11.rész

Sziasztok!

Gyorsan felteszem az új részt, mert most sietek el :) Remélem tetszeni fog!
Egyébként ezzel a résszel vége..............az első évadnak :D

- Bill, David üzeni, hogy a mappájába voltak a papírok! - lépett be Tom az irodába.
Ekkor vette észre a bögrét és a kávét a földön, és Billt, aki körülbelül sokkos állapotban volt.
- Bill, Bill mi van?! - kérdezgette Tom, mire a kezébe nyomta a lapot.
- Anne az igazából... Flora – nyögte ki nehezen Bill, mire Tom csak hallgatással válaszolt.
- Hát ezért ellenezted te annyira! Te tudtad, igaz?! - kiabált Bill.
Tom bólintott.
- Miért nem mondtad el?! - ordított tovább, miközben kirontott a folyosóra. A kiabálásra a többiek is előjöttek, de nem értettek semmit.


Csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de azért felvettem.
-Azonnal ide kell jönnöd! - szólt bele köszönés helyett.
- Tom?! Mi történt?! - kérdeztem, de kinyomta.
Felhúztam a cipőm, és elkezdtem rohanni a stúdió felé. A taxi túl sok idő múlva ért volna ide..Tíz perc múlva lihegve estem be a stúdióba. Fentről ordítozást hallottam, úgyhogy felfutottam a lépcsőn.
Bill ahogy meglátott, nekem ugrott. Megragadta a karomat, és teljes erejéből szorította.
- Hogy tehetted ezt velem?! - mondta ingerülten.

Hát rájött. Ennyi volt...Kész, vége!
- Mit képzeltél, hogy majd soha nem jövök rá?! A szemembe hazudtál Flora! - a karomat még mindig nem engedte el, egyre jobban fájt. Még soha nem láttam ilyennek. Arra számítottam, hogy meg is üt, annyira kikelt magából.
Tom és Georg odarohant, hogy lefogják Billt.
- Miért tetted ezt velem Flora, miért?! Miért nem mondtad el, hogy ki vagy? És akkor ez az egész... csak színjáték volt? Végig csak szórakoztál velem? Én szerettelek a k*rva életbe már! - ordított könnybe lábadt szemmel.
- Bill én nem... - szólaltam meg halkan – nem játszottam meg semmit
Sírás marta a torkom.
- Csupán csak arról hazudtál, hogy ki vagy! De miért?! - kérdezte keserűen.
- Én...Én... - már beszélni is alig bírtam – Azt hittem, ha megtudod ki vagyok, soha többet nem látlak....Te írtad, hogy nem kellek neked!
- Mivan? - kerekedett el a szeme.
- Nem emlékszem a levélre? Mondhatjuk, hogy abban szakítottál velem! Egy levélben b*sszus! - akadtam ki én is.

- Ez még nem von le semmit abból amit tettél – mondta keserűen - De tudod mi fáj a legjobban? Hogy képes voltál azt hinni, hogy jobb nekem nélküled...
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd megfordult, és elment. Nem bírtam tovább, belőlem is kitört a sírás. Tomon kívül senki nem értette, min veszekszünk, úgyhogy kérdőn néztek rám.
- Én megmondtam Flora – mondta halkan Tom, majd a testvére után ment.
Nem bírtam hazamenni, csak ültem a falnál, és sírtam. Még szerencse, hogy nem volt ott senki rajtam kívül...
Egyszer csak lépéseket hallottam. Felnéztem, és megláttam Tomot.
- Hívtam taxit... - mondta sokkal lágyabban, mint ahogy eddig beszélt velem – És öhm...Bill üzeni, hogy nem kell többet dolgozni jönnöd

Tessék, még ki is rúgtak. Megérdemled Flora Parker!
- Tom, én szeretem Billt, érted? Szerelmes vagyok belé! - sírtam tovább, mire felhúzott a földről, és megölelt.
- Minden rendbe fog jönni... - suttogta.
- Meg sem érdemlem, hogy ilyen kedves legyél velem – töröltem meg a szemem.
Megjött a taxi, úgyhogy elköszöntem Tomtól, és beszálltam. Próbáltam értelmesen elmondani a címet, de a hangom mindig elcsuklott, viszont megértette.
Csak ültem ott, és bámultam ki az ablakon. Az eső szakadni kezdett, mintha csak az ég is sírna. Hazaértünk. Fogalmam sincs mennyi pénzt adtam a taxisnak, de nem is érdekelt.
Berontottam a házba, ahol anyám ült Richardal.
-Flora, kicsim, mi a baj? - rohant oda hozzám anya. Nem válaszoltam neki, csak felrohantam a szobámba, és becsaptam az ajtót.

Nekidőltem, majd lecsúsztam mellette. A könnyeim záporoztak, mintha csak versenyezni szerettek volna az esővel.
Azt hittem, nem bírom ki azt a fájdalmat... Odabotorkáltam az ágyamhoz, és ledőltem rá. A fejemben csak úgy kavarogtak az emlékek, a dedikálás, a beszélgetések, a filmezések, a vacsora, és a tegnap éjszaka...
Elvesztettem azt az embert, aki a világot jelentette nekem. Ha előbb elmondtam volna, talán most nem fájan ennyire...De így kibírhatatlan ez a kín. Az az üresség, amit a szívemben éreztem, szinte megölt belülről.


