az egyik szemöldökét.
- Így legalább láthatom Őt – vallotta végül be.
- Bill – ült le a testvére mellé – Csak magadat kínzod ezzel. Miért nem akarod elfelejteni őt?
- Lehetetlenség lenne elfelejtenem – sóhajtott fel – Még mindig szeretem!

Tom inkább ráhagyta. Tudta, hogy nem tudja meggyőzni afelől, hogy engedje végre el Florát. Biztos volt benne, hogy még jó hosszú ideig ilyen állapotban kell őt látnia, ami felzaklatta.
- Mit tehetnék? - zakatolt a kétségbeesett kérdés a fejében.

34.rész

- Hogy kérdezhetsz ilyet Tom? Az életemnél is jobban szeretem őt...Csak megváltozott. És különben sem hagynám el pont ilyenkor, amikor tudom, hogy valami nincs rendben. – mondta hevesen Bill.
- Jól van na nem kell leordítani! - szólt rá Tom, de a testvére nem figyelt.
- Nem mintha ez az elhagyás dolog megfordult volna a fejemben – folytatta tovább Bill.
- Oké, ne magyarázkodj, értem amit mondasz – Tom – Csak egyedül azt nem értem, mi lehet az, amit nem mondhat el nekünk
- Hát látod, ezt én sem - sóhajtott fel Bill – Én azt hittem, mindent megbeszélünk, de ennek úgy látszik vége. Ennyire komoly ez az egész? Mi van ha már nem szeret és...
- Ezt most fejezd be Bill! - kiáltott fel Tom – Ennél nagyobb hülyeséget még életemben nem hallottam. Még hogy ne szeretne? Egyáltalán ez hogy juthatott az eszedbe? De mi van ha...tényleg veled kapcsolatos? Fogalmam sincs mi lehet az, de ahogy néha rád néz. Mintha féltene téged valamitől, vagy én nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy szenved
- És nem tudok segíteni neki. Azt kell látnom, ahogy egyedül akar megoldani mindent, és ez így annyira rossz – sóhajtott fel.
- Te tényleg halálosan szerelmes vagy belé – jelentette ki Tom, mire Bill bólintott egyet.

Az egész beszélgetésüket hallottam, és nagyon erősen kellett koncentrálnom arra, hogy ne zokogjak fel hangosan, vagy éppenséggel ne rohanjak ki hozzájuk. De végül megálltam, sőt még el is aludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki befekszik mellém és egy puszit nyom az arcomra. Odabújtam hozzá, és úgy aludtam tovább.

Másnap a stúdióban azzal fogadtak minket, hogy fel kell énekelnünk a dalt. Közölték, hogy a zenei alap már meg van, és fel is vették.
- Jó tudni erről – húzta el a száját Bill.
- Nincs panaszkodás! - lépett Bill mögé David – Ez így alakult, és kész! Énekeljétek el egyszer próbaképp, aztán mehet élesben
Miután már kellően belejöttünk, beálltunk a mikrofon mögé.
Teljesen beleéltem magam a dalba, észre sem vettem, hogy már megint majdnem sírok. Néha rá-rá pillantottam Billre, aki aggodalmasan tekintett rám. Mikor a végére értünk, megfogta a kezem, és úgy énekeltük az utolsó refrént.
- Így még soha nem énekeltetek! - nézett tátott szájjal David.
- Azt hiszem, többször nem is kell felvennünk – mondta elismerően Mr. Wellinger – Gyertek, hallgassátok meg!

A hangom olyan volt, mintha nem is én énekeltem volna.
- Fantasztikus voltál! - puszilta meg az arcomat Bill.
- Pont mint te – mosolyodtam el.

Pár nappal később mindannyian az irodában ültünk. David a lejátszóhoz lépett, és berakott egy CD-t. Feszült figyelemmel vártuk, hogy végre elkezdődjön. Halk zongorajáték töltötte be a szobát, majd meghallottam Bill lágy hangját. Megszólalt a többi hangszer is, majd én következtem. Furcsa volt így hallani magam, régebben még csak nem is álmodtam erről. Elérkezett a refrén ideje, ami nagyon ütősre sikeredett. A zene teljesen illett a dalhoz, egyszerűen jó volt hallgatni.
- Ez eszméletlenül jó lett! - szólalt meg Tom – Nem akarok egoista lenni, de a zene nagyot üt
- Most az egyszer igazat adok – mondta Bill.
- Remélem az embereknek is ennyire fog tetszeni, mint nekünk – sóhajtott egyet Gustav – Olvastam néhány érdekes véleményt erről az egészről
- Akinek ez nem tetszik, az egy idióta! - kiáltott fel magabiztosan Georg.

- Biztos, hogy nem látott senkit? - faggatózott az öltönyös férfi.
- Nem tudom – forgatta zavartan a felmosó nyelét a takarító – Rég volt már, nem emlékezhetek minden estére
- Remélem ez majd megoldja a nyelvét – egy köteg pénzt húzott elő a zsebéből, s meglengette azt a takarító előtt.
- Talán ha kicsit jobban megerőltetem magam – bólogatott.
- Akkor itt a fele – nyújtotta oda az egyik részt – A másikat majd az információ után


- Nem akarsz eljönni velem vacsorázni? - szegezte nekem a kérdést Bill – Olyan rég töltöttünk együtt több időt
Igaza volt ebben. Leginkább csak itt a stúdióban voltunk benn, csak a hálószobában maradhattunk egyedül.
- Szívesen – bólintottam.
- Remek! - mondta vidáman, majd a fürdő felé vette az irányt.
- Azt hiszem egy ideig el fog tartani, amíg én is bejutok oda – gondoltam magamban, így hát a szobába mentem, hogy valami ruhát keressek. Billt ismerve nem éppen egy McDonald's szerű helyre fog vinni...

Másfél óra múlva már mellette ültem az autóban, és kíváncsiskodtam, hogy hova is megyünk.
- Majd meglátod – hárította el ismét a faggatózásom.
Megérkeztünk . Egy étterem hátsó kertjében találtam magam. Csak egy asztal volt, két személyre megterítve. Kézen fogott, és elindultunk oda. Kihúzta nekem a széket, majd leült velem szembe. Rögtön odajött hozzánk egy pincér, és felvette a rendelést.
- Na tetszik? - kérdezte Bill mosolyogva.
- Nagyon – feleltem.
Megfogta a kezem, és komolyan rám nézett.
- Flora – az arcán már nyoma sem volt a mosolynak – Történt veled valami?
- Mire gondolsz? - kérdeztem vissza ártatlanul.
Szóval ezért hozott ide, hogy kifaggasson. Örülök, hogy ennyire aggódik értem, de hiába minden próbálkozása.
- Annyira megváltoztál – mondta halkan – Már nem vagy olyan vidám és élettel teli, mint régen
Úgy látszik nem tudtam elég jól leplezni. Rájött, hogy nem vagyok önmagam. Mondjuk a második kirohanásom után nem lehetett nehéz megállapítani, hogy valami nincs rendben.
- Csak sok a stressz – próbáltam valami olyat mondani, ami megmagyarázná a hirtelen hangulatváltozásaimat, kevés sikerrel. De így legalább nem hazudtam neki.

Felvonta az egyik szemöldökét.
- Ennyi? - kérdezte.
- Miért, mire számítottál? - én.

Én csak azt hittem... - kezdett bele, de a pincér megzavarta. Meghozta amit rendeltünk.
- Mit hittél? - emlékeztettem arra, hogy valamit elkezdett mondani.
- Semmi – felelte, majd inkább enni kezdett, hogy ne kelljen beszélnie.
Idegesített, hogy nem mondja el. A gondolataim csak akörül forogtak, mi juthatott az eszébe. Szóval ilyen érzés lehet neki is...
- Muszáj ilyen szótlanul ülni? - törtem meg a csendet.
Lenyelte a szájában lévő ételt, majd megszólalt:
- Nem
De a tekintetét újra az előtte lévő tányérra szegezte.
Nagyot sóhajtottam. Ez az este nem olyan, mint amilyenre számítottam. Felpattantam a helyemről, és elindultam a közeli kis tóhoz.
Leültem az előtte lévő padra, és csak bámultam a vizet. Pár pillanat múlva valaki leült mellém.
- Sajnálom – szólalt meg – Csak rosszul esik, hogy már nem vagyunk teljesen őszinték egymással

Ránéztem. Láttam rajta, hogy tényleg bánja, hogy így viselkedett, viszont a megbántottság is jelen volt az arcán.
- Ezt az egyet muszáj egyedül megoldanom – fogtam meg a kezét – Hidd el Bill, ha elmondhatnám, megtenném. Tudom, hogy ezek a célzások kiakasztanak, de ezt tényleg nem tehetem
Odahajolt hozzám, és lágyan megcsókolt.
- Rendben – elfogadta, hogy ezt nem fogja megtudni – Csak arra kérlek, hogy vigyázz egy kicsit jobban magadra!
Elmosolyodtam azon, hogy már megint miattam aggódik. Hogy lehet valaki ennyire önzetlen és jószívű? Odabújtam hozzá, és magamba szívtam az illatát. Nem helyes, hogy elhitetem vele azt, hogy minden rendben, de egyéb lehetőséget nem látok.

Másnap Mr.Wellingert kerestem, mikor megláttam Őt beszélgetni az egyik takarítóval.
- Eszébe jutott valami? - kérdezte, mire bólintott a vele szemben álló beesett arcú férfi.
- Mégpedig? - miközben beszélt, pénzt vett elő a zsebéből.
- Még mielőtt történt volna az az eset, egy lány nagyon gyanúsan méregetett – kezdett bele a történetbe – Aztán azon az estén is láttam bóklászni az irodája körül
Jesszusom! Hogy lehet, hogy én nem vettem észre őt? A kétségbeesés teljesen elöntött.
- Hogy nézett ki? - érdeklődött.
- Hosszú szőke haj, magas volt, és vékony. Elég jól nézett ki – vigyorodott el.
- Köszönöm – mondta, majd a kezébe adta a pénzt, és megfordult. Szinte éreztem a düht, ami sugárzott belőle.

Nekem most végem! Olyan gyorsan kezdtem rohanni Billék felé, amennyire csak tudtam. Mit tegyek most? Lépteket hallottam magam mögül. Hátranéztem, és Andrew követett. A szívem a torkomban kezdett dobogni.
Még gyorsabban futottam, majd az ajtójuk előtt megtorpantam.
- Hajlandó lennék bármit megtenni azért, hogy végre ne kelljen így látnom – sóhajtott fel Bill.
- Bármit? - szólaltam meg mögötte, amitől egy kicsit megijedt.
- Igen – mondta határozottan.
- Hagyj el! - néztem komolyan a szemébe.

33.rész

- Na jó, nekem ennyi mára elég volt – dőlt hátra Bill a kanapén – még egyszer nem bírom végigénekelni!
- Egyet értek – mondtam – Egyébként Tom hol van?
Általában vele szoktuk a számot gyakorolni, de most nem így történt.
- TH TV – közölte – Tehát még egy ideig nem jön
Elvigyorodott, majd közeledni kezdett felém.
- Mire készülsz? - kérdeztem tőle, de nem felelt, csak megcsókolt.
Ekkor Tom lépett be, miközben a kamerának beszélt.
- Izé – motyogott magában – Azt hiszem, rosszkor jöttünk
Pirulva húzódtam el Billtől, de ő csak nevetett.
- Akkor már mindegy! - huppant le mellénk Tom – Csak azt akartam kérdezni, hogy nem akartok-e valamit enni
- És ezért hoztad ide őket? - bökött a fejével a kamerás felé, mire Tom bólogatni kezdett.
- Igazából én már szívesen bekapnék valamit... - jelentettem ki.
- Én ezt nem akarom tudni! - kiáltott fel röhögve Tom.

Kellett pát másodperc míg felfogtam, mire is gondol. Amikor pedig leesett, fogtam a mellettem lévő párnát, és ütni kezdtem vele.
- Bill, megöl a csajod! - visított.
- Csak tessék Flora, szabad kezet kapsz – röhögött rajtunk, majd a kamerának kezdett dumálni.
Tom megunta, hogy ütlegelem, ezért leakart lökni magáról, csakhogy túlságosan meglökött. Felsikkantottam, majd pár pillanat múlva a földön kötöttem ki.
- Tom, te s*ggfej! - kiáltottam fel.
Senki nem szólalt meg, csendben meredtünk egymásra, míg ki nem tört belőlünk a nevetés.

- Azt hiszem ez egy felettébb jó Tokio Hotel TV rész lesz – közölte Bill, miután elküldte a stábot.
- Nagyon – mondtam gúnyosan, majd felálltam, és elindultam kifelé.
- Hova mész? - szólt utánam a fiatalabbik.
- Kajáért- közöltem, majd kimentem.
A szomszéd McDonald's-ba indultam, ugyanis nagyon megkívántam a fagyit. Épp kiléptem volna az ajtón, mikor valaki hátulról elkapott, és behúzott az egyik szobába.
- Ki maga? - kérdeztem hisztérikusan, mikor végre levette a számról a kezét.
- Mondanám, hogy a legrosszabb rémálmod, de az annyira idiótán hangzana! - mondta.
A kilincs felé nyúltam, de elkapta a kezem.
- A-a, nem szökünk! - a hangja ijesztő volt, a hideg futott végig tőle a hátamon.
- Valaki volt benn az Én szobámban. Majdnem elkaptam őket, de egy nightclubban leráztak - kezdett bele a meséjébe, mire én gyorsabban kezdtem szedni a levegőt.
Egyre közelebb jött hozzám.
- Valószínűleg mindent megtudott – egy éles tárgy nyomódott a hasamhoz – Nézd meg ma este a híradót, és meglátod mi lesz a te Billeddel, ha megtudom, hogy közöd van hozzá

Nem mertem megszólalni, de a sírást nem bírtam visszafojtani.
- Miért csinálja ezt velem? - a mondat végére a hangom elcsuklott.
Válaszra se méltatott.
- Andrew ugyebár – szólaltam meg nagy nehezen – Ki maga? Mit ártottam én magának?
- Ha te azt tudnád ki vagyok, nem hiszem, hogy fel tudnád dolgozni – gúnyosan mosolyogni kezdett.
Nem értem ezt az egészet. Nem tudnám feldolgozni? Ki ez az ember? Ismerem őt? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben.
- Menj vissza – utasított szárazon, miközben a kését visszahúzta.
Bizonytalanul indultam meg. A levegőt kapkodva vettem, a sírást pedig nem bírtam abbahagyni.
Nem láthat meg megint így Bill! Lehetetlenség lenne neki anélkül megmagyarázni, hogy ne árulnám el az igazságot. Ha pedig ezt tenném, mindannyian tudjuk mi következne.

Nem bírnám elviselni azt a kínt, ha valami történne vele. Nélküle üres lennék. Ő az, aki számomra a világot jelenti. Akiért érdemes felkelni, akiért megtennék bármit. Ha most nem lenne velem, fogalmam sincs milyen lenne az életem. Mikor nem volt velem, szinte nem is éltem. Nem voltam önmagam. De visszatért az életembe, és akkor tudtam, végre boldog lehetek. Végre volt okom a mosolygásra. Azt hiszem nem túlzás kijelentenem, hogy Ő az életem.
Annyira szeretem, mint még soha senkit. Nem tudom elmondani amit érzek, erre talán nincs is szó.

Előkutattam a telefonom, és hívtam Tomot.
- Igen? - szólt bele.
- Kérlek rázd le Billt, és vigyél haza – mondtam halkan.
Nem volt más választásom. Inkább őt haragítom magamra a hallgatásommal.
Pár perc múlva már az autójában ültem, és csendben, sírva bámultam ki az ablakon.
Leállította a motort. Ki akartam szállni, de visszahúzott.
- Mi történt? - kérdezte komolyan. Aggodalmasan pillantott rám.
- Mond el kérlek! - könyörgött tovább.
- Nem lehet Tom – suttogtam.
- Miért? - kérdezte már-már kétségbeesett hangon.
Legszívesebben elmondtam volna neki az egészet, de ezt nem tehetem. Nem fogom hagyni, hogy Őt miattam bántsák.
- Sajnálom – mondtam neki, majd kiszálltam.

Felfutottam a lakásba, és bezárkóztam a szobába. Hiába gondolkoztam azon, mit kéne tennem, semmi nem jutott eszembe. Vagy csak azért volt ennyire üres a fejem, mert tényleg nem tehetek semmit? Tűrnöm kell, ahogy egy férfi irányít, és meg kell bántanom azokat, akiket a legjobban szeretek. Ezt az érzés még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Tény, hogy nem vagyok szent, viszont rossz sem. Miért nem azokkal történnek ilyenek, akik nap mint nap pokollá teszik más emberek életét? Igen, biztos nekik is fájna, és ők is biztos másnak kívánnák. Viszont ők megérdemelnék. Miért én kapom ezt?

Megtöröltem a szemeimet, és távirányító felé nyúltam. A híradóra kapcsoltam, és nézni kezdtem. Az elején nem volt semmi különleges, viszont az utolsó hír...
- Holttestet találtak a fő utca egyik kis sikátorában. A rendőrök csak annyit hajlandók elárulni, hogy valaki leszúrta, majd hagyta meghalni. A tettesről még csak sejtésük sincs...
Ez a hír szinte sokként ért. A számra tapasztottam a kezem, a könnyem újra patakokban kezdett folyni.
Mutattak egy képet az áldozatról.
- Úr isten! - kiáltottam fel hisztérikusan. Kapkodni kezdtem a levegőt, egyszerűen nem bírtam megnyugodni. Kikapcsoltam a tv-t. Legszívesebben sikítozni, törni-zúzni kezdtem volna, de ezek közül egyiket sem tettem meg. Egyedül szenvedtem a csöndes lakásban.

Ez nem lehet igaz! A fejem zsongott, a gyomrom apróra szűkült össze. Azt a férfit megölték...Miattam!
Hiába várják otthon, már soha nem fog haza menni. Ez mind az én hibám...Ha nem lopom el a kulcsát, ha nem kezdek el kutatni, ha csak simán eltűrtem volna a zsarolást, még most is békésen aludna a irodában.
Elképesztő bűntudat öntött el. Csak én tehetek az egészről!
Hogy fogok ezentúl tükörbe nézni? Egy ártatlan ember halt meg miattam. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, mit reagálhatott a családja, mikor megtudták ezt az egészet. Én nem is ismertem, mégis teljes szívemből sajnálom. Kár, hogy ezzel senki nem tart előrébb. Már megtörtént, és...miattam...

