16.rész

Sziasztok!

Itt is van a következő rész! Úgy tűnik, hogy ma nem lesz semmi dolgom, tehát írhatom a történetet, így továbbra is biztos a napi 1 rész :D Remélem tetszeni fog.

Könnyes szemekkel térdeltem a szekrényt előtt, a ruháimat pedig egy táskába gyűrtem be. Holnap költözünk... A legtöbb dolgom már dobozokban volt, csak a ruháim maradtak. Tiltakozhattam bárhogy, fenyegetőzhettem bármivel, semmi sem hatott.
Kinyílt az ajtóm, de nem néztem fel. Arra számítottam, hogy anyám jött, újabb lelkesítő beszédet mondani, de nem így lett.
Szótlanul sétált felém, majd leguggolt mellém. Ahogy ránéztem, melegség járta át a testem. A meleg barna szemeiben fájdalom és szeretet keveredett.
- Bill... - jól esett kimondani a nevét.

A kezével letörölte az első kicsorduló könnycseppet.
- Nem érdekel, hány száz kiló méterre leszel, semmi sem akadályozhat meg abban, hogy lássalak – suttogta.
Megöleltem.
- Nem akarok elmenni – szorítottam magamhoz.
- Ígérd meg, hogy nem történik meg újra az, ami akkor – céloztam a sikeressé válásuk idejére.
- Flora – felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek – Soha az életben nem tenném azt meg újra! Most már nem bírnám ki nélküled!
Lassan közeledett felém, majd lágyan megcsókolt.

Felhúzott a földről.
- Elmegyünk sétálni? - kérdezte, mire bólintottam. Mivel melegítőbe nem akartam menni, ezért elkezdtem a maradék szekrényben lévő ruhák között kutatni, és kivettem egy egyszerű felsőt és egy fekete nadrágot.
- Tudom, tudom, megyek már! - elindult az ajtó felé, majd miután becsukta, átöltöztem.
Miután elkészültem, Bill után mentem. Az ajtóm mellett várt, a falnak dőlve.
- Elmentem! - kiabáltam, de választ nem vártam rá.
Kézen fogva léptünk ki az ajtón. Fogalmam sem volt, hova megyünk, de őszintén szólva nem is érdekelt. Csak az volt a lényeg, hogy velem van.

Ahogy egy újságos mellett haladtunk el, Bill szeme megakadt valamin. Gyorsan kifizette, majd odahozott egy újságot.
- Mi ez? - kérdeztem meglepetten. Felém fordította a címlapot. Ki volt rajta? Mi. Ahogy Bill átkarolja a derekam, nevetünk, és majdnem elesünk.
Belelapoztam. A cikk körül sokkal több kép volt, a legtöbben egyértelműen látszott, hogy nem csak barátok vagyunk.
- Azt hiszem, vége a magánéletnek – sóhajtott fel.
Láttam rajta, hogy zavarja ez az egész, de én nem akartam, hogy most ezzel foglalkozzon.
- Ne idegesítsd magad ezen! - kérleltem.
- Jó... - mondta – De majd amikor már kezdenek idegesíteni a paparazzik, akkor majd rájössz, hogy nem hiába figyelmeztettelek!

- Egyikük sem tudna annyira felhúzni, hogy miatta hagyjalak el – mondtam neki, majd kidobtam a kukába az újságot.
A házuk felé vettük az irányt. Jól esett végre melegben lenni, kezdtem már egy kicsit fázni.
Ahogy beléptünk a lakásba, hatalmas röhögéseket hallottunk.
- Min röhögtök? - kíváncsiskodott Bill.
- Videókat nézünk – mondta ki nagy nehezen Gustav.
Ez már minket is kezdett érdekelni, úgyhogy odaültünk melléjük.
- Uh, én tudok egyeeet! - mondtam lelkesen.
- Na mutasd! - adta oda nekem Tom a laptopját.

Beléptem a saját felhasználómba, és elkezdtem keresgélni a kedvenceim között.
- Te, hány videó van rólunk a kedvenceid között? - lepődött meg Bill.
- Sok - rándítottam meg a vállam.
(http://www.youtube.com/watch?v=_wJBcBjw2wA)
- Jézusom! - kiáltott fel Bill, amint elkezdődött. Erre mi nevetve kezdtük utánozni a videóban Bill által bemutatott mozdulatokat.
- What If I had never let you go – énekeltem, szintén a jól bevált „táncal”.
Georg és Gustav kikerekedett szemekkel bámultak rám.
- Te tudsz énekelni? - kérdezték egyszerre, ugyanis előttük soha nem énekeltem.
- Látnád, ahogy táncol! - húzogatta a szemöldökét Tom, miközben keresgélni kezdett a ,,Videók” mappájában.
- Tom, ha meg mered mutatni! - szóltam rá dühösen.
- Mit? - kérdezte a két G és Bill is.

- Ez szerintem neked is tetszeni fog! - röhögött Tom, majd elindította a videót. Az első képkockákról felismertem. Akkor csináltuk, amikor körülbelül két évvel ezelőtt találkoztunk egy pár órára...
-Ne! - végül Billnek is leesett, melyik videóról van szó.
Az elején Bill hülyült, valami s*ggrázós táncot próbált bemutatni.