Bill csak ült a fotelben, és a kezébe temette az arcát.
- Hogy lehettem ilyen ostoba? - nézett fel kisírt szemekkel Tomra – Hogyhogy nem vettem észre semmit?!
Flora úgy játszott velem, ahogy akart...
- Bill, Ő szeret téged – próbálta vigasztalni a testvérét, kevés sikerrel.
- Hogy lehettem ennyire naiv? - szitkozódott Bill – Nem csoda, hogy ennyire belé szerettem...Flora volt a mindenem...
- Bill..- kezdett bele Tom, de az öccse félbeszakította.
- Kérlek, most menj ki – Bill – Szeretnék egyedül lenni...
Tom bólintott, majd kiment a szobából.

- Na mi van? - kérdezte Georg rögtön.
- Szerinted? - mondta idegesen Tom.
Georg benézett az ajtó kis ablakán. Bill csak ült, és bámult ki az ablakon.
- Én nem értem ezt az egészet – szólalt meg Gustav – Egyik percben még imádják egymást, és Anne a neve, a másikban Bill üvölt, és Florának hívja... Nekem ez zavaros
Erre Tom elmesélte az egész történetet.
- Szerintetek holnap el tud menni a Tvbe, élő adásba? - kérdezte David.
- Hol nem sz*rom most le a Vivát?! - kérdezte ingerülten Tom.
- Velem te ilyen hangon nem beszélsz! - ordított rá Tomra David, amitől a fiú egy kicsit megszeppent. - Ezt nem lehet már lemondani!
David idegesen rohant el.



Akkor, Berlinben két szív hasadt meg. Üresség és fájdalom járta át a testüket. A lány álomba sírta magát, a fiú pedig csak ült, és nézett ki az ablakon. Nincs gyógyír a fájdalmukra, csak egymás...

10.rész

Sziasztok!

Amint látjátok, újra itt vagyok :DD Kitty, olyan szépen kérted, hogy nem  mondhatok nemet ;D Ilyen jellegű részt még nem írtam, de eddig ez a kedvencem :$ Remélem tetszeni fog!

Natalie nagyon kedves lánynak bizonyult. Rövid, szőke haja, és kék szeme van. Elmondta, hogy mit hol találtok, és hogy ki milyen színeket és formákat szeret, és milyet nem.
- Ruhákat is tervezel? - kérdeztem tőle, mert az asztal tele volt vázlatokkal.
- Néha eszembe jut egy-két ötlet, azokat lerajzolom, és ha tetszik a srácoknak, akkor megvarratjuk - mondta nemes egyszerűséggel - tehát ha neked van valami ötleted, nyugodtan rajzold le

Még egy ideig beszélgettünk, de aztán munkához kellett látnunk, mert holnap interjúra mennek a fiúk. Külön volt szedve mindegyikőjük ruhája, de eszméletlen nagy rendetlenség volt. Nekem Bill volt a feladatom, nem is értem miért...
Hamar végeztem vele, úgyhogy segítettem Natalie-nak a többiben. Egy óra múlva jöttek a fiúk, hogy megnézzék mire jutottunk.
- Sziasztok – köszöntek.
- Na mit hoztatok össze nekünk? - kérdezte Bill.
Végignézték a ruhákat, majd mondtak rá egy okét.


A következő egy héten szinte nem is találkoztam velük, csak futólag. Rengeteg megjelenésük volt, és nekem is sok volt a dolgom. Iskola, munka, utána vagy előtte tanulás...
- Nem tetszik ez nekem – mondta anyám egyik este, amikor fáradtan estem haza – Egyáltalán nem muszáj dolgoznod! Richard segít nekünk
- Már ezerszer elmondtam, hogy dolgozni akarok, és ha pedig költekezni támad kedvem, a saját pénzemet akarom elverni! - hiába mondtam neki, hajthatatlan volt.
- Szinte már nem is vagy itthon! - hangzott el az újabb érv.
- Már ne is haragudj, de nem tudom ki az, aki napokig haza sem jön! - feleltem idegesen.
-Jó jó, igazad van... - sóhajtott – de apád óta senki iránt nem éreztem ezt
Erre csak a szemem kezdtem el forgatni, nem akartam nyálas dolgokat hallgatni. Hiányzott Bill. Fura, hogy „csak” másfél hete nem láttam, de körülbelül annyira hiányzik, mintha egy éve nem találkoztunk volna.

Végre volt egy szabadnapjuk, Bill pedig elhívott magukhoz. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol laknak.
A taxi amivel mentem, egy társasház előtt állt meg. Bill ide is lejött elém. Gyorsan odamentem hozzá, és megöleltem.
- Na, csak nem hiányoztam? - nevetett, mire megcsókoltam.
- Gyerekek, ezt nem itt kéne! - mondta egy néni dühösen, mire Bill csak még hevesebben kezdett csókolni, és lejjebb csúsztatta a kezét a derekamról.
- Hát ilyet! Most nézd meg mit csinálnak itt mindenki szeme láttára! - szitkozódott a mellette lévő barátnőjének, miközben elmentek.
- De hülye vagy, most majd szegény néni nem tud aludni! - röhögtem.
- Ő baja – rándította meg a vállát, miközben kinyitotta az ajtót.