Hallottam, ahogy kulcs fordul a zárban. Ezt megint hogy fogom megmagyarázni?
- Flora! - kiáltott lágyan Bill.
Nem válaszoltam neki, bebújtam az ágyba, és úgy tettem mintha aludnék. Így nem kell vele beszélnem. Tudom, szánalmas, hogy így menekülök ez elől, de nincs más választásom.
Benyitott a szobába.
- Flora itt va... - nem mondta végig a mondatot, nyilván azt hitte alszom. Kiment, s lassan behúzta maga után az ajtót.

- Alszik – ült le a kanapéra Bill.
Az ikre nem mondott semmit, csak meredten bámult maga elé.
- Hahó, Tom! - lengette a kezét az afro szeme előtt Bill.
- Mi? Ja bocsi, csak elbambultam – mondta.
- Nem tetszik nekem ez az egész – gondolkozott Bill – Ez a Flora már nem az, mint akibe beleszerettem
- És már nem is szereted annyira? - tette fel a komoly kérdést Tom.

32.rész

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, szeretnék hozzá sok kommentet ;D Itt már kezd még jobban bonyolódni az egész. Remélem tetszeni fog!

Sötét, borongós nap volt, mikor a fotózást tartották. Direkt ilyen időre vártak, mert ezt tartják a dalhoz megfelelőnek. Helyszínnek egy „betondzsungel” -t választottak.
Csak ültem, és bámultam magamra a tükörben. Durván fekete sminkem volt, viszont nem értettem, miért van erre szükség. Ezzel akarják kifejezni a depresszív hangulatot? Ebben az esetben akár le is moshatják, anélkül is eléggé észrevehető.
Valóban rossz állapotban voltam. Éjszaka rengetegszer ébresztett fel Bill azért, mert sikítoztam álmomban. Nap közben nem mutathatom magamon amit érzek, ezért tör elő belőlem éjszaka? Szegény nem ért semmit, nekem pedig némán kell tűrnöm, hogy miattam rosszkedvű.
- Flora, kezdünk! - lépett be Mr. Wellinger.
- Rendben – feleltem elhaló hangon.
Odajött hozzám, és megfogta a vállam.
- Minden rendben van? Nem tűnsz valami jó kedvűnek - a hangjából valóban úgy éreztem, hogy aggódik. Talán Ő nem is tud arról, mi folyik itt?
- Persze – mondtam – Menjünk
Felálltam, és kimentem a sátorból.

Kinn Bill várt rám.
- Hűha – jegyezte meg, mikor ránéztem - A te sminked durvább mint az enyém
- Nyilván, hiszen én vagyok a szenvedő alany – próbáltam elviccelni a dolgot, de egyikünk sem nevetett rajta.
A fotós türelmetlenkedve várt ránk.
Az egész fotózás alatt mogorva hangnemben utasítgatott, de a végeredményt nézve megérte elviselni. Bevallom, tetszettek a képek. Két abszolút kedvencem lett.
Az egyiknél a fal mellett ülök, felhúzott térdekkel, és az eget nézem. Bill a háttérben látszik, ahogy kétségbeesett tekintettel mered rám.

A másik pedig egy közelebbi, fekete fehér kép, ahogy Bill óvóan ölel magához, a szeméből szeretet árad. Én lefelé nézek, a szél a hajamba kap, az arcomon pedig egy könnycsepp gördül végig. Mögöttünk a háttér teljesen fekete, csak mi látszunk.
- Ez az! - kiáltott fel David és Mr.Wellinger egyszerre.
- Ez a kép lesz a tökéletes! - lelkesedett még jobban David.
Nem szóltunk semmit, csendben hallgattuk, ahogy arról beszélnek, hová kéne a felirat.
- Ti mit gondoltok? - fordultak felénk.
- Oda! - mutattunk rá ugyanarra a helyre, amin elmosolyodtam.
- Rendben – bólintott Mr.Wellinger – Pár nap, és kész lesz!


Egy letakart plakát előtt toporogtunk, és türelmetlenkedve vártuk, hogy végre lássuk a végeredményt. Billen kívül senki sem tudta a Tokio Hotelből, milyen képet választottak.
Mr. Wellinger lehúzta a leplet a képről, és odébb lépett.
- Mi a véleményetek? - kérdezte.
Nem szóltak semmit, csak bámultak a képre.
- Szólaljatok már meg! - mondtam nekik.
- Ezt akár még a falamon is elfogadnám - szólalt meg végül Tom.
Bill felnevetett.
- Ez esetben megkapod tőlem, bekeretezve! - röhögött.
- De most komolyan, tényleg olyan, mintha beszélne hozzád - merengett el Georg.
Gustav odajött hozzám, és átölelt.
- Ügyes vagy - mondta mosolyogva.

Bill szúrós szemekkel meredt ránk. Mikor elindultunk haza, hozzám se akart szólni.
- Elárulnád, hogy mire vagy ilyen féltékeny? - kérdeztem komolyan.
- Nem vagyok féltékeny - mondta, miközben rám se nézett.
- Legalább ne tagadd le - húztam fel a szemöldököm - De elárulom, Gustavval csak barátok vagyunk, ami fogalmam sincs miért fáj neked
Nagyot sóhajtott.
- Oké, féltékeny vagyok - vallotta be - Viszont magam sem értem miért. Tudom, hogy nem kéne, de egyszerűen csak elönt, amikor látom, hogy más ölel, vagy akármi...
- Ajj te - mosolyogtam, miközben hozzábújtam.
- Nekem nem kell senki más, csak Bill Kaulitz - jelentettem ki, mire megcsókolt.

Kinn ültem az öltözőben, és néztem, ahogy a Tokio Hotel interjút ad pár méterrel odébb. A nézők közé nem akartam beülni, úgyhogy maradt a TV.

- Honnan jött ez az ötlet, hogy legyen valakivel egy közös dalotok? - kérdezte a műsorvezető.
- Igazából ezt nem mi találtuk ki, úgy kerestek meg minket. Viszont mind a négyen jó ötletnek találtuk, így hát beleegyeztünk – mondta Bill.
- És ki ez a lány a plakáton? - faggatózott tovább, mire a fiúk nevetni kezdtek.
- Erről Bill tudna a leginkább mesélni – nyögte ki végül Tom.
- Ő a barátnőm – közölte nemes egyszerűséggel – Csak új frizurája van
Még feltett pár kérdést, aztán a közönségben ülők kérdezhettek.
- Szeretlek Tom! - kiáltott bele a mikrofonba az egyik lány.
Erre Bill az említett felé fordult, és megszólalt:
- Én is szeretlek Tom!
A rajongók heves sikítozásba kezdtek, a fiúk pedig röhögtek.
A jó hangulatot egy igen érdekes kérdés tette tönkre:
- Bill, nem gondolod, hogy a barátnőd csak rajtad keresztül akar híres lenni?
Az arcáról rögtön eltűnt a mosoly és kiült rá a düh.
- Nem – vágta rá határozottan – Senki nem ismeri rajtunk kívül az előzményeket, ezért nem kéne ilyen nagyon értelmes dolgokat kitalálni, nem gondolod?
A rajongó nem válaszolt, inkább csak csöndben leült.
- Bill, nyugi! - suttogta oda neki Tom.

Láttam rajta, hogy tényleg felzaklatta ez a kérdés. Abban a körülbelül 5 percben, amíg kérdeztek tőle, enyhén szólva bunkó stílusban válaszolt.
Mikor végeztek, beviharzott hozzám.
- Ezt annyira utálom! - ült le a kanapéra – Nem tudnak semmit, mégis azt hiszik, most ők rájöttek az igazságra...Na persze!
- Ne dühöngj már Bill! - szóltam rá – Engem ez már rég nem érdekel.
Meglepett arccal bámult rám.
- Hogy lehet az, hogy ez téged nem húz fel? - kérdezte.
- Felesleges, hogy ezen idegeskedjem, én tudom, hogy ez nem így van, tehát... - sóhajtottam fel. Kíváncsi lennék, akkor mit mondana ez a lány, ha tudná, valójában miért is vállaltam el...

- Andrew, örülök, hogy végre meggyógyultál! - köszöntötte Mr.Wellinger az irodába belépő férfit.
A dühös nézése semmit sem változott, de most álltam a pillantását. Pár pillanat múlva elnézett, amin akaratlanul is elmosolyogtam magam.
- Megyek, felhívom Davidet, néhány részletet át kell beszélnem vele – mondta Mr.Wellinger, majd kiment az irodából.
Tessék, kettesben maradtam vele.
- Beteg volt? - kérdeztem kedvesen. Csak nagy nehezen tudtam elfojtani a gúnyt a hangomban.
Egy aprót bólintott. Úgy látszik nem hajlandó társalogni velem.

Zavartan viselkedett. Nem volt hajlandó megszólalni addig, míg vissza nem jött Tobias, de vele is csak tőmondatokban beszélt. Úgy nézett ki, mintha kétségbe lenne esve. Mivel velem nem foglalkoztak, inkább felálltam, és távoztam az irodából. Fogtam a cuccom, és elindultam hazafelé.


- Megmondtam, hogy vigyázzon arra a szobára! - kiabált a férfi.
A másik kétségbeesve próbálta kimagyarázni a helyzetet, de az öltönyöst nem érdekelte. A pólójánál fogva megragadta, és hozzávágta a falhoz.
- Nem érdekelnek az ostoba kifogások – közölte szárazon – Nem tett eleget a megállapodásunknak, ezért bűnhődnie kell!
- Kérem ne! - könyörgött a földön fekvő – Nem tehetek róla, hogy valaki ellopta tőlem!
- Nem tehet róla? - ordított fel ismét – Akkor mégis ki a felelős érte, én? Egyáltalán miért volt magánál az a kulcs?
Nem tudott mit válaszolni. A támadó elmosolyodott a szenvedésén, majd a zakója zsebébe nyúlt.
- Sajnálom, de nem kellenek ilyen idióta emberek – mondta gúnyosan.
Az utcalámpa fényében egy penge csillant meg. Pár pillanat múlva az élettelen test a földre zuhant. Az áldozat feje nagyot koppant a betonon, majd a földön pirosló vér kezdett folydogálni.
A férfi a testhez lépett, és kihúzta belőle a kést. Megtörölte egy anyagdarabbal, majd mindkét dolgot visszatette a zsebébe. Átlépte áldozatát, és elhagyta a terepet, még mielőtt valaki észrevenné.

31.rész

- Nyugi Flora, csak én vagyok! - szólalt meg a mögöttem álló. Levettem a kezét a számról, és megfordultam.
- Tom?! - lepődtem meg – Mit keresel te itt?
- Ezt én is kérdezhetném tőled – mondta gúnyosan.
Nem igaz, miért jött utánam? Miért nem fogta fel amit mondtam neki?
- Te nem tudod, mekkora baromságot csináltál! - a hangom enyhén hisztérikus volt.
- Ó igen? Akkor magyarázd el! - váltott át bunkó stílusra.

Már éppen szólaltam volna meg, mikor léptelek hallottunk. Egyre hangosabbak lettek.
- Mond, hogy szóltál valakinek, hogy ide jössz, és ő jön utánad! - mondtam elhaló hangon, de Ő már nem figyelt rám, a lehetőségeinken gondolkozott.
Az ablakhoz lépett, kinyitotta, és felmászott a párkányra.
- Te mit csinálsz?! - suttogtam.
- Gyere már, ez csak a földszint! - amint kimondta, már el is tűnt.
Pár másodperc múlva már az utcán rohantunk. Tom megakart állni, de én nem hagytam neki. Még szerencse... Hátrapillantott, és szinte sokkosan kiáltott föl:
- Ez követ minket! - Tom tekintete megakadt egy villogó fényen – Oda menjünk be!
- Egy night clubba? - kérdeztem flegmán, de nem válaszolt. Húzott maga után.

Szinte beestünk az ajtón, az összes tekintet ránk szegeződött. Tom keresett valakit, majd mikor kiszúrta, odarohant hozzá. Pár pillanat múlva az öltöző részben találtam magam.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem zihálva Tomtól.
- Éppen megmenekülünk a teljes lebukás elől! - közölte.
- De ki volt az a srác, akihez odamentél? - én.
- A Tulaj – mondta egyszerűen – Ismerem, mert Billel ide szoktu...
- Nem akarom tudni! - szóltam közbe, mire csak a szemét forgatta.

Ekkor egy lány tipegett be a platformos tűsarkújában.
- Nem megy el, hiába győzködjük – közölte sipítozós hangon. Ha nem ilyen helyzetben lettünk volna, nem állom meg szó nélkül.
- Meg kell tudnom, hogy ki az! - néztem kétségbeesetten Tomra.
- Te normális vagy? Örülj neki, hogy eddig nem buktunk le! - mondta ingerülten.
- Nos, esetleg kimehetsz pincérlánynak – ajánlotta fel a nő – De akkor be kell öltöztetnünk!
- Flora, ne csinálj hülyeséget! - hiába beszélt, süket fülekre talált.
- Legalább fordulj el! - szóltam rá.

Ha nem ezt láttam volna az egyetlen lehetőségnek, hogy kiderítsem ki az üldözőnk, biztos nem egyezem bele. Az a ruha, amit kaptam szinte semmit se takart. A hajamat fekete paróka alá rejtették, és egy maszkot kaptam. Persze nem valami ijesztő, vagy éppen nevetséges farsangi papírmasét, hanem egy olyat, ami takarta az arcom, a szememnek volt egy kivágása, és a szám vonaláig ért.
- Ne bámulj! - szóltam Tomra, miközben elmentem mellette.

Féltem, hogy lebukom, de ennél sokkal jobban érdekelt a férfi. A szememmel kutattam utána, de nem találtam. Ekkor mellém lépett az átalakítóm, és a fejével egy öltönyös férfi felé bökött.
Az egyik kanapén ült, és szúrós szemmel méregetett mindenkit. Elindultam felé. Amikor már csak pár lépésre voltam tőle, rájöttem ki Ő.
- Hozhatok valamit? - kérdeztem tőle.
Rám emelte a tekintetét, és nagyot nyelt. Lazított a nyakkendőjén.
- Tőled bármit elfogadok – vigyorodott el.
Mosolyt erőltettem az arcomra, de legszívesebben pofon vágtam volna.
- Akkor máris hozok valami kedvcsinálót – mondtam kedvesen.

Az italokat szerencsémre pont a segítőm adta ki.
- A legerősebbet! - mondtam neki.
- Ó csinálok én mindjárt olyat, hogy már az első pohár után kiüti magát! – mosolygott- Nem szimpatikus nekem ez az alak!
Bevallom, kár volt előre megítélnem az alapján, hogy hol dolgozik, és hogyan beszél.
Nem figyeltem mit tesz bele, de igazából nem is akartam tudni. Kivittem neki. Vigyorral az arcán várt rám. Szabályosan undorodtam ettől az alaktól. Egybe lehúzta az italát. Nem kellett 10 perc, már hatni is kezdett.
Egyszerűen nem akart leszállni rólam. Kétségbeesetten néztem körbe.
- Hagyjon már! - löktem el magamtól.
- Mi van cica, eddig olyan kedves voltál – viháncolt.

Mikor kiszabadultam a kezei közül, visszamentem az öltözőbe. Nem szóltam semmit, csak leültem, az arcomat pedig a kezeimbe temettem.
- Ki volt? - érdeklődött Tom.
Megráztam a fejem.
- Ne szórakozz velem, ezek után már igazán elmondhatnád! - a hangja ingerült volt.
- Tom – néztem rá könnyes szemekkel – Nem lehet!
Lemondóan sóhajtott egyet, majd elfordult, jelezve, hogy öltözzek vissza. Megtettem.

A parókát csak az ajtóban adtam vissza. Egész úton nem szólt hozzám egy szót se, amit teljesen megértek. Utánam jött, segített elmenekülni, és most mégse mondhatok el neki semmit. Meg fog utálni, de... Biztos voltam benne, hogy neki az ikre a legfontosabb, ezért tűrtem a fagyos csendet, vagy a néha néha megejtett flegma beszólásokat.

Mikor hazaértünk, Bill a nappaliban ült.
- Hol voltatok? - kérte rögtön számon. A kérdése jogos volt, de mégsem mondtam rá semmit. Leültem mellé, és próbáltam megnyugtatni.
- Miért van ilyen alkohol és cigi szagod? - kérdezte - Na jó, inkább nem is akarom tudni!
Idegesen pattant fel a kanapéról, és a szobája felé viharzott, az ajtót pedig bevágta maga után.
- Mire jó ez neked? - csóválta a fejét Tom.
- Ha te azt tudnád – suttogtam magam elé könnyekkel küszködve.
Elmentem zuhanyozni, majd Bill szobája felé vettem az irányt. Idegesen toporogtam az ajtó előtt, majd végül benyitottam.


Szomorú szemekkel nézett rám.
- Bill, félreértetted az egészet – ültem le elé.
- Akkor mégis mit csináltatok? - kérdezte keserűen.
- Semmi olyat, amire te gondolsz! - mondtam.
- Most se válaszolsz, csak terelsz - a falat kezdte fixírozni.
- Nem mondhatom el – sóhajtottam fel.
- Persze, nekem nem, de Tom azért tudja! - csattant fel.
- Az az igazság, hogy ő sem tudja... Segíteni jött nekem, de fogalma sincs miért – magyaráztam, de nem túlzottan érdekelte.
- Ha hozzád beszélek, legalább nézz a szemembe! - szóltam rá hisztérikusan.
Rám emelte a tekintetét.
- Hidd el, nem tud semmit! Ő is utál azért, amiért nem mondom el... - mondtam szinte suttogva.
- Miért, még ki utál? - kérdezte.
- Te – feleltem végül - Csak azt áruld el... Miért nem bízol meg bennem?
- Én nem utállak, soha az életben nem tudnálak megutálni – szólalt végül meg.

- Akkor kérlek, higgy nekem! - szinte már könyörögtem.
- Bízom benned – mondta komolyan. Elfeküdtünk az ágyon, én pedig odabújtam hozzá.
- Sajnálom, hogy ilyen hülyeségen kiakadtam – kért bocsánatot, miközben a hajammal játszott.
Megcsókoltam.
- Ezt vehetem úgy, hogy nem haragszol? - kérdezte mosolyogva, mire bólintottam.
Őt ölelve aludtam el.