- Látom még mindig nem megy! - nevettem a háttérben, mire Bill kidugta rám a nyelvét.
A kép remegni kezdett, ugyanis Tom sem bírta ki nevetés nélkül, és ő volt az, aki megörökítette ezt az egészet.
- Ha ennyire tudod, akkor mutasd! - mondta sértődötten Bill.
Odasétáltam mellé.
Akkor még egyenes fekete hajam volt, szinte magamra sem ismertem.
- Zene? - kérdeztük egyszerre Billel.
Tom elindított valamit, mire Billel táncolni kezdtünk.
- Oké, feladom! - szólalt meg körülbelül 10 másodperc múlva Bill.

- Egy ilyet most is lenyomhatnál! - röhögött Tom, mire Bill fejbe vágta.
- Gyere, hagyjuk itt ezeket, el szórakoznak ők magukban – kézen fogott, és behúzott a szobájába. Ledőlt az ágyára, én pedig mellé. Felkönyökölt, és felém fordult.
- Miért hordod még mindig azt a régi karkötőt? - bámult a csuklómra.
- Mert tőled kaptam – feleltem egyszerűen.
Fölém hajolt, és megcsókolt.

- Bill nem láttad a... - lépett be Tom a szobába – Ó, bocs!
Gyorsan kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Kintről röhögés hallatszott, mire én sem bírtam megállni.
- Szegény Tom, mit hihet most – röhögtem, mire Bill nyögött egyet.
Érdeklődő fejjel néztem rá, nem értettem miért csinálja. A fiúk a nappaliban abbahagyták a röhögést, mire Bill újra nyögött.
- Csináld már! - suttogta, miközben alig bírta visszafojtani a nevetést. Le esett, hogy mit akar elérni, úgyhogy beszálltam a játékba.

Meglepetten bámultak egymásra.
- Ők most komolyan...? - nézett kikerekedett szemekkel Gustav.
- Nem tudom, de én nem akarom ezt hallgatni! - mondta Tom.
- Ahh igen ezaz – jöttek a hangok a szoba felől.
Georg zavartan köhögött egy jó hangosan, de nem volt semmi hatása.
Pár perc múlva Bill póló nélkül, kócos hajjal lépett ki a szobából.
- Bill, mi lenne ha... - mondta Tom – öhm... kicsit halkabban...
- Bocs, most nem érek rá! - bement a fürdőbe, majd pár másodperc múlva visszament a szobájába.


Becsukta az ajtót, és próbálta visszatartani a nevetést.
- Tényleg elhitték? - kérdeztem, mire Bill heves bólogatásba kezdett.
- Várjunk egy kicsit, aztán menjünk ki – mondta.
Pár perc múlva együtt léptünk ki az ajtón. Három megrökönyödött szempár bámult ránk.
- Figyeljetek, legközelebb nem kímélnétek meg minket az intim pillanataitoktól? - kérdezte zavartan Georg.
Nem bírtuk tovább, ki tört belőlünk a nevetés.

- Ti komolyan elhittétek? - Bill szinte már visított a nevetéstől.
Egy párna landolt a képében.
- Héééj! - kiáltott fel.
Csörögni kezdett a telefonom, mire mindenki elcsendesedett.
- Anyám az – mondtam, majd felvettem. Elkomorult az arcom, ahogy hallgattam. Pár perc múlva sóhajtva nyomtam ki.
- Haza kell mennem – én.
Odajöttek hozzám, és megöleltek.
- Aztán ne felejts ám el minket! - mondta Georg.
- Biztos megyünk majd Ausztriába! - bíztatott Tom.
- Addig meg ott van az internet csodája – Gustav.
- Hiányozni fogtok – mondtam, majd Billel az oldalamon kiléptem az ajtón.

- Haza viszlek – mondta.
Egész úton nem beszéltünk egy szót sem. Megérkeztünk a házunk elé, és kiszálltunk.
Újra eluralkodott rajtam a szomorúság. Bill odahúzott magához.
- Nem akarom, hogy elmenj - suttogta újra. Ránéztem. Egy könnycsepp folyt végig az arcán.
- Kérlek ne sírj! - a szívem elszorult a látványtól. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam.
Újra magához szorított, nem akart elengedni.
- Flora! - a hang irányába néztem. Anyám állt türelmetlenül az ajtóban.
Ránéztem Billre.
- Azt hiszem, ideje bemennem – sóhajtottam.
Újra megcsókolt.
- Szeretlek – mondta.
- Én is – elengedtem a kezét, és elindultam. Az ajtóból még visszanéztem, Bill zsebre tett kézzel állt, és könnyes szemekkel bámult rám.
Nem bírtam tovább visszatartani a szememben gyülekező könnyeket. Bementem a házba, és lassan becsuktam az ajtót. Két bűntudattal teli szempárral találtam szembe magam.

- Flora, kicsim! - jött oda hozzám anyám, de leráztam magamról a kezeit. Felmentem a szobámba, és ki se jöttem másnap reggelig.

Szótlanul ültem az autóba, és néztem ki az ablakon. Hiába beszéltek hozzám, nem válaszoltam. Lehet, gyerekes ez a viselkedés, de nem érdekel. Inkább zenét kezdtem hallgatni, csak hogy arra foghassam a szótlanságom.
Az Auf Wiedersehen tábla láttán még jobban kavarogni kezdtek az érzések bennem. Szerelem, fájdalom, hiány, feszültség, harag...