A legfelső emeleten laktak. A lakás nem volt túl nagy, de ízlésesen volt berendezve.
- Kérsz valamit? - kérdezte, miközben a dzsekijét felakasztotta.
- Nem, köszi – válaszoltam, majd leültem.
- Nézzünk filmet! - mondta lelkesen.
Bólintottam.
- És mivel most nálunk vagyunk, ezért én választok! - odalépett a DVD tartóhoz, és keresgélni kezdett.
- Sajnálom, de én szeretem a horrort – berakta a filmet, és elindította – De ne aggódj, majd én megvédelek!
- Szóval erre megy ki a játék, hogy hős védelmezőnek érezhesd magad... Na jó, majd a kedvedért úgy csinálok, mintha megijednék – mondtam neki vigyorogva.

Nem szoktam félni az ilyen filmektől, csak egyszerűen nem szeretem őket nézni...de ez most ijesztő volt.
- Muszáj ezt nézni? - kérdeztem 10 perc után – Nem valami romantikus ez a fejleszabdalás
Kikapcsolta a filmet.
- Hát ez igaz – Bill – De tudod mit? Kiengesztellek egy vacsorával
- Micsoda ajánlat! Legalább te fogsz főzni? - én.
- Ha szeretnéd...Viszont az nem lesz valami változatos, ugyanis a tudásom kimerül a spagettiben – Bill.
- Az tökéletes lesz! - mondtam – Akarod, hogy segítsek?
- Nem! Te csak foglald el magad valamivel – ment ki a konyhába – És amíg nem leszek kész, ne gyere be!

Erre inkább már nem mondtam semmit. Nem tudtam mit csinálni, úgyhogy a tv-t kezdtem kapcsolgatni. Az MTV-n éppen Tokio Hotelt adtak, úgyhogy néztem azt.
- Ne már, kapcsold kiiii! - kiabált ki a konyhából Bill.
- Nem akarom! - hangosítottam fel. Bill még morgott valamit, amire elnevettem magam.

Körülbelül fél óra múlva jött, hogy kész van. A konyhában félhomály volt, csak egy gyertya világított az asztalon.
- Na ez már elég romantikus? - kérdezte vigyorogva, miközben kihúzta nekem a széket.
- Talán - húztam az agyát.
Leült velem szembe, majd enni kezdtünk. Rég éreztem ilyen jól magam, egész este beszélgettünk, viccelődtünk. Miután befejeztük az evést, a mosogatást is ő akarta csinálni, de nem hagytam neki. Végül is én mosogattam, ő pedig törölgetett.
- Már ne is haragudj Bill, de te mennyi edényt használtál?! - kérdeztem tőle.
- Te most kritizálsz? - háborodott fel, mire elnevettem magam. Erre fogta a rongyot, amivel törölgetett, és rávágott vele egyet a fenekemre.
- Héééj! - háborodtam fel most én, amire ő kezdett el nevetni – Szóval ezt most viccesnek tartod?!
Lefröcsköltem a mosogatóvízzel. Az egész pólója vizes lett, aminek cseppet sem örült.
- Most menekülj! - közeledett felém, mire én kirohantam a konyhából, ő pedig utánam. Olyanok lehettünk, mint két kergetőző kisgyerek, de cseppet sem zavartattuk magunkat.
- Oké, feladom! - álltam meg, és fújtam ki magam, mire elégetten vigyorodott el.
- Na gyere, büntess! - röhögtem.

Odajött, és megcsókolt.
- Azt hiszem, nem ismered a büntetés fogalmát – mondtam halkan.
- Nem akarlak büntetni... De ha ennyire szeretnéd, hozom ám az ostort – vigyorgott rám, mire fejbe vágtam.
Úgy tett, mint akinek nagyon fájt, de mivel nem hatott meg, abbahagyta a színészkedést.
- Azt hiszem, fel kéne vennem egy másik pólót... - nézett végig magán, majd bement a szobájába.
Félmeztelenül jött ki, egy pólóval a kezében.
- Nem akarsz itt aludni? - szegezte nekem a kérdést.
- Hát ő, nem is hoztam magammal semmi cuccot – haboztam.
- Á, majd adok! - vágta rá gyorsan.
- Na jó – adtam be a derekam, mire odadobta nekem a pólót.
- Ilyenkor sajnálom, hogy nem hordok extra rövid, és extra szűk cuccokat... - gondolkozott hangosan - Vagyis öhm arra van a fürdő! Törölköző pedig a szekrényben...

Ezen már csak röhögni tudtam, de az ajtóból visszaszóltam neki:
- Lehetőleg ne gyere különböző indokokkal utánam!

Gyorsan lezuhanyoztam, majd Bill is utánam. Amíg fürdött, csináltam magamnak egy teát, és leültem a kanapéra. Pár perc múlva valaki mögém lépett, és egy csókot lehelt a nyakamra.
- Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Téged – felelte lágyan, majd megcsókolt.
Átkaroltam a nyakát, mire ő felkapott, és elindult velem a szobája felé. Az ajtóban letett, és nekidöntött az ajtófélfának. Próbálta levenni rólam a pólót, de nem engedtem neki. A mellkasánál fogva toltam az ágy felé. Hagyta magát, de a lábával becsukta az ajtót. Ledöntött az ágyra, majd a keze vándorútra indult a pólóm alatt, végül levette rólam. Mivel rajta csak egy alsó gatya volt, nem volt nehéz dolgom...
Az éjszakát egy szóval hogy is tudnám leírni...Tüzijáték.