Délután háromkor ébredtem fel. Bill már nem volt mellettem. Fáradtnak éreztem magam, de inkább felkeltem.
A fejem rettenetesen fájt, a lábaimba izomláz volt. Egy biztos, olyan sebességgel még soha nem futottam, mint tegnap este.
Lassan kivánszorogtam a konyhába.
- Reggelt – köszöntem a fiúknak.
- Neked is mondták egyszerre.
- Van fájdalomcsillapítótok? - kérdeztem a fejemet fogva.
Bill odalépett a szekrényhez, és kivett egy gyógyszert.
- Köszönöm – vettem el tőle, majd bevettem.
- Nem vagytok éhesek? - kérdeztem tőlük, mire hevesen bólogatni kezdtek – És mit akartok enni?
- Lehetőleg valami olyat, ami 10 percen belül elkészül! - mondta Tom.
- És ha nem kelek fel, addig éheztek, ameddig ki nem jövök? - én.
Ismét bólogattak.
- Férfiak... - sóhajtottam fel, majd körbenéztem, hogy mit tudnék csinálni.
- 10 percen belül elkészíthető kaja egyedül csak a sült krumpli – közöltem velük.
- Tökéletes! - Bill.

Bill elég nyugodtnak tűnt. Reménykedni kezdtem, hogy Tom nem mondta el neki, mit is csináltunk tegnap este.

30.rész

Zongorajátékra ébredtem. Felkeltem, és a hang irányába indultam. Tom volt a csodás dallam irányítója. Az ajtófélfának dőlve hallgattam a játékát, de Ő nem vett észre, teljesen beleélte magát. Az ember nem is gondolná, hogy pont Ő képes leülni egy zongora elé, és átadni magát annak.
A keze megállt a billentyűn, és hátranézett.
- Ne haragudj, amiért felébresztettelek – mondta - Csak azt próbálgattam, milyen lenne, ha zongorával kezdődne a dal
- Ilyen ébresztőre minden nap zokszó nélkül felkelnék – mosolyogtam – Gyönyörű volt!
- Ez azért túlzás – forgatta a szemeit.
- Dehogy az! Most az egyszer felvághatnál, erre inkább lehúzod, amit csináltál... Nem értelek téged – néztem értetlenül.

Felállt a zongorától, és elindult a szobája felé.
- Egyébként Bill mindjárt jön – szólt vissza, majd az ajtó becsukódott mögötte.
A konyha felé vettem az irányt, és csináltam magamnak egy kakaót.
- Szia – lépett mögém Bill.
- Szia – fordultam felé, mire Ő lehajolt hozzám, és megcsókolt.
- Voltam Davidnél – mondta, miközben kihúzta a mellettem lévő széket, és leült rá – Szerinte el kéne kezdenünk „reklámozni” a dalt, és egy közös fotózást akar.
- Ilyen hamar? - lepődtem meg – A dalszövegen kívül szinte semmi sincs!
- Folyamatosan akar kiszivárogtatni részleteket – sóhajtott fel – Hogy mire kész lesz, elég nagy legyen a kíváncsiság a klipre
- Klip? - a szemeim elkerekedtek.
- Te nem is tudsz róla? - kérdezte meglepetten.
Megráztam a fejem.

- És nekem miért nem mondta senki? - kérdeztem felháborodottan.
- Csak meg akartuk várni, amíg elkészül a dal – szabadkozott Mr. Wellinger.
- Akkor a Tokio Hoteles fiúk miért tudnak róla? - vontam fel az egyik szemöldököm.
- Gondolom David elmondta nekik – felelte egyszerűen – De most már nyugodj meg!
- Bocsánat – mondtam bűnbánóan. Talán nem kellett volna így lerohannom, de már mindegy...

Éppen kifelé indultam az épületből, mikor csörgött a telefonom. Megint az ismeretlen szám. Haboztam, hogy felvegyem-e, de végül arra jutottam, hogyha kinyomnám, csak magamra haragítanám.
- Most, hogy elköltöztél, még óvatosabb legyél! Az idősebbiket mostanában gyakrabban látom, mint kéne. Vigyázz, érte vagyok?
A hangja nem úgy szólt, mintha telefonon keresztül beszélne. Túl közeli volt, és nagyon tiszta.
Oldalra fordítottam a fejem, és eléggé meglepődtem. Egy ajtónak dőltem neki, a hang pedig bentről jött.
Mintha én egyszer már álltam volna itt...
Lerakta a telefont, úgyhogy gyorsan elmentem onnan, és vártam.

Körülbelül 10 perc múlva kilépett egy férfi, kapucnival a fején. Ilyen melegben pulcsi? Megvártam, amíg tisztességes távolságba kerül, majd elindultam az ajtó felé.
Nem volt rajta semmi felirat, csak a falon vettem észre egy jellegzetes dolgot. Közelebb mentem, hogy jobban lássam.

Úristen! Pont ennél az ajtónál álltam, mikor hallottam azt a beszélgetést a cég anyagi helyzetéről. Próbaképp lenyomtam a kilincset, de zárva volt.
Úgy éreztem, muszáj megtudnom mi van odabenn. De hogy szerzem meg a kulcsot? Feltételezem nem hiába van zárva.
Viszont itt eddig minden ajtót nyitva találtam, mi lehet itt benn, amit nem láthat akárki? Nem kérdezhetem csak úgy meg Mr. Wellingert, lehet, hogy ő is benne van. Ezen az alapon pedig senki sem jöhet szóba.
Ekkor láttam meg a takarítót. Az övén egy kulcscsomó csörgött. Talán ehhez a szobához is van neki kulcsa! Ebben nem lehetek 100%-ig biztos, lehet, hogy aki bezárta az összeset megszerezte, de mi van, ha erről elfeledkezett?

- Valami gond van? - kérdezte Mr. Wellinger.
Mennyi ideje álldogálhatok itt?
- Dehogyis! - vágtam rá, majd elindultam feléje. Faggatni kezdtem a klipről, de csak ürügyként, mert észrevettem, hogy a takarító elindul afelé az ajtó felé.
Lenyomta a kilincset. Mivel neki sem nyílt ki, keresgélni kezdett a kulcsai között. Egy vastag ezüstkulcsot választott ki, ami sokkal nagyobb és vastagabb volt a többinél.

- Ott nem kell kitakarítani! - jelent meg egy férfi. Emlékeztem rá, Ő volt az, aki dühösen méregetett. Elhajtotta a személyzetet, majd odajött hozzánk.
- Á, Andrew! Örülök, hogy végre látom! Beszélnünk kell – mondta Mr.Wellinger, mikor odaért. Megfeledkeztek rólam, és hevesen magyarázva indultak el.

A következő napokat a takarítószemélyzet kifigyelésével töltöttem. Volt egy magas, sovány beesett ábrázatú, aki mindig szitkozódva végezte a munkáját, de egy percre sem állt meg.
Észrevette, hogy őt figyelem.
- Mit bámul? - szólalt meg keserűen – Talán valami baja van azzal, aki ilyen munkát végez?
Nem válaszoltam, inkább elhagytam a terepet.

A másik férfi könnyebb esetnek bizonyult. Lusta volt és fáradékony, ezért leginkább csak ücsörgött a nekik fenntartott szobában, míg mások a munkájukat végezték. Egy ablak nézett be a folyosóról oda, de így sem zavartatta magát, simán aludt munkaidőben. Biztos tudta, hogy a fejesek úgy sem jönnek erre a szintre.
Úgy döntöttem nála próbálkozom, már csak a tökéletes napot kellett kivárnom. Ez pedig hamarabb eljött, mint hittem...

Későig bennmaradtunk, mert a számon dolgoztunk. Az alsó szint felé vettem az irányt, ellenőrizni, hogy tényleg jó beosztást láttam-e. Szerencsém volt, a férfi nagyokat horkantva aludt az asztalnál.
Halkan benyitottam, és odasiettem az asztal elé, ahol lebuktam. Nem tudhattam, hogy mikor megy el valaki az ablak előtt, ezért mászva mentem tovább, így még onnan sem vehettek észre.
- Anyuci, én megmondtam, hogy nem eszem meg a brokkolit! - kiáltott fel az alvó ember.
Ezen annyira nevethetnékem támadt, hogy a számra tapasztottam a kezem. Az övére néztem, de a kulcs nem volt ott! Először kétségbe estem, de aztán megláttam a zsebében.
Nagy levegőt vettem, és közben azon fohászkodtam, hogy ne mozduljon meg.

Leszedtem a karikáról azt az egyet, amire szükségem volt, majd nagy nehezen visszatuszkoltam a zsebébe. Mivel ütötte ki magát ennyire?!
Elindultam az ajtó felé, de nem figyeltem, és nekimentem az állólámpának. Nagy csattanással ért földet. Ijedtemben beugrottam a kanapé mögé.
- Ki van itt?! - pattant fel hirtelen a székéből.
Még a lélegzetemet is visszatartottam. Nem maradhatok itt reggelig! Észrevettem magam mellett egy fekete tárgyat. Fogalmam sincs mi volt az, de igazándiból nem is izgatott. Mikor elfordult, hozzá vágtam a szobához tartozó raktár ajtajához.

A takarító volt annyira ostoba, hogy be is ment oda. Kihasználtam a lehetőséget, és kirohantam a szobából.
Mikor már elég messze voltam, kifújtam magam. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, de megúsztam!
Talán ezt egy jelnek kellett volna vennem, hogy mára fejezzem be a „nyomozást”, de ki tudja, mikor veszi észre, hogy nincs meg a kulcsa.
Amikor már nem kapkodtam a levegőt, erőt vettem magamon, és elindultam afelé a bizonyos ajtó felé.
Nagy nehezen kinyitottam az ajtót. A táskámból elővettem egy elemlámpát, bekapcsoltam, az ajtót pedig behúztam magam után.

Reménykedtem benne, hogy ennyi fény nem szűrődik ki az ajtó alatt. Körbenéztem a szobában. Egész aprócska volt, egy asztalt állt benne, és rengeteg fiókos szekrény.
Az asztal felé vettem az irányt. Átnéztem a rajta heverő papírokat, de csak üres szerződések vagy éppen csekkek voltak.
Kihúztam az első fiókot, és elég meglepő dolgot találtam benne. Egy mappát, miben Billről volt megtalálható az összes információ. Hol lakik, milyen autót vezet, és annak mi a rendszáma, telefonszám, egyszerűen minden!
Tényleg tudja, hol találhatja meg Őt. Gondoltam rá, hogy magammal viszem azt a papírt, de azzal csak elárulnám magam, úgyhogy visszatettem.

Rengeteg Banki papírt is találtam. Minden hónapból volt egy értesítő a cég pénzügyi helyzetéről. 2008 első hónapjaiban még jól menő üzlet lehetett, de aztán június táján elkezdett fogyni a pénz. Rengeteg átutalást fedeztem fel, de 100% ig biztos voltam benne, hogy a lemezcégnek nincs még egy számlája.
Akkor erről szólt az a beszélgetés! Valaki már évek óta kijátssza ezt az egész rendszert! De ki?
Kezdett összeállni bennem a kép. A zsarolóm áll feltehetőleg e mögött, és őt hallottam telefonálni. Azért akarta ennyire, hogy én elfogadjam ezt a lehetőséget, hogy az üzletnek újra legyen pénze, és senki ne gyanakodjon! Mi ez, valami összeesküvés ?!

Ekkor valaki mögém lépett, és mikor ijedtemben sikítottam volna egyet, befogta a szám.

29.rész

Sziasztok!

Úristen, ez volt életem eddigi legjobb napja :) Egyébként a mai résszel nagyon sokat szenvedtem, de még így is utálom, úgyhogy ne nézzétek túl kritikus szemmel :S

Másnap reggelig ki sem jöttem. Elképesztően fáradtnak éreztem magamnak, hiába aludtam rengeteget. Én meg fogok őrülni, pedig alig tart pár napja ez az egész.
Jelenleg ahogy kinéztem, egy horrorfilmbe is beleillettem volna, még sminkelni sem kellene.Felöltöztem, majd egy napszemüveget felrakva elindultam az irodába. Lehet, inkább azt kellett volna mondanom, hogy beteg vagyok, úgy nem kéne bemennem.

Nagy levegőt vettem, majd beléptem. A Tokio Hotellel, és Mr. Wellingerrel találtam szembe magam.
- Éppen jókor, a dalról beszélünk – mosolygott rám Tobias.
Leültem a fiúk mellé. Bill a kezében egy lapot tartott.
- Ez lenne az? - kérdeztem, miközben kivettem a kezéből.
- Igen – mondta.
Olvasni kezdtem a sorokat.

,,* Úgy érzed nincs kiút, a fájdalom irányítja a tested,
Bekebelez a sötét, s nem látod a fényt.

Könnyekkel áztatott arccal nézek körbe
De az emberek nem értik, nem érzik
Húz, szív magába a vég
Te utánam nyúlsz

Látlak, érezlek,
Egy ember van, ki fellobbanthatja a remény lángját
Megteszem, nem adom fel,
Küzdök érted s nem hagyom, hogy
a hideg végleg elérjen

Egyszerűbb lenne a könnyű utat választani,
Hagyni, hogy elérjen a végzet
Távolról hallom a hangod, ahogy a nevemet mondod

Rohanok, versenyt futok az idővel
Nem adhatod fel
Itt vagyok, nem hallasz?
Fájdalmas sikítás szúr szíven

Azt hittem, egyedül vagyok
De utánam jöttél
Kitéptél a sötét karmából
Nem hagytál magamra

Látlak, érezlek,
Egy ember van, ki fellobbanthatja a remény lángját
Megteszem, nem adom fel,
Küzdök érted s nem hagyom, hogy
a hideg végleg elérjen

Maradj velem
Örökké ”

- Ez... - nem találtam a szavakat.
- Tudom, nem valami jó – sóhajtott fel - Csak tegnap firkantottam, és...
- Ennél gyönyörűbbet még soha életemben nem olvastam – mondtam végül.
Elmosolyodott, majd az ujjait összekulcsolta az enyémekkel.
- Úgy gondolom – törte meg a pillanatot Mr.Wellinger – Nincs ellenvetés a dallal kapcsolatban
Megráztam a fejem.
- Akkor elintézem, hogy készítsék el hozzá a zenét – mondta Tobias, és már nyúlt is a telefon után.
- Nem! - szólalt meg határozottan Tom.
Meglepődött a hirtelen reakción, lassan leengedte a telefont a fülétől, majd kérdőn nézett a gitárosra.
- Majd mi, együtt megcsináljuk a zenét – Tom.
- Jó ötlet ez? - kérdezte elbizonytalanodva Mr. Wellinger
- Úgy hiszem, nincs más választása,én máshogy nem veszek részt ebben – a határozottságából egy cseppet sem vett vissza.

Láttam Mr.Wellingeren, hogy meglepte Tom felszólalása, de végül beleegyezett. Nem akarta kockáztatni, hogy visszamondják az egészet.
- Így viszont sokkal később leszünk kész – vázolta a tényeket Tobias.
- Nem hiába mondják, hogy a jó munkához idő kell – mondta felvont szemöldökkel az afro.

Hallottam, ahogy körülöttem beszélnek, de nem figyeltem rájuk. Újra és újra végigolvastam a kezemben lévő papírt. Még szerencse, hogy a napszemüveget még most sem vettem le, mert az érzések újra kezdtek előtörni belőlem. Ez a dal annyira... szép.
A harmadik olvasásra jöttem rá a sorok igazi jelentésére. Bill sejt valamit. Nem tudhatja, mi miatt vagyok ilyen állapotban, csak azt vette észre, hogy nem vagyok önmagam. Segíteni akar. A tudtomra akarja adni, hogy ő velem van.
Bűntudatot éreztem, amiért Bill miattam került olyan lelki állapotba, aminek hála megírta ezt a dalt.

Csakhogy pont azzal árt a legtöbbet, ha segít. Muszáj lesz javítanom a viselkedésemen, vagy Bill rá fog jönni. Tudom milyen, semmi nem állítja meg abban, hogy megtudja az igazságot. Vajon Tomnak beszélt erről?
Billel még csak-csak eltudnám hitetni, hogy minden rendben, de vele?! Az első hazugságomon is szinte azonnal átlátott. Bárcsak jönne egy isteni sugallat, ami megmondaná mit tegyek...

Mikor befejeződött a megbeszélés, elsőként hagytam el az irodát. Rosszul éreztem magam. Szédülni kezdtem, és a hányinger is kerülgetett. Nekidőltem a falnak, és mélyeket lélegeztem.
- Flora, Flora! - a hangja távolinak tűnt, pedig ott állt előttem.
Válaszolni akartam, de elsötétült minden.


Egy kanapén ébredtem fel. Kétségbeesett arcokat láttam magam körül. Mikor Billre emeltem a tekintetem, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Elájultál – mondta lágyan Bill - De már minden rendben!
Lassan felültem.
- Azt hiszem, ki kéne hívnom az orvost – gondolkozott az ajtóban toporgó Mr. Wellinger.
- Felesleges! - tiltakoztam – Azt hiszem, csak nem figyeltem eléggé magamra
- Tudom mit fogunk tenni, hogy ez ne forduljon újra elő – szólalt meg ismét Bill.
Érdeklődve pillantottam rá.
- Hozzánk költözöl – mondta egyszerűen.
- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – feleltem bizonytalanul, de nem tűrt ellentmondást.


Úgy is lett, ahogy Bill elhatározta. Anyám és Richard először hevesen tiltakozott, össze is vesztünk velük. Megértették, hogy nem érdekel az, hogy beleegyeznek-e vagy sem, így végül beletörődtek.
- Rendeltem pizzát – ült le mellém a kanapéra – És muszáj enned belőle!
Bólintottam. Tudtam, hogyha legalább egy kis javulást mutatok, megnyugszik annyira, hogy nem kezd kérdezősködni.
Nagy nehezen megettem az adagom felét, hiába próbálkoztam többel, nem ment. Az ikrek elintézték a maradékot, és Bill elégedetten nyugtázta, hogy végre ettem valamit.

Annyira aranyos, ahogy így félt engem, és mindent elkövet azért, hogy végre jobb színben lásson. Kár, hogy az igyekezete aligha segít rajtam.
Tom pedig egyre furcsábban viselkedik. Mikor Bill elmegy valahová, elég gyakran „ellenőriz” , különböző indokokkal.

Egyik nap különösen rosszul éreztem magam, persze pont akkor jelent meg. Leült mellém, és belenézett a szemembe.
- Engem nem tudsz átverni – mondta határozottan – Billt könnyen megvezetheted, Ő vakon bízik benned... Miért használod ezt ki Flora?! Viszont ez velem nem működik. Tudom, hogy valami baj van, és én meg fogom tudni, mi folyik itt.
- Tom, ne! - nem figyelt rám. Elhatározott valamit, és ettől Ő most már eltántoríthatatlan.

SMS-em jött. Unottan néztem meg, de amint elolvastam, ezt az érzést félelem cserélte le.
,, Vigyázz azzal a gyerekkel, kedve támadt szaglászni. Ha megtud valamit, tudod mi fog történni! Amint elolvastad, töröld ki ezt az üzenetet. ”



* a szürke Bill részét jelenti, a vöröses Florát, a fekete közös.

28.rész

Sziasztok!

Azért most hozom a részt, mert később nem leszek itthon. Aztán mire hazaérek, legyen ám sok komment ;D Na, remélem tetszeni fog.

Semmit nem árultak el nekem arról a bizonyos duettről, nekem pedig elképzelésem se volt arról, hogy kikről lehet szó. Hiába faggatóztam, soha nem kaptam egy értelmes választ se.
Viszont egyik nap csalódottan ült le elém Mr.Wellinger.
- Az együttes visszamondta – közölte szárazon – Magam sem értem miért, eddig nagyon lelkesek voltak

A sarokban álló férfi elvigyorodott. Nyilván észrevette, hogy nézem, mert elfordult.
- Megoldom – szólalt meg reszelős hangon, majd kiviharzott az irodából. A hangjától kirázott a hideg. Ráadásul annyira ismerős volt.
- Ne foglalkozz vele, Ő eléggé magának való – mondta Tobias.
Ahogy bámultam rá, az járt a fejemben, hogy vajon ő is benne van-e a zsarolásban, vagy éppen nem is tud róla?

Az automata felé indultam, mikor egy résnyire nyitott ajtón érdekes beszélgetés szivárgott ki. Nem bírtam megállni, hallgatózni kezdtem.
- Elintéztem, hogy esze ágába se legyen kiszállni – nevetett fel gúnyosan – Ez pedig csak még több pénzt jelent nekünk, és a cég kilábal a bajból, és így senkinek nem lesz gyanús, hogy ennyi munka után, hogy állhatunk ilyen rosszul
A beszélgetés abbamaradt. Gyorsan elfutottam onnan, éppen hogy csak eltudtam bújni a szobából kinéző ember elől.
Zihálva vettem a levegőt. Elképzelésem se volt arról, mibe keveredtem, de jó nem fog kisülni belőle, az biztos.

A napok egyre csak teltek. Mikor emberek között voltam, próbáltam magabiztosnak és jókedvűnek mutatni magam, de mikor egyedül maradtam, megtörtem. Az egész életem most már csak egy színjáték. Nem tűnik fel senkinek, hogy én szenvedek. Mindenki felvette volna a rózsaszín szemüveget, amitől szebbnek látja a világot? Ha valaki vette volna a fáradtságot, és mélyen a szemembe nézett volna, akkor egyből rájönne, hogy itt valami nincs rendben. Ezért kerültem mindenki tekintetét.

- Andrew olyat intézett, hogy azt még én magam sem hiszem el! - fogadott nagy lelkesen a „főnököm”.
- Mit? - tettettem érdeklődést.
- Lesz duett! - mondta lelkesen.
Engem ez már kevésbé izgatott.
- Miért nem örülsz? - szegezte nekem a kérdést.
- Én nagyon örülök! - győzködtem – Csak inkább kíváncsi vagyok arra, kikkel
- Azt gondolom – mondta – Holnap megtudod
Remek. Miért nem lehet rögtön közölni? Mire jó ez a titkolózás? A dalról se tudok semmit!

Másnap mikor megérkeztem, rögtön a stylisthoz vittek, aki egy latex nadrágot, egy szegecses magassarkút, és egy ehhez stílusban illő tunikát adott rám. Majd elküldött a fodrászhoz és a sminkeshez.
Kik miatt kell ennyire tökéletesen kinéznem? Elképesztően kíváncsi voltam.
-Végre kész vagy – mondta Mr. Wellinger – Gyere, már megérkeztek!
Egy olyan szobába mentünk, ahol eddig még nem jártam. Háttal ültek nekem a kanapén, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek kik azok. Elhallgatott a beszélgetés, a fiúk pedig felálltak, és megfordultak.
A szám elé kaptam a kezem, a meglepődöttségtől nem bírtam megszólalni. Ott állt velem szembe az én fekete hercegem.

Ő is elkerekedett szemmel bámult rám. El is felejtettem, hogy már máshogy nézek ki...
Mikor végre felfogtam mi történt, odarohantam Billhez, és szinte a nyakába ugrottam.
- De ez hogy? Mikor? Miért? - nem bírtam egy értelmes kérdést sem összerakni.
Abban a percben végre újra boldognak éreztem magam. A fejemből eltűnt az összes gondolat, és csak rá figyeltem.
- Nyugi Flora! - mosolygott Bill - Egyébként gyönyörű vagy
Nagyot nyelt miközben végigmért.
- Szia szöszi – ölelt meg Tom.
Georgot és Gustavot is végigölelgettem, majd köszöntem Davidnek is.

- Eléggé meglepődtem, mikor rákérdeztek erre a dologra – szólalt meg David – Igazából először nem is akartam beleegyezni, csak beszéltem a fiúkkal, és ők nagyon lelkesedtek az ötletért. Ilyen dologba még úgyse vágott bele a Tokio Hotel, jó lesz egy kis újítás
Nem bírtam levenni Billről a szemem. Nem változott semmit, csak annyira jó volt őt nézni. Alig vártam,hogy végre kettesben maradhassak vele.

Kézen fogva indultunk el hozzájuk. A gyaloglást választottuk, hogy közben tudjunk beszélgetni.
- Annyira hiányoztál! - mondtam neki.
- Te is nekem, hidd el – mosolygott, majd megcsókolt. Beletúrtam a hajába, az ő keze pedig a derekamról egyre lejjebb csúszott.
Megérkeztünk Billékhez.
- Figyeljetek, én tudom, hogy nagyon szeretnétek szeretgetni egymást, ezért én most elvonulok a szobámba, és próbálom süketnek tettetni magam - dumált Tom, majd meg is tette, amit mondott.
- Mit ivott? - röhögtem.
- Semmit – mondta – De azt hiszem rátapintott a lényegre

Felkapott, és elindult velem a szobája felé. Nem foglalkoztam semmivel, csak a pillanatnak éltem. Élveztem minden csókját, minden érintését...

- Nyugalom, egyenlőre nem akadékoskodik – beszélt a férfi magabiztosan – És ha eszébe is jutna, most még könnyebben tudom beváltani az ígéretem
- Ajánlom is, hogy így maradjon! - odalépdelt a nő, és hozzábújt a férfihez.
- Ne aggódj! Mire leesne nekik, hogy mi történt, mi már rég a határon kívül leszünk! - nevetett fel gúnyosan.
- Azt sem sejti, hogy ki vagy? - simított végig a férfi mellkasán, mire ő egy nagyot nyelt.
- Nem – mondta.
- Remek! - kiáltotta a nő, majd kiment a szobából.


Reggel hamar felébredtem, de nem akartam kikelni az ágyból. Hallgattam Bill egyenletes szuszogását, és az eddig történteken merengtem. Na jó, ez nem igaz. Leginkább azon tűnődtem, hogy miként jöhetek rá arra, ki az a férfi, és hogy védhetem meg Billt azon kívül, hogy hallgatok. Mert mi történik, ha véletlenül elszólom magam? Nem vagyok szuperhős, nem teremhetek rögtön mellette, és menthetem meg! Nem hagyhatom csak úgy hirtelen el, egyrészt nem bírná ki, hogy ne tudja meg az okát, másrészt nem lennék rá képes. Ő az, aki miatt megéri kibírni ezt az egészet. Miatta hajlandó vagyok bármit megtenni... Lemondtam érte a szabad akaratomról, az eddigi életemről, de nem bánom. Csak Neki ne essen baja...

Akárhányszor gondolom újra ezt az egész helyzetet, nem találok más megoldást, csak azt, hogy vakon követem egy ismeretlen utasításait. Megtalálta a szinte egyetlen gyenge pontom.
Felültem, és csak néztem Billt. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit rengeteg követett. Mintha csak megérezte volna, hogy valami nincs rendben, felébredt.
Rám emelte a tekintetét.
- Flora mi történt? - kérdezte már-már kétségbeesett hangon, miközben felült. Próbált átölelni, de én gyorsan felpattantam az ágyról, és kirohantam a mosdóba.
Nem bírtam abbahagyni a sírást, hiába próbáltam. Neki dőltem a hideg csempének, a testem rázkódott a zokogástól.
Nem értettem, miért pont most tört rám.
Kopogtak az ajtón.
-Bejöhetek? - kérdezte bátortalanul.
Válaszra nyitottam a szám, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nem várt tovább, bejött. Nem szólt semmit, csak odalépett hozzám, és magához ölelt.
- Nyugodj meg Flora, kérlek – mondta. Éreztem a hangján , hogy nem ért semmit, és teljesen össze van zavarodva.

- Mond el mi a baj! - kérlelt.
- Nem tehetem! - néztem rá – És könyörgöm, ne faggatózz! Csak most az egyszer hallgass rám, kérlek!
Egy aprót bólintott. Elengedtem őt, majd megtöröltem az arcomat.
- Haza megyek – jelentettem be, majd kimentem a fürdőből.
Utánam jött, de nem szólalt meg. Szabályosan sokkolta az, hogy így látott.

Az összes szidást amit ismertem, elmondtam magamra. Mi van, ha nem hallgat rám, és találgatni kezd? Mi van, ha rájön az a férfi?
- Elviszlek – lépett elém, mikor ki akartam menni az ajtón.
Megráztam a fejem.
- Szeretnék most egyedül lenni – mondtam nagy nehezen.
- Rendben – sóhajtott – De ha hazaértél, hívj fel, vagy üzenj!
- Ne aggódj, nem fogok semmi hülyeséget csinálni – egy puszit nyomtam a arcára, majd elindultam.

A hajam kócos volt, a szemem kisírt. Az emberek furcsa szemmel néztek rám. Szánalmat láttam a szemükben tükröződni, de ezenkívül semmilyen érzelmet nem fedeztem fel rajtuk. Nem történik velük se jó, se rossz? Ha boldogok, miért akarják eltitkolni a világ elől? Ha szomorúak, miért nem látszik rajtuk? Szégyenlik, hogy ők is éreznek? Miért nem merik felvállalni azt, ami bennük van? Lehetetlen, hogy ennyire semleges életük legyen. Ez egyszerűen...képtelenség.

Remegő kézzel kutattam a kulcsom után. Miután megtaláltam, eltartott egy ideig, míg beletaláltam a zárba.
Ledobtam a táskámat az előszobában, majd a cipőmet is levettem. Egyenesen a fürdő felé vettem az irányt.
Forró vizet engedtem magamra, és mélyeket lélegeztem. Mikor kicsit megnyugodtam, kiszálltam, és a szobám biztonságába menekültem.

27.rész

A sofőr odalépett hozzám, és kivette a kezemből a csomagjaim. Bill felé fordultam. Láttam rajta, hogy szomorú, hiába próbálta leplezni.
Odaléptem hozzá, átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. A többiektől egy-egy öleléssel búcsúztam. Elindultak vissza, csak Bill maradt kint.
- Indulnunk kéne! - szólt a sofőr.
Újra átöleltem.
- Két hét – mosolygott rám.
- Szeretlek – suttogtam, mire megcsókolt.
Elengedtem a kezét, és beszálltam az autóba.
Próbáltam a jó oldalát nézni az egésznek. Így legalább Berlinben lehetek, ugyanis a lemezkiadónak itt van a központja.

Elgémberedve szálltam ki az autóból. Utálok ennyit utazni egyszerre...Richard kijött, hogy segítsen bevinni a táskákat.
Tudtam, hogy ő nem örül annak, hogy megint Berlinbe vagyunk, de Anyám nem hagyta, hogy egyedül legyek itt.
- Végre itthon vagy! - ölelt meg Anya. Próbáltam boldognak tettetni magam, csak akkor tört elő belőlem minden, mikor már a szobámban voltam.
Könnyekkel küszködve pakoltam ki a táskákból. Nem foglalkoztam vele, hogy mit hova teszek, mindent beszórtam a szekrénybe.

Másnap idegesen toporogtam egy iroda ajtaja előtt. Most fogok találkozni azokkal az emberekkel, akik megváltoztatták az életem. Vajon a fenyegető is hozzájuk tartozik, vagy ő csak egy teljesen kívülálló személy?
Bekopogtam. Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó. A szobában elég sokan voltak, nem számítottam ennyi emberre.
- Gyere beljebb! - mondta az asztalnál ülő férfi.
Leültem a nekem fenntartott helyre.
- Örülünk, hogy végül is meggondoltad magad. Egyébként én Tobias Wellinger vagyok, velem beszéltél telefonon – közölte.
Bólintottam.
- Ők itt Andrew és Robert – mutatott a mellette álló két férfira – Ők pedig az átalakító csapatunk
Két lány, és egy fiú méregetett nagyon furcsán.

A férfi körülbelül egy órán keresztül beszélt, szerződésről, tervekről és egyéb dolgokról. Utána pedig megkért, hogy énekeljek.
- Ez fantasztikus volt! - lelkendezett, miután befejeztem – Garantált siker lesz ebből!
- Lehetséges, de előtte az átalakítás elkerülhetetlen – közölte az egyik lány - Melyik nap ejtjük meg?
- Minél előbb kéne! - folytatta a másik.
- Mikor jó neked? - kérdezte Mr.Wellinger, mire megrántottam a vállam.
- Ebben az esetben holnap – szólalt meg most először a fiú.

Nem kérték ki a véleményem, egyszerűen megmondták. Miközben ott ültem, furcsa érzés volt bennem. Olyan volt, mintha valaki folyamatosan figyelne. Persze, mindenki engem nézett, de... Körbenéztem a szobában. A sarokban álló férfin megakadt a szemem. Ő is engem bámult, de valahogy ez a tekintet kiemelkedett a többi közül. Színtiszta düh sugárzott belőle. Nem értettem, mi baja van. Egy szót sem beszéltem vele, de még is olyan volt, mintha gyűlölne. Vagy csak beképzelem magamnak?

Gyalog mentem haza. Hiába laktunk egy kicsit messze, nem zavart. Megláttam magam az egyik kirakat üvegében.
Nagyot sóhajtottam. Ma néz rám utoljára ez a lány. Holnap már egy új Flora leszek.
Megcsörrent a telefonom, megint egy ismeretlen szám. Remegő kézzel vettem fel.
- Nem túl hihető a boldogságod kislány – szólt bele rögtön.
- Holnap mindenbe beleegyezel, amit mondanak, világos? Tudom, hol találom meg őt, úgyhogy csak óvatosan ezzel a depresszív viselkedéssel! - nem várta meg mit reagálok, letette.

Mit vár ez tőlem? Hogy tudnék kicsattanó boldogságot játszani? Képes lenne már ezért bántani Billt, vagy csak fenyegetőzik? Vajon hogy bír ez az ember minden reggel tükörbe nézni?
Düh áradt szét az egész testemben. Honnan tudja egyáltalán, hogy hogyan viselkedem? Mi van, ha tud minden lépésemről?
Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy krimibe csöppentem volna. Azokban a főszereplő mindig rájön, ki a zsaroló, és megállítja. De mi van, ha én soha az életben nem tudom meg? Örökre az ő játékszere leszek? Bárcsak lenne valaki, aki megmondaná, hogy mit tegyek! Mennyivel könnyebb minden, amikor nem kell magadban tartanod a gondolataid, hanem elmondhatod valakinek, és együtt megoldjátok. De én most csak saját magamra számíthatok.

Billel mindig ott van egy biztonsági őr, hogy tudná bántani? Nem kockáztathatom meg az ellenkezést így, hogy fogalmam sincs ki Ő, és milyen kapcsolatokkal rendelkezik. Ha így folytatom tovább, ebbe bele fogok őrülni...
Mikor beléptem az ajtón, sült hús illata csapta meg az orrom. Abban a pillanatban fel is fordult a gyomrom...Egyszerűen nem bírtam az ételre nézni. Hiába hívott anyám enni, nem mentem. Inkább a szobám felé vettem az irányt.
Ledőltem az ágyra, és csak bámultam a plafont.

- Aggódom érte – nézett kétségbeesetten Anyám Richardra.
- Biztos csak ideges – nyugtatta meg – Őszintén megmondom, én is az lennék! Nem kis dolog történik most vele
- Tudom, csak annyira furcsán viselkedik – töprengett tovább.
- Paranoiás vagy – mondta Richard, majd nekilátott a vacsorájának.

Ismét csörgött a telefonom. Először megijedtem, hogy megint ő keres, de Bill volt. Nagy kő esett le a szívemről.
- Szia Flora! - köszönt vidáman. Annyira jó volt hallani a hangját. Talán egy kicsit meg is nyugodtam tőle.
- Mi újság? - faggatózott.
- Hm.. semmi – mondtam.
- Hogy nevezheted azt semminek, ami veled történik? - nevetett fel – Na mesélj valamit!
- Mikor újra találkozunk, nem fogsz felismerni – közöltem.
- Ugyan már, miért ne ismernélek fel? - kérdezte, majd leesett neki – Átalakítás?
- Ühüm – mondtam egyhangúan.
- Nem tűnsz valami boldognak – állapította meg.
- Mert nem is vagyok. Még ezt is elveszik tőlem – mikor kimondtam, akkor jöttem rá, hogy ezt nem kellett volna.
- Mire go... - kérdezte volna, de közbeszóltam.
- Ne haragudj, le kell tennem, szia! - kinyomtam.

Elkerekedett szemekkel emelte el a telefont a fülétől.
- Miért vágsz ilyen képet? - kérdezte Tom.
- Nekem valami itt nagyon nem tetszik – gondolkodott el – Először nem akarja elfogadni az ajánlatot, utána hirtelen meggondolja magát, most pedig olyat mondott, hogy „Még ezt is elveszik tőlem ”
- Szerintem neked túl nagy a fantáziád – csóválta a fejét az afro.
- Lehet, de... A hangja is annyira... - kereste a tökéletes szót rá – más.
- Mi van, ha csak fáradt? Elég nagy dologba vágott bele – próbálta meggyőzni a testvérét afelől, hogy nyugodjon meg, de nem igazán sikerült neki.