Reggel Bill nem volt mellettem. Kikászálódtam az ágyból, majd felöltöztem. Mikor eszembe jutott az éjszaka, elmosolyodtam. Kiléptem a szobából, de nem láttam senkit. A konyhában egy üzenet volt az asztalon.

„ Szia Anne!
Sajnálom, hogy ott hagytalak, de David hívott, hogy muszáj bemennem. Maradhatsz, de ha haza szeretnél menni, tettem ki pénzt taxira! Ha haza mész, légy szíves zárd be az ajtót, a pótkulcsot a szekrényre tettem!
Szeretlek
Bill ”

- De édes! – gondoltam magamban, miközben hívtam egy taxit. Nem akartam itt lenni, amikor Tommal hazajönnek...Összeszedtem a dolgaimat, és lementem a ház elé.



Bill annak ellenére, hogy kora reggel volt, mosolyogva lépett be a stúdióba. A többieknek majdnem leragadt a szemük, csak ő volt teljesen éber.
- Te minek örülsz ennyire? - faggatta Georg, mire Bill csak zavartan mosolygott.
A szobába Linda lépett be, négy bögre kávéval, majd miután letette az asztalra, kiment.
- Na mond már! - követelőzött tovább, de Bill nem mondott semmit, csak vigyorogva bámulta a plafont.
- Jézusom Bill! - ugrott fel Tom a székről – Te lefeküdtél vele?!
Minden szem rá szegeződött.
- És akkor mi van? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Bill.
Tom idegességében nem is tudta, mit mondjon. Csak olyan hülyeségeket tudott kinyögni, mint például:
- Hivatalosan még csak nem is jártok!
- Ez a te szádból rohadt hülyén hangzott, ugye tudod? - Bill.
Tom tovább prédikált, de nem igazán izgatta Billt.
- Na és milyen volt? - kérdezte kajánul Georg, miközben félrelökte Tomot.
Erre Bill csak vigyorgott, majd fogta a kávéját, és kiment a szobából, egy ,,Ti hülyék vagytok” kíséretében.

Az automatához indult, hogy vegyen magának valami kaját.
- Bill! - kiáltott oda neki David – Ha már úgyis az irodám felé mész, hozd már ide azokat a papírokat, amin a holnapi interjú kérdései vannak!
- Oké – felelte Bill, majd bement az irodába.
- Na hol lehetnek azok a kérdések?! - gondolta.
Azokat a lapokat nem találta, de David asztalán érdekes dolgot fedezett fel. Anne szerződése Daviddel. Végigolvasta, de ahogy az aláíráshoz ért, a kávé kiesett a kezéből. A bögre széttörött, a barna lé pedig beterítette a padlót.
- F..F...Flora?

9.rész

Sziasztok!

Mivel azt olvastam, este leállás lesz, ezért most teszem fel az új részt. Tegnap megszállt az ihlet, szóval ezen kívül még két rész készen van :)
Kérlek szépen titeket, ha elolvassátok, írjatok kommentet...Fontos lenne nekem :) 

Hajnaltájt felriadtam valami csörömpölésre.
- Bill, Bill! - keltettem fel – Valaki van itt
- Micsoda? - kérdezte álmosan, majd körbenézett – én nem látok senkit
Megint leesett valami, mire mindketten felpattantunk a kanapéról.
- Felkapcsolom a lámpát – suttogta, majd elindult a fal felé. Pár pillanat múlva világosság borította be a a földszintet.

- Anya?! - teljesen lesokkolt a látvány. Az előszobaszekrényen ült, a ruha csak félig volt rajta, a haja pedig kócos volt. Mellette egy férfi mosolygott zavartan.
- Úristen! – hátráltam ki az előszobából – Én ezt nem akarom látni!
Bill is odajött, hogy megnézze min szörnyülködök. Mit ne mondjak, eléggé meglepődött, de aztán alig bírta visszafojtani a nevetést.

- Ó, hát ez egy kicsit ciki - viháncolt anyám.
- Te részeg vagy?! - lepődtem meg még jobban.
- Á csak egy kicsit -támolygott beljebb – Hát ki ez a helyes fiúka, és mit csináltatok ti kettesben?
Odament Billhez, és megcsipkedte az arcát.
- Azt hiszem, én jobb ha hazamegyek – röhögött tovább Bill - Hívok taxit

Amíg nem érkezett meg a kocsi, anyám tovább faggatta Billt. Magamban csak azért fohászkodtam, hogy ne mondja ki a nevem...Később úgyse fog emlékezni Billre, csak kávét akar majd, úgyhogy ezért nem aggódtam.
- Na és mik a szándékai a lányommal? - szegezte a kérdést Billnek – Házasság előtt nincs szex!
A fejem már vörösödött, amin Bill még jobban nevetett.
- Anya! - kiáltottam rá.
- Jó, ha tisztában van a szabályokkal! - mondta lazán, majd tovább magyarázott. Szerencsére megjött a taxi, úgyhogy elköszöntem Billtől.