Idegesen doboltam az ujjammal a karfán. Liz, mint kiderült így hívják a fodrász lányt, körbe körbe sétált, hogy minden szemszögből lásson.
- Szőke leszel – jelentette végül be.
Eltátottam a szám.
- És hosszabb is lesz a hajad – folytatta.
Nem akartam szőke lenni, egy kicsit sem. De nem tiltakozhattam... Csendben tűrtem, hogy a fodrász átváltoztat.
Még csak tükör sem volt előttem, hogy lássam, mit csinál. Órák hosszat ültem egy helyben, majd mikor befejezte, átvitt a sminkeshez, onnan pedig a stylist-hoz kerültem.
Mikor végre belenézhettem a tükörbe, nem ismertem magamra. Egy combon szaggatott, fekete csőnadrág volt rajtam, magassarkúval és egy leopárd mintás felsővel. Leginkább a hajamon lepődtem meg... Tényleg szőke volt, és tényleg sokkal hosszabb. ( http://kepfeltoltes.hu/100124/adf_www.kepfeltoltes.hu_.jpg )

Egyáltalán nem voltam önmagam.
- Tökéletes munka! - hallottam magam mögül. Megfordultam, és Mr. Wellinger állt velem szembe.
- Igen, így kell kinéznie egy leendő sztárnak! Szép munka! - dicsérte meg az átalakulást.
Senki nem kérdezte a véleményem, de nem is bánom. Nem biztos, hogy türtőztetni tudtam volna magam.
Csendben, lehajtott fejjel mentem utánuk . Ismét abban az irodában találtam magam, ahol először voltam.
- Beszéltem egy kedves barátommal egy duettről – fordult felém.
Már csak ez hiányzott.
- A banda igen sikeres, jó kezdés lenne neked – folytatta.
- Melyik együttes az? - érdeklődtem, de nem válaszolt.
Utálom, amikor úgy csinálnak, mintha nem hallották volna a kérdést, úgyhogy újra feltettem, kicsit idegesebben.
- Addig nem árulom el, amíg nem lesz biztos az egész – mondta, majd telefonálni kezdett.
Csalódottan dőltem hátra a székben, és a plafont kezdtem bámulni.

26.rész, Évadzárás

Még mielőtt visszamentem volna, bementem a mosdóba. Hálát adtam az égnek, amiért nem volt benn senki.
Belenéztem a tükörbe. A szemem vörös volt, az én színem pedig a faléhoz hasonlított. Megmostam az arcom, de nem sokat segített.
Ha így visszamegyek, biztos, hogy kérdezősködni kezdenek. Ha pedig nem megyek vissza, azért lesznek idegesek. Most mit csináljak?
Elővettem a telefonom, és egy sms-t írtam Billnek, hogy: „ elmentem sétálni, majd jövök vissza. Szeretlek ”
Tudtam, hogy ez sem fog tetszeni neki, de ezt tartottam az egyetlen lehetőségnek.

A VIP kártyát a táskámba tettem, majd elindultam. Fogalmam sem volt hol vagyok, vagy éppen merre megyek. Próbáltam megjegyezni az útvonalat, amin haladtam, nem sok sikerrel. Túlságosan sok minden történt most ahhoz, hogy még erre is figyeljek.
Egy parkban találtam magam. Inkább leültem, nem akartam még jobban elkeveredni. Majd csak megmondja valaki, merre kell visszamennem.
Az arcomat a kezembe temettem, és próbáltam megnyugodni. Nem igazán ment, inkább csak a sírás kezdett kerülgetni. Erőt vettem magamon, és visszatartottam a könnyeket.

Mikor már úgy éreztem, egy kicsit megnyugodtam, elakartam indulni vissza. Csak hogy merre van a vissza?!
Egy ideig emlékeztem, merről jöttem, de utána ötletem se volt. Az utca másik oldalán megláttam egy fiút, és odamentem hozzá.
- Beszélsz németül? - kérdeztem tőle. Kicsit meglepődött a hirtelen letámadásomon.
- Igen – felelte végül.
Készségesen útbaigazított, megköszöntem neki, majd elindultam. Negyed óra múlva oda is értem. A rajongók szúrósan bámultak rám, voltak akik felismertek, mások odakiabáltak nekem, de nem törődtem velük.
A biztonsági őr az utamat állta, de amikor megmutattam neki a kártyám, beengedett.
- Oké, már csak a szobát kell megtalálnom – gondoltam magamban.
Arrafelé mentem, ahol a legtöbb őrt láttam, viszont nekik hiába mondtam akármit, nem akartak átengedni. Megmutattam a kártyát is, de úgy sem mozdultak.
- Ha tényleg te vagy az, hívd fel a drága Billedet – mondta gúnyosan az egyik, a többiek pedig röhögni kezdtek.

Már csak ez hiányzott, hogy ilyen tahó emberekkel találkozzam...Előkotortam a telefonom, és hívtam. Pár perc múlva egy magas fiú jelent meg a biztonságiak mögött.
- Van valami probléma? - kérdezte.
Ijedten hagyták abba a nevetést.
- Nincs uram – felelte az egyik.
Felvont szemöldökkel bámultam, hogy hirtelen milyen udvarias lett.
Kilépett mögülük, majd odajött hozzám.
- Minden oké? Nem szoktál csak úgy eltűnni – kérdezte.
Bólintottam.
- Miért nem engedték be? - nézett az őrökre.
- Mi nem tudtuk... - mentegetőzött az egyikük.
Bill a szemét forgatta, majd kézen fogott, és visszamentünk a backstage-be.

Remek, eddig elhitte, hogy nem történt semmi. Vajon akkor mit fog szólni, amikor bejelentem, hogy meggondoltam magam?
- Na mi van, sikerült visszatalálnod? - röhögött Tom.
- Amint látod – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Kicsit megijesztettél ezzel az sms-el, néhány francia rajongó nagyon erőszakos szokott lenni … De örülök, hogy nem találkoztál egyel sem – mondta Bill.
- Bill, el kell mondanom valamit – tértem rögtön a témára. Minél előbb túl akartam esni rajta.
Kicsit megijedt, hogy most mi is fog történni. Felkészültem arra, hogy hülyének néz, vagy esetleg kiakad azon, hogy ilyen gyakran változtatom a véleményemet.
- Én... - kezdtem volna el, ha nem csörög ismét a telefonom.

- Jó napot, a nevem Tobias Wellinger, és az ajánlatunk ügyében telefonálok – kihangosítottam.
- Szóval még mindig nem a válasza?
Nagy levegőt vettem, majd megszólaltam:
- Gondolkoztam, és...
Bill és Tom feje fölé már csak kérdőjelek kellettek volna, úgy lenne tökéletes a kép.
- Elfogadom – mondtam ki végül.
Először eltátották a szájukat meglepődöttségükben, de aztán Bill odajött, és megölelt.
- Ezt örömmel hallom! Viszont akkor ugye tudja, hogy vissza kell jönnie Németországba? - kérdezte.
- Igen - mondtam, de Billt még mindig nem engedtem el.
- Azt az információt kaptuk, hogy holnap Genfben fog tartózkodni, igaz?
- Igaz – hosszabb mondatok nem jöttek ki a számon.
- Az egyik kollégám éppen ott van, tehát vele vissza kéne jönnie, ha nem probléma, hogy egy idegennel kell utaznia. Csak így lenne a legegyszerűbb, és a leggyorsabb is

Megbeszéltük, hogy hova jöjjön az autó, és egyéb dolgokat. Lélekben máris elkezdtem készülni a hosszú, szenvedéssel teli útra. És itt most nem csak magára az autóútra gondolok...
- Ne haragudj - fordultam Bill felé, miután kinyomtam a telefont.
- Miért haragudnék? - lepődött meg – Én boldog vagyok, amiért meggondoltad magad!
A vigyor letörölhetetlen volt az arcáról. Utáltam a szemébe hazudni, de most még is újra meg kellett tennem. Szerencsére meggyőző voltam, úgyhogy minden szavamat elhitte.
- Egyedül csak azt sajnálom, hogy holnap visszamész – sóhajtott fel.

A mai koncerten is jók voltak, csak az én kedvem nem volt megfelelő hozzá. Örültem, hogy Bill most nem velem foglalkozik, így nem kellett boldogságot tettetnem.
Egyszer azt hiszem észrevette, hogy valami nincs rendben, mert az arca rögtön elkomorult, amikor rám nézett.
Mikor az utolsó szám előtt lejöttek a színpadról, megpróbált észrevétlenül odajönni hozzám, sikertelenül. Ezért eljöttünk onnan.
- Mi a baj Flora? - kérdezte szinte kétségbe esve.
Nem bírtam türtőztetni magam, megöleltem őt. Meglepődött a reakciómon.
- Hiányozni fogsz – suttogtam.
- Jaj Flora, már megijesztettél, hogy valami komolyabb dolog történt! - mondta, miközben a hátamat simogatta – Te is hiányozni fogsz, de csak két hétről van szó!
Adott egy puszit az arcomra, majd otthagyott, mivel egy számot még el kell énekelnie.

Nem mentem vissza a kordon elé, inkább a busz felé vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, hogy a fiúknak ne legyek az útjukba. Miután ezzel kész lettem, leültem a kanapéra.
A lábaimat felhúztam, a fejemet pedig a térdemre hajtottam. A gondolatok újra elárasztották a fejemet, az érzések kavarogtak bennem. Leginkább azon járt az eszem, hogy ki lehet az, akinek ennyire fontos, hogy én elfogadjam ezt az ajánlatot. Mr. Wellinger? Á, a hangja kicsit sem olyan. Richard biztos nem fenyegetne meg, annak ellenére, hogy szinte ő okozta ezt az egészet. Más nem jutott eszembe.
Annyira utálom tehetetlennek érezni magam, és tessék! Úgy érzem magam, mint egy baba, akit zsinóron rángatnak.

Mikor meghallottam, hogy nyílik a busz ajtaja, gyorsan bekapcsoltam a tv-t, és úgy csináltam, mintha azt nézném.
- Mondtam én, hogy itt van! - Tom.
- Tom, ezt mindenki tudta – jegyezte meg gúnyosan Bill.
- Hogyhogy nem vártál meg minket? - kérdezte Tom.
- Nem tudom, nem volt kedvem - feleltem egyszerűen.
- Hallottuk, hogy holnap visszamész Németországba – szólalt meg Gustav, mire a két Kaulitz szúrósan ránézett.
- Muszáj volt felhoznod? - Bill.
- Jaj már, most úgy csinálsz mintha elfelejtetted volna... Pedig tudom hogy nem, tehát erről ennyit. - mondta Gustav – Szóval csak annyit akartam mondani, gratulálok ehhez az egészhez
Elmosolyodtam ezen. Az elmúlt napokban nagyon megkedveltem Gustavot. Olyan, mintha a bátyám lenne.
Még beszélgettünk egy kicsit, majd elmentek enni és zuhanyozni.

Fél óra elteltével Bill mellém telepedett.
- Mit nézel? - kérdezte.
- Fogalmam sincs – én.
- Miért nem nézünk valami filmet? - Bill. Beleegyeztem úgyhogy betett valamit. Elfeküdtünk a kanapén. A mellkasát párnának használva néztem a filmet.

A közepe felé kezdtek elkalandozni a gondolataim. Holnap megkezdődik az az élet, amit nem én választottam magamnak. Ha ez egy Hollywood-i film lenne, biztos lehetnék a Happy End-ben. De így? Csak annyit tudok most a jövőmről, hogy azt kell csinálnom, amit egyáltalán nem akarok. Nem tudhatom mit hoz a holnap, de legalább abban biztos lehetek, hogy Neki nem lesz semmi baja. Miatta megéri ezt az áldozatot meghozni.
Még jobban odabújtam hozzá. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd a tekintetét újra a filmre szegezte.

25.rész

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, de arra szeretnélek megkérni titeket, hogyha elolvastátok, írjatok kommentet! Az összes ember véleménye érdekel :D

- Szóval Richard egyszer meghallott énekelni, és felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha ezzel komolyabban is foglalkoznék. Viszont én akkor megmondtam neki, hogy ez engem nem érdekel, és biztos, hogy nem fog belerángatni semmi ilyesmibe. Erre most mit csinált? Egy barátjának lemezkiadója van, és elküldött rólam egy felvételt, ami fogalmam sincs honnan volt neki. Megtetszett nekik, és most személyesen is találkozni akarnak velem – hadartam.
Vártam pár másodpercet, amíg Bill felfogja. Még szerencse, hogy ő már megszokta azt, hogy gyorsan beszélek.
- De hát ez fantasztikus! - mondta lelkesen. Minden eshetőségre gondoltam, de erre nem, hogy ő is jó ötletnek tartja.
- Nem, ez egyáltalán nem az! - én – Te sem érted, hogy én nem akarom ezt, ezek meg rám akarják kényszeríteni?
Elhallgatott.
- Na végre leesett- sóhajtottam fel.
- Én csak azt nem értem ebben az egészben, hogy miért nem akarod. Ez lehet életed nagy lehetősége! - Bill.

-Istenem! - sóhajtottam – Nem akarok híres lenni, én magánéletet akarok, egyszerűen nem vonz ez az egész!
Látom rajtatok keresztül, hogy ez nem olyan jó, mint ahogy mindenki hiszi. Meg egyébként is, ha én elkezdenék ezzel foglalkozni, szerinted mennyit látnálak?
- Tehát csak miattam nem akarod elfogadni – állapította meg Bill.
- Nem! Utálom amikor csak egy bizonyos részt emelsz ki abból, amit mondtam... Te csak egy része vagy az okoknak. Az igaz, hogy egy nagyon fontos része, de ha te nem lennél, akkor sem akarnám elfogadni! - magyaráztam neki újra.
- Azért én szeretném, ha újragondolnád – mondta határozottan.
- Ja és egyébként ha beleegyeznék, haza is kéne mennem – közöltem vele.

Erre már nem tudott mit reagálni.
- Ugye most már befejezted a győzködést? - kérdeztem.
- Nem igazán – felelte – Akkor is gondolkodj rajta, én nem fogok a karriered útjába állni! Ha haza is mész, már csak két hét van hátra a turnéból, utána pedig újra találkozhatnánk. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem érdekelne, ha hazamennél, mert ez nem így van! Csak ez tényleg egy nagy lehetőség!

Fogtam magam, és otthagytam Billt. Azt hittem, legalább Ő megérti, de nem...Miért akarja ennyire mindenki, hogy belekezdjek ebbe? Ráadásképp az, hogy én mit szeretnék, miért nem érdekel senkit? Nagy lehetőség? Na persze. Mi értelme lenne, ha nem csinálnám teljes szívemből? Semmi.


Bill visszament a többiekhez.
- Na mi volt? - kérdezte rögtön Tom.
- Azt hiszem, most haragszik rám – ült le.
- Miért? - lepődött meg az ikre.
- Nem kéne elmondanom... - sóhajtott fel.
- De az arckifejezésedből ítélve úgysem tudod magadba tartani. Legalábbis nem sokáig – Tom.
Gondolkozott egy ideig, majd belátta, hogy Tomnak igaza van. Szüksége van arra, hogy megbeszélhesse vele. Végül is elmondta neki az egészet, elejétől a végéig.
- Jól tetted, hogy győzködted – mondta.
- Hát Ő nem így gondolja. Olyan volt, mintha csalódott volna azért, hogy csak győzködtem, de az érveit nem vettem figyelembe. De egy ilyen lehetőséget hülyeség lenne kihagyni! - Bill.
- De viszont ha Ő nem akarja, hülyeség lenne belevágni - állapította meg Tom.
- Igazad van – Bill – Akárhogy is dönt, támogatni fogom
- Ez a beszéd! - veregette meg testvére hátát Tom, majd lehúzta az előtte lévő pohár tartalmát.


Kimentem a parkolóba, hogy kiszellőztessem a fejem. Máshova nem mehettem, hiszen ezen a helyen kívül mindenhol sikítozó rajongók vannak.
Leültem a földre, és gondolkoztam.
Nem kellett volna ennyire kiakadnom Billre, fordított helyzetben én is biztattam volna. Csak az az egyet nem bírtam felfogni, hogy miért nem értette meg azt, amit mondtam.
A hírnév nem nekem való. Nem tudnám elviselni az újságírókat, a paparazzikat és valószínűleg a negatív kritikák is kiakasztanának kezdetben.
Meg egyébként is, ha belekezdenék ebbe, hányszor látnám Billt? Ő már az életem részévé vált, nem bírnám ki nélküle. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de így van. Ő volt mellettem mindig, támogatott mindenben, de ha tényleg bejönne ez az egész, és mondjuk elmennék turnéra, biztos, hogy nem lenne annyi időnk egymásra, mint eddig. Főleg, hogy a Tokio Hotel ennyire sikeres. Talán kibírnánk, és együtt maradnánk, de mi van, ha nem? Nem ér ez annyit, hogy ezt kockáztassam. Nem fogadom el!

Felálltam, és elindultam vissza felé. Még Billtől is bocsánatot kell kérnem, amiért így beszéltem vele. A kilincs fölött megállt a kezem. Nagy levegőt vettem, és bementem.
Csak a két Kaulitz volt a szobában. Nem szóltak semmit, csak csendben bámultak rám. Végül Tom felállt, és kiment.
- Bill sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled – szólaltam végül meg. Mindig nehezemre esett bocsánatot kérni, de most úgy éreztem, hogy muszáj.
Elmosolyodott.
- Ugyan már – mondta – Én sajnálom, hogy annyira győzködtelek, és nem vettem figyelembe amit mondasz.
Odamentem, és leültem mellé.
- Tehát akárhogy is döntesz, veled leszek – mondta, mire megöleltem.
- Akkor jó, ugyanis nem fogom elfogadni – közöltem a tényt.
Láttam rajta, hogy egy kicsit csalódott, de nem szólt semmit.
- Na, ne vágj már ilyen fejet! - szóltam rá.
- Bocsi – mondta. Odahúztam magamhoz, és megcsókoltam. Ledöntött a kanapéra, ő pedig rám feküdt, és úgy csókolóztunk tovább.

- Ilyen nincs! - hallottuk a szitkozódást ismét – Nem igaz, nekem ehhez valami különleges képességem van, hogy mindig rosszkor jövök be?
Elvörösödve toltam el magamtól Billt, de ő csak nevetett.
- Mindegy, legalább már tudom, hogy nem haragszotok egymásra – huppant le Tom.
Bill szúrósan nézett a testvérére, aki a szája elé kapta a kezét.
- Nyugi, nem haragszom, amiért elmondtad neki. Tudtam, hogy így lesz – mondtam.


- Mi az, hogy nem fogadja el? - kelt ki magából a férfi.
- Richard, ha tudtad, milyen véleményen van erről az egészről, minek küldted el a CD-t? - kérdezte Mr.Wellinger, miközben intett a mellette idegeskedő férfinek, hogy nyugodjon meg.
- Azt hittem, ha meghallja a lehetőséget, meggondolja magát – felelte Richard.
A másik férfi keze ökölbe szorult, a szeméből düh szikrázott.
- Andrew, mi bajod van mostanában? - kérte számon Mr.Wellinger.
Nem válaszolt, csak kirontott az irodából.
- Ha ez a férfi meg az idióta anyja nem tudja rávenni, majd én megteszem! - gondolta, és dühében belevágott egyet a falba.
A dolgozók, akik ezt látták, érdeklődve pillantottak rá. Nem törődött vele, az irodája felé sietett. Berontott az ajtón, és leült a székébe.
- Nem akarja ezt? - beszélt magában gúnyosan – Majd én ráveszem! Tönkre tette az életem, így fair, ha én is megteszem vele!
A telefonja után nyúlt, és a Richardtól kapott számot kezdte beírni.
Megtörölte az izzadt homlokát, és próbálta nyugodtabban venni a levegőt.