- Hogy mondhattál ilyet?! - kérdeztem idegesen - Meg egyébként is, ki ez a férfi?
- Jaj Flora, ne hidd, hogy nem fordult meg a gondolat a fejében! Én csak vázoltam a feltételeket! Egyébként ő Richard – mutatott a férfire.
Még pár percig beszélt valami hülyeségről, de utána már alig bírt megállni a lábán.
- Mi lenne, ha lefeküdnél? - kérdeztem tőle.
- Én Richardal fogok felmenni, Richardal fogok lefeküdni! - kiabált anyám.

Nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés. Szerencsére többet nem foglalkoztak velem, Richard feltámogatta Anyámat az emeletre.
Én is felmentem a szobámba, de nem bírtam már aludni. Odamentem az asztalomhoz, és bekapcsoltam a számítógépet. MSN-en természetesen senki nem volt, de ezen nem is lepődtem meg. Ki az az idióta, aki ilyenkor gépezik?
Odakeveredtem a Tokio Hotel oldalára, és érdekes dolgot vettem észre. A Tom blogja felirat mellett már volt egy Bill blogja is. Gyorsan rákattintottam. Amint betöltött, rögtön olvasni kezdtem. Egy bejegyzés volt csak, de az jó hosszú volt. Az elején nem volt semmi érdekes, de az utolsó pár sor...

,, Végre boldog vagyok. Mostanában sok volt az olyan pillanatom, amikor magányosan ültem a szobámban, de ez megváltozott. Itt van Ő, és olyan, mintha visszahozta volna az életkedvem. Most már mindent szebbnek látok...
Hiába kérdeztek erről, ez túlságosan magánügy ahhoz, hogy elmondjam :) Tom, te is fogd be! :D ”

Jaj Bill...Annyira édes, én pedig még gonoszabbnak érzem magam. Muszáj lesz bevallanom neki mindent, még mielőtt mástól tudja meg...




Hétfőn idegesen léptem be a stúdiójuk ajtaján. Bill lent várt, másképp talán be sem engedtek volna. Ahogy rám mosolygott, minden erőm elszállt.
- Szia Anne – jött oda hozzám, majd megcsókolt.
Kézen fogva mentünk fel a lépcsőn.
- A többiek már nagyon kíváncsiak ám rád – mondta.

Hát ez remek. Remélem ők sem ismernek fel...Ahogy beléptünk az ajtón, három szempár szegeződött rám.
- Na emberek, ő itt Anne – mondta büszkén Bill, mire Georg és Gustav odajött bemutatkozni. Szerencsére ők se sejtettek semmit. Tom csak bunkón intett egyet, amivel próbáltam nem foglalkozni, pedig jogos a haragja.
Egy ideig beszélgettünk, de aztán egy lány jött be a szobába.
- David kéri, hogy gyere velem – mondta nekem, mire felálltam, és elindultam utána.

Egy irodába mentünk, ami a folyosó másik végén volt. Bekopogott, majd benyitott.
- Á Linda, itt a lány? - kérdezte egy férfi.
- Igen David – felelte.
- Akkor te elmehetsz – mondta, engem pedig behívott.

A szoba nem volt túl nagy, az asztal majdnem elfoglalta az egészet.
- David vagyok – mondta – te pedig nyilvánvalóan Anne
Bólintottam.
- Eléggé meglepődtem, amikor Bill munkát kért neked, de végül is a segítség mindig jól jön – miközben beszélt, intett, hogy üljek le.
Elmondta a feltételeket, azt, hogy tulajdonképpen mit is kéne csinálnom, és ehhez hasonló dolgokat. Miután befejezte, elém tolt egy szerződést.

Hát ezt nem írhattam úgy alá, hogy Anne Peterson, úgyhogy az igazi nevem írtam.
- Flora? -lepődött meg David – Téged nem Anne-nak hívnak?
Most jön a hazugság.
- Igazából ez csak egyfajta becenév. Hosszú lenne elmondani, hogy miért lettem Anne, de jó lenne, ha ön is így hívna– reménykedtem, hogy nem kérdezősködik tovább.
Szerencsére nem tette.
- Nyugodtan tegezz, nem vagyok én vénember! - mondta.
- Oké – mosolyodtam el
- Szóval ha gondolod, akár ma is kezdhetsz, legalább megismerkedsz az emberekkel meg a hellyel. Bill majd biztos mindent örömmel megmutat – David.
Bólintottam.
- Na hát akkor azt hiszem ennyi – David – Ha valami gond van, nyugodtan keress meg!

Felálltam, és elköszöntem tőle. Tessék, az 5. embernek hazudtam a szemébe. Ügyes vagy Flora...Ahogy kiléptem a folyosóra, Billbe ütköztem.
- Úgy hallottam szükséged lenne egy idegenvezetőre – vigyorgott.
Ez a mosoly körülbelül levakarhatatlan az arcáról. Nagyjából mindent megmutatott, aztán visszamentünk abba a szobába, ahol először voltam.