- Nem a te telefonod csörög? - kérdezte Bill.
Természetesen az volt. Ismeretlen számról hívtak, de azért felvettem.
- Ha nem vagy egyedül, most azonnal menj egy olyan helyre, ahol nem hall senki – jött az utasítás.
Nem értettem mit akar.
- Megtetted már? - kérdezte ideges, reszelős hangon.
Megijesztett a hangja, úgyhogy megtettem, amit kért.
- Egyedül vagyok – mondtam.
- Remek
- Ki maga? - kérdeztem kétségbe esetten – És mit akar?
- Ne kérdezz feleslegesen, azt csak te bánod meg! Később keresni fog valaki, hogy véglegesen gondolod-e a nemleges választ
Ki ez az ember? Honnan tud a egészről?
- Te pedig megmondod, hogy meggondoltad magad – fejezte be.
- Miért? - kérdeztem elhaló hangon.
- Azt hiszem, már beszéltem a felesleges kérdésekről. Megteszed, amit mondtam, és kész! Az pedig eszedbe ne jusson, hogy valakinek el mondod ezt a beszélgetést, vagy éppen nemet mondasz, mert akkor a ott állok bosszút, ahol a legjobban fáj
Nagyot nyeltem.
- Remélem megértettük egymást, vagy különben búcsút mondhatsz a kis barátodnak. Most pedig menj vissza, és csinálj úgy, mintha semmi sem történt volna!
Nekidőltem a falnak, és sírni kezdtem. Miért akarja ez a férfi, hogy én beleegyezzek? Ki ez egyáltalán?
A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben. Muszáj lesz azt tennem, amit mondott. Nem ellenkezhetek, ki tudja mit tenne Billel. Miért kellett őt belekeverni? Miért?!
Az idegesség és a kétségbeesés kerített hatalmába. Tehetetlen vagyok. Azt kell csinálnom, amit mond.

24.rész

Sziasztok!

A mai rész egy picit rövid, bocsánat érte =( Azért remélem tetszeni fog :)

A mai koncert is elképesztően jó volt! És még mennyit fogok látni...El tudom képzelni, hányan lennének szívesen a helyemben.
A fellépés alatt, amikor Bill beszélt, volt néhány kedves rajongó, akik felettébb értelmes dolgokat kiabáltak oda nekem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni őket.
Fáradtan, de boldogan jöttek le a színpadról.
- Ágyat! - kiáltotta Tom.


- Mr. Wellinger, jött egy levele, Richard Wintersteintől – lépett be egy vörös hajú nő a tágas irodába.
A férfi az ablaknál állt, és nézett ki rajta.
- Hozza ide – mondta.
A nő átadta, majd távozott.
Érdeklődve nyitotta ki. Egy cd volt benne, és egy rövid levél.
- Kíváncsi vagyok, kit talált Richard... - sóhajtott, majd berakta a lemezt a lejátszóba. Miközben hallgatta, elismerősen bólogatott. Végül a levelet is elolvasta.

Tetszett neki a lány hangja, látott benne lehetőséget. Behívatta az üzlettársait, és megmutatta nekik is.
- Talán lehet belőle valami – mondta az egyikük.
A másik férfi csak állt, úgy nézett ki, mint aki nagyon elmerengett valamin.
- Hogy hívják a lányt? - kérdezte végül.
- Flora – mondta – Flora Parker. Miért?
A kérdező keze ökölbe szorult, és remegés futott végig az egész testén.
- Andrew, valami baj van? - kérdezte Mr. Wellinger.
Megrázta a fejét.
- Felhívjam a megadott telefonszámot? - kérdezte a harmadik.
- Majd én - mondta Andrew, és már nyúlt is a telefonja után.


Egyedül ücsörögtem a kanapén, mert nem voltam álmos. Csendes merengésemet David zavarta meg.
- Ezt elfelejtettem odaadni – mondta.
Egy dobozt tett le elém.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Telefon – felelte.
- De minek? Nekem csak új szám kellett volna – én.
- Tudom, viszont ez itt volt az irodámban, csak hogy más szolgáltatótól, mint ami a tiéd – David – Tehát kénytelen vagy elfogadni a telefont is


- Jó napot – lépett be Richard az irodába, ahol egy férfi várta.
- Jó napot – köszönt vissza.
Richard nem furcsállotta azt, hogy be sem mutatkozott a férfi, elvégre nagyjából mindent elmondott neki a régi barátja, Tobias Wellinger.
- Tehát a lány nem tud erről? - kérdezte.
- Nem – mondta – Az érdeklődése erre a pályára nem irányul, viszont én tudom, hogy ilyen tehetséget nem szabad veszni hagyni!
- Egyet értünk – mondta - De muszáj lesz élőben is meghallgatnunk. Lehetőleg minél előbb
- Jelenleg nincs Németországban – Richard – Tudja, a Tokio Hotellel ment el turnéra, az énekes az ő...
- Értem,értem! - szakította félbe – Haza kell jönnie!

A férfi hajthatatlan volt. Megmondta Richardnak, hogy vagy hazajön, vagy nincs üzlet. Úgy váltak el egymástól, hogy Richard biztosította arról, elintézi.
Mikor egyedül maradt a szobában, szinte tombolni kezdett.


Reggel hamar felébredtem, annak ellenére, hogy későn feküdtem le. Nem bírtam aludni, rossz érzésem volt.
- Túl jó most minden, kizárt, hogy így maradjon – gondoltam. Vagy megint csak túl paranoiás vagyok?
De ez az érzés, ami bennem volt, megmagyarázhatatlan. Eddig még soha nem volt velem ilyen, de most egyszerre elvette a kedvem mindentől.
- Jó reggelt – adott egy puszit az arcomra Bill.
Nem reagáltam.
- Hahó! - lengette meg a kezét az arcom előtt.
- Uff, bocsi! - mondtam – Azt hiszem elbambultam
- Á, csak egy kicsit – mosolygott, miközben leült mellém.
Általában ilyenkor be nem áll a szám, de most nem szólaltam meg.
- Valami baj van? - kérdezte Bill.
- Nincs – ráztam meg a fejem – Csak olyan rossz érzésem van...
- Majd elmúlik – ölelt át – És hogyha még történik is valami, biztos vagyok benne, hogy megoldjuk!


Mikor már a backstage-ben ültünk, egy kicsit enyhült az érzés.
- Kár, hogy itt nincs szabad napunk! - sóhajtott Bill – Franciaország annyira szép!
- Majd lesz Párizsban – rándította meg a vállát Tom, majd egy jégkrémet kezdett enni.
- Te egy turné alatt hány jégkrémet eszel meg? - kérdeztem tőle.
- Nagyon sokat! - felelte.

Pár perc múlva ping pong csatába kezdtek. Tom játszott Georggal, Bill pedig szurkolt.
- Gyerünk már Tom! - kiáltotta Bill.
Georg mögé akart futni, hogy meg zavarja, de félúton elakadt valamiben... Nem szépítek, szabályosan felnyalta a földet.
Odafutottam hozzá.
- Jól vagy? - kérdeztem. A többiek már majdnem meghaltak a röhögéstől.
- Azt hiszem – mondta, miközben felült.
- Biztos? Nem fáj semmid? - aggódtam tovább, amin elmosolyodott.
Segítettem neki felállni, majd leültünk a kanapéra.

- Ne röhögjetek már! - szóltam a fiúkra, de nem fejezték be.
- Á, hagyjad őket! Most pár napig úgyis ezzel fognak szívatni – dőlt hátra Bill.
- De kedvesek – forgattam a szemeim.
- Hallottuk ám! - kiáltott oda Georg.
- Akkor jó! - én.
Csörögni kezdett a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, Richard keresett. Ő soha nem szokott hívni! Érdeklődve vettem fel.
...
- Mivan?! - kérdeztem hisztérikusan.
Bill intett a fiúknak, hogy fogják be.
...
- Ezt nem tehetted velem, te nem vagy normális! - a hangnem, amit megütöttem nem volt éppen a kedvesség kategóriába sorolható.
...
- Nem nyugszom meg! Te ezt hogy képzelted? Én megmondtam, hogy nem akarom! Miért nem bírtad felfogni? - egyre idegesebb lettem.
…
- Mond meg nekik, hogy egyenesen leszarom, nem fogok ebben részt venni!
…
- Nem! Mondhatsz akármit, akkor sem! Nem érdekel, hogy mekkora csoda, hogy pont engem akarnak, mert én nem fogok beleegyezni! - kiabáltam, majd inkább kimentem, hogy a fiúk ne hallják amit beszélek.


A négy fiú kérdőn nézett egymásra.
- Min akadhatott ki ennyire? - kérdezte Tom.
- Nem tudom – sóhajtott Bill – Ebben az a „vicces”, hogy reggel pont arról beszélt, hogy rossz érzése van, és valami biztos történni fog. A reakciójából ítélve lehet, hogy ez az a „rossz”
- Milyen rossz? Mi van? - Georg – Én ezt nem értem!
- Ezen már meg sem lepődök – húzta fel a szemöldökét Bill.
- De mi az, amin ennyire kiakadhat? Csak egyszer láttam ilyennek, amikor kiderült... - mondta Tom, de Bill közbeszólt:
- Ezt itt fejezd be!
Tom bűnbánóan nézett az ikrére.
- Majd ha vissza jön, megkérdezem – Bill.
- És szerinted el fogja mondani? - Tom.
- Igen – mondta magabiztosan Bill.


Ha nem lett volna új a telefon, biztos, hogy hozzávágom a falhoz! Hogy tehette ezt? Miért nem értette meg? Pedig én elmagyaráztam neki, hogy egyszerűen nem vágyom rá. Ennyire ne akarja rajtam keresztül kiélni az álmait!
Idegesen mentem vissza szobába.
- Mi történt? - kérdezte rögtön Bill.
- Elmondom, de csak négyszemközt – mondtam. Nem akartam, hogy a többiek is tudjanak róla, magam sem értem miért. Persze Tom egy idő után úgyis megtudja Billtől, hiszen képtelenség, hogy valamit titokban tartson előtte.
Bill kijött velem.
- Na mond – Bill.
Nagy levegőt vettem, és elkezdtem elhadarni az egész történetet.

23.rész

- Nem is igaz! - tiltakozott hevesen Bill. Vicces volt, ahogy ennyire ellenkezik, de visszatartottam a nevetést.
- Éhes vagyok! - jelentette be Tom.
- Nem megyünk le az étterembe enni? - Georg.
- Felőlem – mondta Tom, majd felénk fordult – Jöttök?
- Én eléggé megéheztem – Bill.
Mivel én már ettem, ezért csak négyen mentek, ugyanis út közben felszedték Gustavot.


Bill nagyon szórakozott volt, miközben ettek.
- Történt valami extra dolog, ami miatt ennyire örülsz? - kíváncsiskodott Tom.
- Nem igazán – rázta meg a fejét Bill.
- Akkor? - húzta fel a szemöldökét.
- Egyszerűen csak jól érzem magam! - rándította meg a vállát – Talán nem szabad?
Tom megforgatta a szemeit, majd újra enni kezdett.

Georg és Gustav hamar megunták a lenn ücsörgést, ezért inkább visszamentek a szobájukba.
- Kérdezhetek valamit? - fordult az öccse felé Tom.
Bill érdeklődve várta a kérdést.
- Mi az a gyűrű Flora ujján? Ugye nem az, ami először eszembe jutott? - kérdezte az afro.
- Nem – felelte – Vettem neki egy gyűrűt, miért olyan nagy dolog ez?
- Jól van na, nyugodj meg! - szólt rá Billre.
- Ne haragudj – mondta bűnbánóan – Csak David is folyton ezzel idegesít, hogy nem kéne ennyire hirdetnem azt, hogy barátnőm van. Már úgyis tudja az egész világ, akkor meg? Miért zavarja ennyire?
- Jó kérdéseid vannak... - sóhajtott fel az idősebbik – Biztos attól tart, hogy nem fogsz elég időt szánni az együttesre, vagy én nem tudom.
- De ugye nem érzed úgy, hogy már nem vagy nekem fontos? - kérdezte nagyon komolyan Bill, mire Tom megrázta a fejét.
- Ugyan már, tudom, hogy rád mindig számíthatok! - mosolygott Tom – Na ez most jó nyálas volt...
Bill felnevetett ezen. Befejezték az evést, majd elindultak felfelé.


Egy meleg kéz ért a derekamhoz. Megfordultam, és két gyönyörű barna szem nézett rám. Közelebb hajolt, majd megcsókolt,újra és újra. Lassan lépdeltünk az ágy felé, nem akartuk elengedni egymást. Levettem róla a pólóját, majd ledőltünk az ágyra. Bill nem bírt magával, egyre hevesebb lett.
- Szeretlek – suttogta.
Ezt az éjszakát nem az alvásnak szenteltük.


Reggel a telefonomra ébredtem, folyamatosan pittyegett. Idegesen kutattam utána, már Bill is felébredt rá.
Amikor végre megtaláltam, eléggé meglepődtem.
- Mi az? - kérdezte Bill álmosan.
- 367 sms-em jött eddig – mondtam.
Kikapta a kezemből, és megnézte az elsőt.
- Ezt nem hiszem el! - kiáltott fel idegesen.
Vissza vettem tőle, és én is elolvastam. Elkerekedett szemmel olvastam az üzeneteket. Az összes fenyegetőző rajongóktól jött, hogy szálljak le Billről.
- De ezek meg honnan tudják a számodat?! - Bill.
- Azt hiszem, én tudom – mondtam halkan. Kérdőn nézett rám.
Előszedtem Bill laptopját, és bekapcsoltam.
- Most mit csinálsz? - érdeklődött.
Felé fordítottam a gépet.
- Hannah volt – én.

Kipattant az ágyból, és magára cibálta a ruháit. Én is felöltöztem. Már azon se lepődtem volna meg, ha Bill füle füstölni kezd, annyira felhúzta magát.
Odaléptem hozzá.
- Kérlek, nyugodj meg! - simítottam végig az arcán.
- De nem tudok ! Nem igaz már, hogy nekem nem lehet magánéletem! - kiabált.
- Ha még egyszer a fülembe kiabálsz, neked annyi! - néztem rá szúrósan.
- Sajnálom – vett egy mély lélegzetet, majd a derekamnál fogva átölelt – Csak tudod annyira rossz, amikor miattad bántanak valakit, aki nem is tehet semmiről...

Szóval ezért vette ennyire a szívére. Bántja, hogy ez miatta van.
- Bill fogd fel,szeretlek, és ezen egy üzenet sem változtat! Te pedig nem tehetsz arról, hogy a rajongóid nem bírnak elviselni... - mondtam neki, majd megcsókoltam.
- Azért szólok Davidnek, hogy intézzen neked egy új számot, jó? - kérdezte.
- Oké – nem tiltakoztam, tudtam hogy így legalább egy kicsit megnyugszik.
Adott egy puszit az arcomra, majd kiment a szobából.


Bill idegesen rontott be Tom szobájába.
- Na már megint mi történt? - kérdezte rögtön Tom.
- Á semmi, csak Flora régi barátnője kiadta a telefonszámát, kapott egy csomó fenyegető sms-t, hívogatják, most voltam Davidnél, hogy intézzen új számot – hadarta el egy szuszra.
- Uhh... Mire jó ez nekik? Azt hiszik, majd pont emiatt fogtok szakítani? - Tom.
- Csak tudod attól félek, hogy egyszer majd Flora megunja ezt, és... - kezdett bele az aggodalmaskodásba Bill.
- Ez nem fog megtörténni! - vágott közbe Tom – Egyébként nagyon kiakadt?
- Nem - mondta – Inkább engem próbált lenyugtatni
- Na látod! Fontos vagy neki, nem fog pár hisztis rajongó miatt elhagyni – felelte magabiztosan Tom.
- Én miért nem tudok ilyen optimista lenni?! - sóhajtott fel Bill.


Körülbelül negyed óra múlva visszajött.
- Megnyugodtál valamennyire? - kérdeztem tőle.
Bólintott.
- David azt mondta intézkedik... Viszont most már indulnunk kell - mondta.
Összeszedtük a dolgainkat, és körülbelül fél óra múlva a buszban ültünk.

Bill idegesen rázta a lábát, a kezében pedig a telefonomat forgatta.
- Már megint azokat olvasod? - kérdeztem tőle.
Nem válaszolt, ezért kikaptam a kezéből, és kikapcsoltam. Ledobtam az asztalra, és szúrósan ránéztem:
- Ne merészeld bekapcsolni!
- Jó... - sóhajtott.
Odamentem, és leültem mellé.
- Ne idegesítsd magad ezen! – mondtam neki, mire felém fordult.
- Ez téged egyáltalán nem zavar? - kérdezte.
- De, csak hogy már nem tudok mit csinálni – feleltem – Viszont az sokkal jobban izgat, hogy ez téged mennyire megvisel, tehát légyszíves, nyugodj meg!
Befejezte a lábrázást, majd megcsókolt.

- Megjöttünk! - közölte David.
- Végre! - pattant fel Tom – Már kezdtem elfolyni miattuk
- Nem is voltál velük egy légtérben – húzta fel a szemöldökét Gustav.
Tom erre nem válaszolt, csak leszállt a buszról. Mindannyian követtük a példáját.
- Figyeljetek, fél négykor Tokio Hotel TV felvétel, majd értetek megyek, oké ? - kérdezte David, mire a fiúk bólintottak.


Negyed négykor kopogott David.
- Nem felet mondtál? - kérdezte Bill.
- De, csak hogy előbb jöttek – mondta David – Szóval gyertek!
A négy fiú felállt, és elindult.
- Flora, te is! - szólt oda nekem.
- Én minek kellek? - néztem értetlenül, de senki nem válaszolt.
Egy szobába mentünk, ami már forgatásra kész volt. A fiúk leültek a kanapéra, én pedig az ajtó melletti székre.