- Szia megint - köszönt Gustav.
- Jó sokáig nem jöttetek vissza – vigyorgott kajánul Georg.
- Georg, a perverz megjegyzéseidet tartsd meg magadnak! - szólt rá Bill.
- Ne már Bill! De ugye a házasság után mindent elmesélsz? - kezdett el röhögni Gustavval, mire Bill is elmosolyodott.
- Te elmesélted nekik?! - néztem rá szúrósan.
- Bocsi, nem bírtam megállni – próbált bűnbánó fejet vágni, kevés sikerrel.
- Ezt még megbánod! - mondtam neki sértődötten.
- Úúúúúú – visított Georg – Bill, ezt veheted fenyegetésnek!
- Na, ne haragudj –nyomott egy puszit a számra Bill.
- Megtennétek, hogy nem előttünk nyáladzotok? - szólalt meg bunkón Tom.

- Elárulnád hogy mi a f*sz bajod van? -vonta kérdőre ingerülten a testvérét.
Erre Tom nem válaszolt, csak tovább nyomkodta a telefonját. Ezek után már senkinek se volt kedve viccelődni.
- Mikor mész dolgozni? - szólalt meg újra az idősebb Kaulitz, mire Bill szúrósan ránézett.
- Most mi van? Azért jött ide nem?! Már ha ért ahhoz egyáltalán, amit csinálni fog - Tom.
Erre már inkább nem is mondtam semmit, csak felhúztam az egyik szemöldököm.
- Tom, fejezd már be! - szólt rá Georg is – Teszteld le, ha ennyire kételkedsz!
Erre Tom felállt, és követelte, hogy mondjak véleményt a ruhájáról.
Mivel nem szólaltam meg, elégedett fejet vágott, és lehuppant a fotelbe. Nem bírtam tovább türtőztetni magam.
- Először is, mintás pólóhoz nem veszünk fel teljesen más mintás kendőt, a cipőd nem megy a ruhádhoz, mivel a színek ütik egymást -kezdtem bele, de amint megláttam Tom dühös fejét, inkább befogtam.
- Na ez oltás volt! - röhögött fel Georg.

Kinyílt az ajtó, és David lépett be rajta.
- Mi ez a fagyos hangulat? - kérdezte rögtön.
Nem érkezett válasz.
- Bill ha nem haragszol, elrablom tőled Anne-t, ugyanis megjött Natalie -mondta, mire felálltam, és elindultam utána.

- Tom,muszáj ilyen bunkónak lenned? - ugrott neki Bill Tomnak, rögtön azután, hogy becsukódott az ajtó.
- Ja, nem értem mi bajod vele - mondta Georg.
- Nem tudtok ti semmit - felelte Tom, miközben halál nyugodtan olvasta az újságot.
- Te miről beszélsz? - Bill.
- Majd rájössz – Tom ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, Bill már kevésbé.
Idegesítette, hogy a testvére valamit eltitkol előle, pedig eddig mindent megbeszéltek. Tom pedig maga sem értette, hogy miért nem mondja el az igazat. Sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne titkolóznia...Bár akkor meg Bill szívének darabjait kéne szedegetnie...

8.rész

Sziasztok!

Elhoztam a nyolcadik részt is, ugyanis volt időm írni :')  Nem tudom hogy fog tetszeni, nekem nem túlzottan jön be. Szöszinek pedig köszönöm, hogy írogatja a kommenteket :) A dalszöveget a részből pedig itt tudjátok megnézni: http://t-h-b-t.gportal.hu/gindex.php?pg=30990712&nid=5261744


A hangnem, amiben mondta, rendkívül felhúzott.
- Bill, te most komolyan azt hiszed, hogy képes lennék erre? Azt hiszem akkor nagyon félreismertél engem! De nem fogok én itt magyarázkodni a semmiért! - mondtam neki, majd faképnél hagytam.
Három értetlen tekintet fúródott a hátamba, miközben mentem. Nagyon dühös voltam, az sem érdekelt, hogy Adam akár le is leplezhet. Nem mondtam el neki semmit, szóval ő most akaratlanul is elszólhatja magát.


Mikor hazaértem, idegesen csaptam be magam mögött az ajtót. Rosszul esett, hogy mit hisz rólam Bill, utáltam magam a hazugságokért, Adamet is biztos rosszul érintette az egész...Mindenkinek csak fájdalmat okozok. Már rég túl lehetnék az egészen, de nem, nekem mindig a bonyolultabb utat kell választanom.

Kiültem a hintába. Hiába volt már kicsit hűvös, nem érdekelt. Rossz volt egyedül lenni. Bárcsak itt lenne mellettem, bárcsak szorítana magához, bárcsak...Csak rá vágytam. Most, hogy nem volt itt, a fájdalmon kívül csak ürességet éreztem. Teljesen, menthetetlenül beleszerettem.



Bill se volt éppen boldog. A mai napot úgy akarta elkönyvelni, hogy végre megtalálta azt, az embert, akit újra szeretni tud...De hogy egy és ugyanazon a napon össze is veszni vele?
- Ne legyél már olyan, mint egy élőhalott! - terült el Tom a kanapén.
- Tom, te ezt most komolyan nem érted? Szeretem őt! - melegség járta át a testét, miközben kimondta ezt a pár szót. Jól esett neki, hogy végre bevallhatta a testvérének az érzéseit.

Tom nem tudott mit csinálni. Tudta, hogy már nem sokáig bírok hazudni, amikor pedig kiderül az igazság, Bill magába fog zuhanni. Hiába áll majd mellette, nem tud rajta segíteni. Mit mondhatna? Hogy ő végig tudta? Vagy hogy tegye túl magát rajta? Tudta, hogy ezek mind mind feleslegesek, mert ha Bill szeret, akkor azt teljes szívéből teszi. Lehet akármilyen dühös, akkor sem tudja majd kiverni a fejéből.