Bill üdvözölte a rajongókat, majd elmondta, hogy rajongói kérdésekre fognak főként válaszolni.
- Hogy telik a turné? Nem unjátok még egymást?
- Ha unnánk is egymást, nem tudnánk mit csinálni. Egyébként meg ők annyira idióták, hogy mindig van min röhögni, így nem válik unalmassá! - mondta Tom.
- Ó, Tom, annyira aranyos vagy! - ironizált Bill.
- Tudom – nevetett Tom.
- Istenem... - sóhajtott fel Georg.
- Uh, hadd válasszak most én! - kiáltott fel Tom, és kikapta Bill kezéből a lapokat.
- Mit álmodtatok? - olvasta fel.
- Én nem emlékszem – mondta Bill.
- Na, ez nem meglepő! - röhögött fel Tom, Bill pedig megtudta volna ölni a nézésével.
- Én azt álmodtam, hogy Bill meztelenül... - kezdte volna a mondandóját Georg, ha nem kezdünk el mindannyian nevetni.
- Te csak ne álmodozz rólam! - háborodott fel Bill.
- Tehát Bill meztelenül – újabb röhögés – Fogjátok már be! Szóval egy medvével harcolt, de nem állt éppen nyerésre, és akkor előkapta...

Az emberek újra felnevettek.
- Milyen filmet néztél tegnap este? - kérdezte felvont szemöldökkel Bill.
- Hadd fejezzem már be! - hisztizett Georg – Előkapta a háta mögül a rózsaszín esernyőjét, és megpróbálta azzal elkergetni a medvét. Viszont az amint meglátta, mivel akarják megölni, belehalt a röhögésbe. Megjelent Tom, és valami rituális táncot kezdtek el járni körülötte...
- Te nem vagy normális! - röhögött Tom, majd újra a kérdések között kezdett keresgélni.
- Ki a legegoistább az együttesben? - kérdezte.
- Bill! - vágták rá rögtön mint a hárman.
- Ez aljas rágalom! - játszotta a sértődést Bill – Tomra csak azért nem mondják, mert rajtam kívül senki nem tudja, mit szokott csinálni!
- Mit? Én vagyok a szerénység mintaképe! - háborodott fel most Tom.

Megfogtam a mellettem lévő üres papírok egyikét, mivel azt mondták, ha van valami hozzászólásom, írjam rá. Nagy betűkkel ráfirkantottam, hogy: „Hazudik!”
- Köszönöm Flora – nyújtotta ki rám a nyelvét az említett.
- Egyébként Tom is az – mondta végül Gustav.
Georg felpattant, és Tomot kezdte utánozni. Befeszítette az izmait, és fényezni kezdte magát:
- Ó ezaz, micsoda izmok, micsoda pasi!
Tom fogott egy párnát, és megpróbálta hozzávágni, csak hogy Georg elhajolt. Erre az afro egy rúgásra hasonlító mozdulatot tett.
- Most tulajdonképpen mit csinálsz? - kérdezte Georg.
- Meg akarlak rúgni! - kiáltotta Tom, majd ezt teljesítette is.

Bill csak mosolyogva csóválta a fejét.
- Ez mindig így megy, folyton harcolnak! - Gustav.
- Igen, és Gustav is be szokott szállni...Én vagyok itt az egyetlen érett ember! - sóhajtott fel Bill.
Erre a három fiú felpattant, és megindultak Bill felé. Nem tudott hova bújni, a srácok pedig nekilökték a falnak, és csikizni kezdték.
- Áá! - visított Bill – Flora segíts!
A nevetéstől nem bírtam megmozdulni. Miután befejezték Bill kínzását, odaszólt nekem:
- Annyira imádlak, amikor így mellém állsz, és megvédesz!
A két kezem segítségével szívet formáltam, és vigyorogva mutattam neki.
- Ezt még megbánod! - mondta Bill.
- Csak ne előttünk bánja meg! - kiáltott fel Tom, majd Georggal nagy röhögésbe kezdtek.

22.rész

Kinyílt a busz ajtaja, és felszálltak a többiek.
- Na mi a téma? - kérdezte Tom.
- Semmi különös – felelte Gustav.
- Asszem én elmegyek átöltözni – közöltem, majd felmentem a „szobámba”.

Bill meglepetten nézett a lány után.
- Valami baja van? - kérdezte kétségbe esetten Gustavtól.
- Szerintem csak elfáradt a mai naptól – nyugtatta meg Billt.
– Biztos vagy benne? - kérdezte.
- Teljesen – mondta Gustav.

Felvettem egy fekete rövidnadrágot a hozzá illő toppal, és visszamentem a többiekhez.
- Ahj, nem a kedvencemet vetted fel – sóhajtott fel csalódottan Bill.
- Hát már ne is haragudj, de azt ennyi fiú közé nem fogom felvenni! - röhögtem.
- Ó, szóval itt van! - vigyorgott Bill, amire csak egy nagyot sóhajtottam.

- Szerintem menjünk aludni – ásított Georg.
- Egyet értek – mondta Tom és Gustav egyszerre.
- Ahol a szag kezdődik, ott alszik a Hobbit, itt én, ott Gustav, ott pedig te meg Bill – mutogatott hevesen Tom.

Kicsit kicsi volt az ágy, de nem problémáztunk ezen. Bill megállapította a jó oldalát, hogy így jó közel vagyunk egymáshoz. Fél órán belül már mindenki aludt a buszon.
Reggel csodával határos módon korán felébredtem. Nem bírtam már tovább aludni, úgyhogy vigyázva arra, hogy ne keltsem fel a többieket, kimentem a „konyhába”.
Ettem egy tál müzlit, majd elmentem felöltözni.
Nem sokkal később Gustav is ki jött.
- Reggelt – köszönt álmosan.
- Neked is – feleltem.

Leült mellém, és csak nézett ki a fejéből.
- Nem kérsz valami kaját? - kérdeztem tőle. Legalább ennyi hasznom legyen.
- Majd én meg csinálom – mondta, és még mielőtt tiltakozhattam volna, már neki is állt.
- Amúgy most hol vagyunk, vagy éppen hova megyünk? - kérdeztem tőle.
- Már Svájcban vagyunk – abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, megállt a busz. Kinéztem az ablakon, és egy benzinkúton álltunk.
- Kell nekem csoki! - kiáltottam fel.
- Pont benzin kútról? Úgyis lesz a backstage-ben! - mondta, de én hajthatatlan voltam. Elrohantam cipőért, de nem találtam egyet se.
Ki volt ez az idióta?! Persze rögtön tudtam, hogy kihez kell menni. Odaléptem Tom ágyához, és elrántottam a függönyt.
- Te állat, hol vannak a cipőim?! - kérdeztem, miután fölébresztettem.

Nem válaszolt, csak nevetni kezdett,tehát fogtam magam, és elindultam le a buszról mezítláb. Tom kipattant az ágyból.
- Most tényleg képes bemenni oda így? - röhögött.
- Ezek szerint – nevette el magát Gustav.
Enyhén szólva hideg volt a föld, de nem érdekelt. A benzinkúton pedig hülyének néztek, de egy cseppet sem zavartattam magam. Vettem magamnak csokit, és elindultam vissza.
- Utállak Tom Kaulitz! - mondtam sértődötten, de ő csak nevetett.
Szem forgatva mentem el zoknit cserélni. Ezért még biztos, hogy bosszút állok!

- Azért most már igazán megmondhatnád, hova tetted a cipőim! - néztem rá szúrósan - Így, hogy nem tudom hol vannak, nem tudom nyugodtan megenni a csokim!
Megrázta a fejét.
- Tom, nem kérem még egyszer... -mondtam egyre idegesebben, de nem volt semmi hatása. Ezért rávetettem magam, és csikizni kezdtem. Nem számított rá, tehát még el is esett.
- Na meg mondod? - kérdeztem, de a röhögéstől nem bírt megszólalni.
Nagy nevetéseket hallottam a hátam mögül, ezért megfordultam. Georggal és Billel találtam szembe magam. - Bill szólj rá!
Miután mindenki kinevette magát, megmondta Tom, hogy hol vannak a cipőim.
- Te képes voltál beszórni őket ide?! - mutattam felháborodva a „konyha”szekrény egyik kinyitható részére.
- Ezt még megbánod! - mondtam, majd kiszedtem őket.

- Ti minek keltetek fel ilyen korán? - jött be ásítozva David – Ma pihenő nap van!
- Jó tudni! - mondták egyszerre.
- Nem mondtam volna? - kérdezte magától David.
- Nem! - vágta rá Tom.
- Az az igazság Tom, hogy mondta – Bill – Vagy csak én tudok róla?

A három fiú eléggé ideges volt, hogy ők nem tudtak erről, de végül lenyugodtak. Elmentek felöltözni, majd még egy kicsit üldögéltünk a kanapén, csak aztán megérkeztünk a hotelhez.
Örültek, hogy ma végre rendes ágyban alhatnak, ráadásul lesz szabadidejük is. Leginkább ezt várták, mert már régóta nem csinálhatták azt, amit akarnak.
A sétálás mellett döntöttünk. Persze nem mehettünk csak úgy el, jöttek velünk a biztonsági őrök is.

Miközben mentünk, azt vettük észre, hogy a többiek egyre inkább lemaradnak. Bill kihasználta, hogy nincsenek a közvetlen közelünkbe, és még közelebb húzott magához.
- Add már oda a fényképezőt! - futott oda hozzánk Tom – ha már te úgy is ennyire el vagy foglalva!
- Tessék – nyomta a kezébe.
Visszament a többiekhez.
Zürich elképesztően gyönyörű! Egyszerűen nem bírtam betelni vele. Vagy talán csak azért tetszett ennyire, mert Billel lehettem? Jó kérdés.

- Én tökre örülök, hogy Bill boldog meg minden, csak miért előttünk csinálják ezt? - kérdezte Georg.
Tom oda nézett.
- De hát nem is csinálnak semmit – mondta, miközben egy újabb képet csinált.
- Tudom, de ilyenkor olyan feleslegesnek érzem magam – röhögött – Ti nem?
- Nem is vagyunk a közelükbe! - Gustav.
- De... -kezdett volna bele egy újabb érvbe.
- Fogd már be Hobbit! - nevetett Tom.
- Mondtam már, hogy ne hívj így! - vágta fejbe Tomot, aki erre kergetni kezdte.
- Íme emberek, a példa az érett viselkedésre! - nevetett Gustav is.

Nagy visításokat hallottunk hátulról, ezért megfordultunk.
- Ezek nem normálisak! - jelentette ki Bill.
Tény, hogy elég érdekesek voltak, de én azért jót röhögtem rajtuk.
Egy térre értünk, ahol leültünk az egyik padra. Szokás szerint Bill ölébe kerültem...Na, nem mintha zavart volna.
- Annyira örülök, hogy te is itt vagy – mondta – Nem hiszem, hogy kibírtam volna még fogalmam sincs hány hónapot nélküled
Elmosolyodtam. Olyan édes, amikor ilyen nyíltan beszél az érzéseiről.
- Szóval, hoztam neked valamit – szólalt meg újra.
Érdeklődve pillantottam rá. Egy kis dobozt vett elő a zsebéből. Úristen! Mit akarhat?
- Öhm nem kell megijedned, ez nem olyan gyűrű – mondta zavarban – Csak megláttam egy boltban, és rögtön te jutottál eszembe
Idegesen vakarta meg a tarkóját,majd kérdőn nézett rám. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
- Tehát nem haragszol, hogy vettem neked valamit? - kérdezte mosolyogva,mire megráztam a fejem.

Jól esett, hogy gondolt rám. Először megijedtem attól, hogy mit tervez, magam sem értem miért. Amikor ránézek a gyűrűsujjamra, melegség jár át. Soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges valakit ennyire szeretni, de úgy látszik tévedtem.

Végül vissza kellett mennünk a hotelba, mert a fiúknak interjút kell adniuk valami újságnak. Nem sok kedvük volt hozzá, de ez a kötelességük.
Amíg ők találkoztak a riporterrel, én a szobában ültem, és rajzoltam. Teljesen belemerültem, észre sem vettem, hogy valaki mögém lépett.
- Mit rajzolsz? - érdeklődött Bill.
- Semmit – tettem el gyorsan a lapot.
- Na, mutasd meg! - könyörgött.
- De tényleg semmi, csak egy firka... - mondtam.
Miután beletörődött abba, hogy nem mutatom meg, az interjúról faggattam.
- végül is nem kérdezett semmi extrát. Próbált pár információt kiszedni belőlem rólad, de ne aggódj, nem mondtam semmit! - Bill.
- Én nem aggódom – feleltem.
- Egyébként holnaptól vesznek fel TH TV részeket – közölte velem – Tehát sajnos fegyelmeznem kell magam
Próbált szomorkodó arcot vágni, kevés sikerrel.

- Átmegyünk Tomékhoz? - kérdezte, mire bólintottam.
Kézen fogva kiléptünk az ajtón, majd elindultunk a testvére szobája felé. Miközben mentünk, Bill hirtelen ötlettől vezérelve bedörömbölt valahova, és futni kezdett, engem pedig húzott magával. Lihegve estünk be Tomékhoz. Érdekesen bámultak ránk... El tudom képzelni, milyen gondolatok járhattak az eszükben. Legalábbis Toméban biztos...
- Te nem vagy normális! - fordultam Bill felé, aki csak nevetett.
- Már megint bekopogott valahova, és elfutott? - kérdezte felvont szemöldökkel Tom. Oké, tévedtem.
- Gyakran szokta ezt csinálni? - huppantam le az ágyra.
- Egyik kedvenc szórakozása – felelte Georg.

21.rész

Sziasztok!

Köszönöm ismét a kedves kommenteket :) Egyébként nyitottam egy személyes blogot is, ha a nevemre kattintotok, meg tudjátok nézni. Mondjuk ezáltal nem tudtok rájönni, hogy a rész írása közben milyen hangulatban voltam, mert általában előre kész vannak. Na, remélem tetszeni fog :)


Ahogy közeledett a koncert kezdetének időpontja, a fiúk egyre idegesebbek lettek. Az ember azt hinné, hogy ennyi fellépéssel a hátuk mögött már nem izgulnak, de ez nem így van... Körülbelül olyanok, mintha az első koncertjükre készülnének.
Gustav elvonult zenét hallgatni, Tom és Bill pedig pingpongozni kezdtek.
- Na figyeld a mestert! - kiáltott nekem oda Bill.
11: 7 re vezetett, de Tomot nem tántorította el. Addig próbálkozott, míg végül meg nem verte Billt.
- Csak szerencséd volt! - mondta Bill.
- Persze persze... Még mindig nem tudsz veszíteni! - forgatta a szemeit Tom, majd szerzett magának egy jégkrémet.

Csalódottan ült le mellém Bill, és szúrós szemekkel bámult a testvérére.
- Ugye te el hiszed nekem, hogy én vagyok az ügyesebb? - kérdezte valami furcsa, vékony hangon, amitől elnevettem magam.
Összekulcsolta a kezét a mellkasán, és sértődötten nézte a padlót.
- Jaj Bill! - simítottam végig a karján – Ne csináld már!
- Na jó, esetleg megbocsáltok – sóhajtott fel.
- Hogy lehetsz ennyire nagylelkű?! - ironizáltam.

Alig telt el pár perc, Bill újra formába lendült, és táncolásba kezdett. Bemutatta a fantasztikus csípő mozgását.
- Bill, te ma nagyon hiperaktív vagy! - mondta Tom.
David zavarta meg a táncbemutatót, ugyanis kezdődnie kéne a koncertnek.
- Ha gondolod, te majd kimehetsz oda, ahol a fotósok vannak – mondta nekem, miközben a csarnok felé mentünk.
- Oké – feleltem.

- Sok sikert! - mondtam Billnek, aki odahúzott magához, és megcsókolt.
Megvártam, amíg felmegy a színpadra, majd kimentem nézni őket. Az első sorban állók érdekesen méregettek, biztos az járt az eszükben, hogy miért vagyok a kordon előtt.

A koncertet egy szóval hogy is írhatnám le? Elképesztően jó volt! Látszott rajtuk, hogy tényleg ez az amit élveznek, és teljes szívükkel csinálnak. Az egyik kedvenc számomnál, a Zoomnál még én is elérzékenyültem. Annyira szép volt...

Mikor véget ért, hatalmas vigyorral az arcukon jöttek le a színpadról.
- Nem rontottam el semmit, nem estem el, nem vertem be semmimet sehova, ez az! - ugrált Bill örömében.
- Jók voltatok! - veregette meg Tom vállát David – De ha tényleg autogrammot akartok osztani, akkor mennünk kéne!
- Autogrammot fogtok osztani? - kérdeztem meglepődve Bill háta mögött, aki ettől halálra rémült.
- Ne ijesztgess! - szólt rám.
- Nem szándékoztam – rándítottam meg a vállam – De hogyhogy? Koncertek után soha nem szoktatok!
- Igen, de ez a mai nap különleges – mosolyodott el Bill.

- Ne nyáladzunk már! -sóhajtott Georg, majd Tom és Gustav társaságában elindult.
-Nekünk is mennünk kéne – mondta, majd kézen fogva a többiek után indultunk. Magukra kaptak egy pulcsit, majd kimentünk.
Amint meglátták őket, nagy sikítozásba kezdtek. A rajongókat egy kerítés választotta el Billéktől, amin csak a kezük fért át. Rengeteg vaku villant a szemünkbe, ami egy kicsit zavaró volt.
- Na most azt hiszem, szükségem lesz a kezemre! Ha gondolod a buszban megvárhatsz minket – mondta, majd adott egy puszit az arcomra, és elindult aláírást osztogatni.

Csak néztem őket, hogy mennyire közvetlenül viselkednek a rajongóikkal, annak ellenére, hogy biztos nagyon fáradtak. A merengésemet az zavarta meg, hogy valaki a nevemet kiabálta. A hang irányába pillantottam, de nem láttam egy ismerős arcot sem.
- Flora! - kiáltották újra. Kiszúrtam három lányt, akik hevesen mutogattak nekem, hogy menjek oda. Vajon mit akarhatnak? Először nem akartam odamenni, de aztán a kíváncsiságom úrrá lett rajtam. Bill érdeklődve nézett rám, de nem szólt semmit.
- Köszönjük, hogy ide jöttél! - mondta az egyikük aranyos akcentussal – Én Zsófi vagyok, ők pedig Rebeka és Dana. Magyarországról jöttünk, és...
- Magyarország? - kérdeztem vissza. Valószínűleg azt hitték, azért kérdeztem, mert nem tudom hol van, legalábbis a tekintetükből ítélve...Ezért gyorsan folytattam:
- Voltam ott egyszer cserediákként! Szép hely. Ja őm igen, mit is kezdtél el mondani?

- Tehát a rajongók segítségével csináltunk egy videót a Tokio Hotelnek, meg leveleket, rajzokat is egyéb dolgokat is hoztunk, csak sajnos nem tudtuk odaadni nekik. - sóhajtott fel.
Megértettem, hogy miért hívtak oda. Azt akarták, hogy adjam oda nekik. Ennyit igazán megtehetek. A kerítésen nem fér át, kimenni itt nem lehet. Felnéztem.
- Van benne valami törékeny? - kérdeztem, de nem kaptam biztos választ.
- Dobd át! - nem volt annyira magas, ha jól tud dobni, simán át jön. Elsőre sikerült neki.
Megköszönték, majd elbúcsúztam tőlük.