- Bíznom kellett volna benne, de ezzel a jelenettel mindent elrontottam – ostorozta magát Bill. Ez volt az egyik közös tulajdonsága a sok közül Florával. Mindig saját magukat okolták, bármi történt.
- Miért hazudott volna ?! Ő nem olyan, hogy ilyet tegyen - járkált fel s alá Bill, miközben gondolkodott.

Az ikre csak nézte, ahogy szenved.
- Tudod Tom, én soha nem szerettem ennyire senkit Flora óta, és azt hittem, nem lesz senki olyan, aki a nyomába érhet, de ő teljesen azt a hatást éri el bennem, amit... - a hangja elcsuklott a végére.
- Mire vársz még? Beszélj vele! - mondta Tom, majd idegesen rontott be a szobájába.
- Ki nekem Flora, hogy az ő kedvéért végignézzem, ahogy Bill önmagát okolja? - gondolta – Én ezt nem bírom tovább!

Kirontott a szobából, hogy elmondja az igazságot. De nem látott mást, csak egy nyitott bejárati ajtót.



A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Elővettem : 1 új üzenet
Megnéztem. „ Nyisd ki az ajtót” Billtől jött.
Bill itt van? Felpattantam, majd befutottam a házba. Kinyitottam az ajtót.
Azt hittem, valami hosszú monológot fogok hallani, de nem így lett. Énekelni kezdett.
- Hey, die Welt hält für dich an
Hey, hier in meinem Arm für immer jetzt
Für einen Tag
Für eine Nacht
Für einen Moment
In dem du lauchst
Wir durchbrechen die Zeit
Gegen jedes Gesetz
Für immer du und ich
Für immer jetzt

Odaléptem hozzá, és megöleltem.
- Sajnálom – suttogta a fülembe, miközben csak egyre jobban szorított magához.
- Én is... – mondtam halkan, de Ő nem értette, hogy mit.
- Bejössz? - kérdeztem, mire bólintott.
Tanulva az előző esetből, eldugtam a fényképeket. Tudom, hogy szánalmas ez az egész helyzet, de nem voltam még kész arra, hogy valljak.
Leült a kanapéra, én pedig kimentem a konyhába, hogy hozzak valami innivalót. Egy üveg colával és két pohárral tértem vissza.
Letettem őket az asztalra, majd én is leültem.
- Felhívtam Davidet – mondta lelkesen - Szóval ha bejössz hétfőn, kapsz munkát
- Komolyan? Köszönöm! - vigyorogtam - De mit is kéne csinálnom?
- Hát, igazából nem tudom mennyire lenne kedved ehhez, de az ízlésedből ítélve biztos menni fog. Tehát a stylistunknak, Natalienak kéne egy kis segítség. Mostanában sok a dolga, hiába vesszük mi meg a ruhákat, a hivatalos megjelenésekre ő állítja össze őket – Bill.

- Hmm, hát ez nem tűnik valami nehéz munkának – állapítottam meg.
- Ó, te azt csak hiszed! Nem tudod ebből a szempontból milyen hisztisek vagyunk! - nevetett.

- Nem nézünk valami filmet? - kérdezte egy hosszabb hallgatás után.
- Oké, de nem horrort! - nem akartam most vérben és egyéb gusztusos dolgokban térdig mászkálós filmeket nézni, az annyira nem illett volna ide.
- Csak nem félsz? - kezdett el nevetni rajtam, mire kidugtam rá a nyelvem. Ez csak még jobb kedvre derítette, szinte már fetrengett a röhögéstől.
- Szóval te most kiröhögsz? - kérdeztem, majd ,,bosszúból” ráültem, és csikizni kezdtem.
- Hah, én nyertem! - mondtam elégedetten, de ő még mindig nem bírt megszólalni.
- Azért ez ennyire nem vicces – mondtam miközben leszálltam róla, és elindultam a konyhába.
Erre elkapta a kezem, és odarántott magához, majd megcsókolt.

- Na jó, most már hozhatod nekem azt a popcornt! - mondta.
- Honnan tudod, hogy azért indultam? - kérdeztem tőle meglepődve.
- Nem csak szép vagyok, hanem okos is! - húzta ki magát büszkén.
- Bill, te valamit szívtál? - röhögtem, miközben kimentem a nappaliból.

Mire visszaértem, Bill behúzta a függönyöket, és lekapcsolta a villanyt.
- Nesze te - nyomtam mosolyogva a kezébe a tálat, majd lehuppantam mellé.
Fogtam a távirányítót, és bekapcsoltam a TV-t, mert a DVD még nem volt bekötve. Kiválasztottunk valami vígjátékot, és nézni kezdtük.
Őszintén szólva fogalmam sincs mi volt benne, leginkább Billre figyeltem. Fázni kezdtem, amit Bill is észrevett. Odahúzott magához, és rám terítette a mellette lévő pokrócot.