- Na mit kaptál? - kérdezte Bill, amikor elmentem mögötte.
- Én semmit – mondtam – Ez a tiétek!
- Ó! És mi van benne? - faggatózott, miközben a filcére rárakta a kupakot, jelezve, hogy ő most befejezte.
- Nem tudom – feleltem.
- Hát akkor majd megnézzük! - mosolygott, majd megfogta a kezem, és elindultunk a busz felé. Visszafordult, majd intett egy utolsót a rajongóknak.

Gustav, Georg és Tom fáradtan terült el a kanapén.
- Neked miért van ennyi energiád? - kérdezte Georg Billt.
- Igazán adhatnál belőle nekem is – mondta Tom, majd mikor észrevette a dobozt Bill kezében, érdeklődve kérdezte, hogy mi az.
- Ajándék – felelte, majd megnézte a doboz tetején lévő szöveget – A magyar rajongóktól
Tom kikapta Bill kezéből, és kinyitotta.
- Mi ez? - vett ki egy kis üveget.
Kivettem a kezéből, lecsavartam a kupakját, és beleszagoltam.
- Pálinka – közöltem fintorral az arcomon.
Félre tették, hogy majd valamikor megisszák. Hát rám ebben ne számítsanak...Utálom a pálinkát!
Végig nézték a leveleket, néha pedig nagyokat nevettek rajtuk. Az olvasást megszakította az, hogy megérkeztünk a szállodához.

Nem akartunk itt aludni, csak a fiúk rendes fürdőben szerettek volna zuhanyozni. Álldogált kinn pár lány, akiknek minden vágyuk egy közös kép volt. Befelé menet egyik fiú sem állt meg. Csalódottan sóhajtottak fel.
David valószínűleg már intézkedett, ugyanis már mehettünk is felfelé.

Bill azt mondta, menjek előbb én, mert neki úgy is sokkal tovább fog tartani. Siettem, mert tudtam, hogy nagyon fáradt, így nem telt el 10 perc, már kész is lettem.
Mikor kiléptem a fürdőből, láttam, hogy csukott szemmel fekszik az ágyon. Azt hittem elaludt, de nem.
- Megpróbálok sietni - mondta – Addig foglald el magad valamivel!

Volt egy számítógép a szobában, úgyhogy odaültem elé. Csodával határos módon, még msn is volt rajta! Bejelentkeztem. Pár pillanat múlva Adam írt rám.

adam üzenete:
még mindig haragszol? : S
flora üzenete:
rád eddig sem haragudtam igazán
adam üzenete:
de hidd el, tényleg nem mondtam semmit Hannahnak!
flora üzenete:
elhiszem
adam üzenete:
omg, ez a csaj nem normális!
flora üzenete:
??
adam üzenete:
személyes üzenet... de szerintem inkább ne nézd meg, mert eléggé fel fog húzni


Na persze, ezek után majd megállom, hogy ne nézzem meg... Egy link volt kinn, úgyhogy rákattintottam. Amint betöltött, eléggé meglepődtem. Egy blog jött be, rólam. Mondanom sem kell, eléggé utálkozó volt az egész. Leginkább arról szólt, hogy én csak azért vagyok Billel, mert gazdag.
Nem bírtam megállni, írni kezdtem egy kommentet:

örömmel látom kedves Hannah, hogy a hazudozásról még mindig nem szoktál le. Ennyit jelentett neked a barátságunk, mondjuk jobb is így. Már tudom, milyen vagy igazából. Kösz a kedves szavakat :)

Akartam még mást is írni, de nem szándékoztam az ő szintjére süllyedni. Inkább csak ennyit írtam neki. Jobb is, mert Bill pont abban a pillanatban lépett mögém, mikor kiléptem.
Hátulról átölelt, és egy puszit adott a nyakamra.
- Na, kibírtad nélkülem? - vigyorgott.
- Amint látod – mondtam, majd kikapcsoltam a számítógépet.
Megfordultam, Bill pedig kihasználta az alkalmat, és megcsókolt.

- David üzeni, hogy menjünk – lépett be Tom – Ó, hogy én mindig rosszkor jövök!
Elhúzódtam Billtől, majd felálltam.
Kicsit rosszul esett ez az egész, Hannahtól nem vártam volna ezt. Valószínűleg Bill is észre vette, hogy valami bajom van, mert miután kimentem az ajtón, nem jött oda hozzám, hanem csöndben ment mögöttem. Ezért megvártam, és odabújtam hozzá, amitől elmosolyodott.
- Remélem nincsenek kint sokan – sóhajtott fel Tom.
- Talán megunták már a várakozást – mondta Bill, de amint kiléptünk a hotelból, ezt vissza szívta. Megjelentek mellettünk a biztonsági őrök, hogy ha esetleg valamelyik rajongó túl merész lenne, időben közbe tudjanak lépni.

A legtöbben közös képet szerettek volna, a fiúk pedig pár szerencséssel csináltak is.
- Kaphatnék egy autogrammot? - kérdezte az egyik lány.
- Persze – felelte Bill.
- Ide – húzta lejjebb a pólóját.
Zavarodottan pillantgatott felém, de én csak nevettem az egészen.

Egyikük engem kezdett fotózni, mire Frank elém ugrott.
- Ezt azért nem kéne! - mondta szigorúan, mire a lány befejezte.
Hálásan néztem rá, ugyanis eléggé fáradt voltam már ehhez.
- Ez a munkám. Különben is, Bill megmondta, hogy ne hagyjam,hogy téged fényképezzenek – mondta, majd újra a fiúkra kezdett figyelni.
Meguntam a hidegben álldogálást, úgyhogy inkább felszálltam a buszra, és leültem a „konyhában”. Pár pillanat múlva Gustav huppant le mellém.
- Honnan van nekik még ilyenkor erejük ehhez? - kérdezte, mire megrándítottam a vállam.
- Egyébként tetszett a koncert? - Gustav.
- Igen, nagyon nagyon nagyon jó volt! - mondtam lelkesen, mire elnevette magát.
- Csodálom, hogy nem támadtak le téged a rajongók – forgatta a szemeit – Legalábbis, én arra számítottam, hogy kicsit kiakadnak

- Hát... - sütöttem le a szemem.
Érdeklődő tekintettel nézett rám.
- Csupán csak letámadtak a folyosón, megtaláltam az első blogot rólam, ahol kb. egy r*bancnak állítanak be, ráadásképp a volt legjobb barátnőm írja  – sóhajtottam fel – Kíváncsi vagyok, mi jön még
- Teljesen megértem, hogy ez rosszul esik, de ez sajnos Billel jár. Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg nem figyelni rájuk. Bill nagyon szeret téged...Nem tudom mióta nem láttam ilyen boldognak – bíztatott.
- Köszönöm – mondtam hálásan.
- Ugyan már – felelte.

Jól esett végre valakinek beszélni erről, még ha nem is közöltem mindent részletesen. Tudtam, hogy Gustav egy nagyon rendes ember, de eddig még nem igazán volt alkalmam beszélni vele. Ő annyira furcsa, de nem rossz értelemben. Sokszor elvonul, de amikor valakinek szüksége van arra, hogy megbeszélje valakivel a problémáit, ott terem, és meghallgat.

20.rész

Sziasztok!

Nagyon aranyosak vagytok, hogy ilyen kedves kommenteket írtok :) Higgyétek el, nagyon jól esik! :)A mai részhez annyit fűznék hozzá, hogy tudom, hogy igazándiból nem ekkor fog kezdődni a  turné, de muszáj volt módosítanom rajta. Azért remélem elnyeri a tetszéseteket :D
Egyébként bocsánat, hogy tegnap nem volt, de folyton lefagyott a word és a blogzona is..

2010. június 15.
Már csak egy nap, és újra látom Billt! Azt hittem, soha nem jön el...Kínszenvedés volt ez a pár hónap. Először nem akartak elengedni a turnéra, de aztán a jó érettségi eredményeim meggyőzték őket. Bill dolga már egy kicsit nehezebb volt, ugyanis David foggal-körömmel ellenezte az ötletet.

- De miért nem? Hely az van bőven, a szállodában sem kell plusz szobát kérni, így is úgyis ugyanannyi benzin kell... - Bill csak sorolta, ami az eszébe jutott, szinte levegőt sem vett közbe.
- Legalább kérdezd meg a többieket! - David arra számított, hogy majd ellenezni fogják, de nem így történt.
- Felőlünk jöhet – mondta Tom, a többiek pedig bólogattak.David nagyon sóhajtott.
- Nem értitek? Szerintetek, ha itt lesz az a lány, akkor Bill a fellépésekre fog koncentrálni? - magyarázta hevesen – Vagy éppen ki fogja aludni magát?
Tom és Georg hangosan felröhögött, Bill pedig elvörösödött.
- Ha pedig nem lesz itt akkor meg azon fog az agya járni, hogy mi lehet vele. Hidd el nekem, az sokkal rosszabb!– mondta komolyan Tom.
- Látom hiába beszélek – David – Akkor jöjjön!
Szitkozódva ment ki a szobából, Bill pedig felvont szemöldökkel nézett utána.
- Holnapra úgyis lenyugszik – rándította meg a vállát Georg.
- Jól van Hobbit, te már csak tudod... - nevetett Tom, aminek egy fejbevágás lett a jutalma.

Megbeszéltük Billel telefonon, hogy majd küld egy autót egy biztonsági őrrel( Minek, Minek, Minek?). Hiába tiltakoztam ez ellen, hajthatatlan volt. Először csak arra fogta, hogy kell valaki, aki a viszi a cuccaim,mert tudja, hogy elég sok van, de nem volt valami meggyőző a hangja. Mikor erre rákérdeztem sóhajtva mondta, hogy én még nem ismerem az ő hisztérikus rajongóit. Hát, tényleg nem.

Azt hittem, nem bírok majd elaludni, de szerencsére nem így történt. Körülbelül 10 perccel azután, hogy lefeküdtem, el is aludtam.Reggel izgatottan pattantam ki az ágyamból. Az alvós ruhámban mentem le reggelizni, pedig sosem szoktam.
- Azt hiszem megbeszéltük, hogy nem eszünk pizsomában! - szólt rám rögtön anyám – Ki tudja mikor állítanak be Richard...
Odaléptem az hűtőhöz, kivettem a tejes dobozt, és beleittam. Csodálkoztam, hogy ezért nem szól rám, ezért hátrafordultam, hogy megnézzem mi foglalja le ennyire. Annyira meglepődtem, hogy majdnem kiköptem a tejet. Hát akkor ezért nem fejezte be a mondatát...Az ajtóban Richard állt, és egy idősebb nő. Rövid, festett szőke haja volt, tetovált szemöldöke, a száján pedig rózsaszín rúzs díszelgett. Ahogy ott álldogált a kis kosztumjében, nevethetnékem támadt.

Vajon mit szólna ahhoz, amikor a fia egy gyűrött pólóban és alsónadrágban mászkál a házban, borostás arccal?! Szerintem kitérne a hitéből...
- Maga nyilván Lora Sterner – nézett az anyámra, aki bólintott.
- És Ő? - enyhén szólva feltűnően végigmért. Az arckifejezéséből ítélve nem tettem benne valami jó benyomást. Mondjuk pizsomában, egy tejes dobozzal a kezemben kire tennék?
- Flora – mondta helyettem Richard.Biccentettem neki egyet, majd felmentem az emeletre. Hallottam magam mögött a méltatlankodást, de nem igazán érdekelt.

Elfoglaltam a fürdőt, és készülődni kezdtem. Letusoltam, hajat mostam és ehhez hasonló dolgok. Másfél óra múlva harci díszben léptem ki a szobám ajtaján.A lépcső tetején megálltam, és hallgatózni kezdtem, hogy még mindig itt van-e az a nő... Meghallottam a rikácsoló hangját, és csalódottan felsóhajtottam. Felvettem a póker arcot, és lementem közéjük. Több órán keresztül tűrtem a néha nem túl kedves megjegyzéseit, de aztán megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót. Egy nagydarab férfival találtam magam szembe, de furcsa mód nagyon barátságosnak tűnt.

- Te vagy Flora? - kérdezte. Bólintottam.
- Engem Franknek hívnak. Egyébként tegezz csak nyugodtan! – mondta. Nyilván észre vette, hogy mennyire meglepődtem tőle, ezért azt is hozzá tette, hogy nem kell félnem tőle.
- Na merre vannak azok a csomagok? A főnököm szerint elkel a segítség hozzá – beengedtem, majd elindultunk fel az emeletre.
- Arra számítottam, hogy több lesz – egy kivételével az összeset megfogta, és elindult lefelé. Én meg csak követtem őt az utolsóval, szótlanul. Nem értettem magamat, hogy miért nem mondok semmit... Pedig általában be nem áll a szám. Talán az zavar, hogy idegen?

Bementem a nappaliba, hogy elköszönjek. Anyám odajött hozzám, és megölelt.
- Vigyázz magadra! - mondta.Richard is odajött, és félve átölelt, majd a kezembe csúsztatott egy borítékot.
- Ezt majd csak az autóban nézd meg, hogy ne tudd visszaadni! - Richard.
- Öhm oké – én – Sziasztok!
Frank már várt rám kint, úgyhogy gyorsított léptekkel mentem az autó felé. Kivette a kezemből a táskát, és berakta a csomagtartóba. Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beszálltam. Ő is megtette ugyanezt, majd elindultunk. Végül az úton feloldódtam, és egész jól elbeszélgettünk. Körülbelül 15 perc múlva megálltunk. Nem láttam mást, csak egy csomó autót, majd végül egy felém közeledő alakot szúrtam ki.
- Szia David – köszöntem neki, mikor odaért hozzám.
- Szia – mondta ő is – Gyere, berakjuk a táskákat a buszba!

Az a busz valami hatalmas! Kívülről nem látszik rajta, de ha belépsz... A felső részre mentünk, annak is a végébe. Itt volt egy kis szoba szerűség, tükörrel és egy asztallal.
- Az asztal helyett én ágyat akartam, de Bill azt mondta, nincs rá szükséged – mondta, miközben intett Franknek, hogy tegye le a csomagokat.
Megtette, majd kiment.
- Mi is menjünk, a fiúk már várnak téged – elindult kifelé, én pedig utána.
Bent kezembe nyomott egy VIP kártyát, hogy azzal közlekedjek.

Megálltunk egy ajtó előtt, ahonnan nagy röhögések hallatszottak ki. Amikor beléptünk, négy szempár szegeződött ránk. Nem telt el három másodperc, már száguldottak is felém.
- Szia Flora! - kiáltotta vidáman Tom, majd megölelt.
- Engedjetek már engem is oda! - hisztizett valaki a háttérben.
- Na akkor mi most elfordulunk! - mondta Georg, majd mind a hárman meg is tették ezt.
Bill mosolyogva jött felém.
- Azt hittem, soha nem telik el ez a három hónap - suttogta, majd odahúzott magához, és megcsókolt.
- Befejeztétek már? - kérdezte Tom, aki már unta a fal bámulását.

Nem válaszoltunk semmit. Bill leült a kanapéra, engem pedig az ölébe húzott. Csöndben ültünk, és vártuk, hogy mikor fordulnak már végre meg. Újabb fél perc múlva Tom dühösen fordult meg.
- Hát ti meg nem is... - nézett bambán.
Nevetni kezdtünk.
- Szólhattatok volna! - huppant le sértődötten.
- Na és történt veled valami izgi? - kérdezősködött Georg.
- Nem igazán – mondtam. - Fiúk, kéne próbálni! - jött be David.
A többiek gyorsan felpattantak, és kimentek. Felálltam Bill öléből, majd ő is ugyanígy tett egy sóhajtással kísérve.
- Mi ez a sóhajtozás? - kérdeztem nevetve.
- Fáradt vagyok – mondta, majd megfogta a kezem, és úgy mentünk tovább.

A csarnok óriási volt! El sem tudtam képzelni, hogy ez pár óra múlva tele lesz emberekkel... Már mindenki a színpadon állt, és Billre várt. Hát, egy kicsit lassan értünk ide, az biztos. A kezébe nyomtak egy mikrofont, Ő pedig felfutott a színpadra. Az Automatisch-t kezdték játszani. A szám közepére mindannyian felélénkültek, Bill is röhögött össze-vissza.

A próba után Billék mentek a sminkeshez és a fodrászhoz, én pedig úgy döntöttem, sétálok egyet. Nem mintha sok látnivalóra számítottam volna, de nem volt kedvem egy helyben üldögélni. Éppen be akartam fordulni, amikor nekem futott valaki. Nem számítottam rá, úgyhogy neki estem a falnak. Nem mondanám, hogy fájt, inkább csak meglepődtem. Az egyikük vissza nézett rám, majd a másik lány után kiáltott.
- Hol vannak Billék? - szegezte nekem a kérdést.
Elég bunkó hangnemben kérdezte, és a futásból ítélve valószínűnek tartottam, hogy nem kéne itt lenniük.
- Hagyjad már, mindjárt utol ér minket az a férfi! - próbálta elhúzni a lányt, de ő nem hagyta magát.
- Te idióta, nem látod, hogy ez Bill barátnője? - mondta, majd felém fordult, és újra feltette a kérdést.

Eléggé idegesítő volt, ráadásul ki tudja mit csináltak volna, ha meglátják őket...Észrevettem két biztonsági őrt, de ők nem láttak meg minket. Két ujjamat a számba vettem, és fütyültem egyet.A szemükkel meg tudtak volna ölni...Viszont elfutni már nem tudtak. Az őrök karon ragadták a lányokat, és elvitték őket.
- Nem esett baja? - kérdezte még az egyik, mire megráztam a fejem. Jobbnak láttam, ha inkább vissza megyek, nem akartam még egy ilyen kalandba keveredni.

Nagy nehezen vissza találtam abba a szobába, ahol először voltam.Billék már benn ültek, és ettek.
- Tényleg van néhány khm...érdekes rajongótok – mondtam, miközben leültem.
- Te hol járkáltál? - kérte számon Bill.
- Nyugi, nem voltam kinn! - én.
- Akkor meg honnan tudod? - lepődött meg.
- Behallatszik? - kérdeztem magamtól hangosan – Mármint igen, behallatszik! Ott voltam az ajtónál és izé hallottam miket kiabálnak
Nem szólt semmit, csak felvont szemöldökkel harapott még egyet a sajtos zsemléjéből.