Egy nagy dörgés hangja töltötte be a levegőt. Bill odament az ablakhoz, és azt látta, hogy zuhog az eső.
- Hát ez remek - sóhajtott – szét fogok ázni
- Öhm, ha gondolod – kezdtem bele kicsit bátortalanul – itt maradhatsz. Anyám ma úgyse jön haza

Meglepődött az ajánlatomon, de nem sokat gondolkodott a válaszon.
- Csak ha nem zavarok – jött vissza mellém a kanapéra.

Egy fél óra múlva Bill elaludt. Nem ébresztettem fel, hallgattam a szuszogását. Ki akartam élvezni mindent pillanatot, amíg velem van. Nem titkolózhatok már sokáig, minél tovább húzom, annál rosszabb lesz...

7.rész

Sziasztok!

Itt van a következő is. Ez egy kicsit kavarós lett, de fogalmam sincs miért írtam ilyenre. Lehet, hogy egyeseknek nem fog tetszeni, de azért I hope you like it!

Olyan volt, mintha hirtelen minden gondolat eltűnt volna a fejemből, csak Ő volt és én.
De amikor öleltem visszatért minden, sőt, annyira tele volt az önmarcangoló gondolatokkal a fejem, hogy egyre rosszabbul éreztem magam. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de gyorsan letöröltem, hogy ne vegye észre. A hátamat simogatta, és mosolygott rám. Nem akartam, hogy félreértse, nem csinált semmi rosszat...Mosolyt erőltettem az arcomra, úgyhogy nem vett észre semmit.

Csörögni kezdett a telefonja.
- Nem veszem fel – mondta, de a telefon csak nem akartam abbahagyni, úgyhogy mégiscsak megtette.
Idegesnek tűnt, hadarva beszélt, majd letette.
- Mennem kell - sóhajtott miközben felállt.
Csendben kísértem ki az ajtóhoz, ahol egy puszit nyomott a számra, majd elment.

Felmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. A gyomrom görcsben állt, a torkomat sírás fojtogatta. Elmondhatatlanul rosszul éreztem magam. Hazug vagyok, és szemét, de nagyon. Ha ez kiderül, Bill soha az életben nem fogja megbocsáltani!
Nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás. Tomnak volt igaza, meg kellett volna mondanom...Valószínű összevesztünk volna, az is lehet, nem is beszélnénk többet, de akkor is, bárcsak hallgattam volna rá!
Nem tudom elképzelni, mit fog érezni Bill, ha megtudja mindezt. Csalódást, fájdalmat... De milyen mértékben?!
Tudom milyen komolyan vesz mindent, és milyen könnyű megbántani. Ilyen dolgot senkinek se kívánnék... Bárcsak kitörölhetném magam az életéből!

Kimentem a fürdőbe, megmostam az arcom, de nem bírtam tovább a négy fal között. Felhúztam a cipőm, és elmentem. Ahogy kifordultam az utcánkból, Adammel találtam szembe magam.
- Szia Flora! - mondta vidáman - Pont hozzád indultam!
Nem vágytam most társaságra, de nem akartam őt is megbántani.
- Valami baj van? - kérdezte, miután jobban szemügyre vett. Eltudom képzelni, hogy nézhettem ki...
Megráztam a fejem. Szerencsére nem faggatózott tovább.
- Tulajdonképpen mit is szerettél volna? - lehet, hogy kicsit bunkó kérdés volt, de...
- Az az igazság, hogy mutatni akarok valamit – mondta, miközben elindult a park felé, és húzott maga után.

Eddig észre se vettem, hogy nála van a gitárja, csak amikor leült a fűbe, és az ölébe tette.
- Szóval, öhm - kezdett el dadogni - tehát khm írtam neked egy dalt
Kérdőn néztem rá, nem értettem mit is akar...
- De ne nevess! - mondta, majd belekezdett.

Egy lassú dal volt, amikor énekelni kezdett, éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Szerelemről szólt az egész... Igazából szép dal volt, de ezt nem nekem kéne elénekelnie.
- Adam! - nem bírtam tovább, félbeszakítottam.
Meglepődött ezen, de nem adta fel.
- Flora, el kell mondanom valamit – mondta, majd közelebb jött - Amikor a közelemben vagy, alig bírok parancsolni magamnak, folyton te jársz a fejemben, és már nem bírom tovább magamban tartani
Fogta magát, és meg akart csókolni, de nem hagytam magam. A mellkasánál fogva eltoltam magamtól.

- Sajnálom, de te soha nem lehetsz több nekem, csak az egyik legjobb barátom - láttam rajta, hogy rosszul esik neki.
- Persze, hogy is gondolhattam volna, hogy nekem valami is összejön... - sóhajtott fel.
- Adam, ne mondj ilyet! Te egy nagyon rendes, aranyos, és eszméletlenül jófej srác vagy, de nem én vagyok a hozzád való, hidd el. Majd lesz valaki, akinek te jelented majd a világot, csak várd ki - fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, ezért csak egy ilyen maszlagot tudtam előadni.

Odajött, és megölelt. Hagytam neki, mert tudtam, hogy megértette. Alig telt el pár másodperc, valaki megkopogtatta hátulról a vállamat.
Megfordultam. Kik álltak velem szembe? A Kaulitzok.

Éreztem, hogy félreértették az egészet. Egyikük se szólalt meg, de mindent kitudtam olvasni a szemükben. Billében meglepődöttséget, kérdőjeleket és egy kis csalódást láttam, viszont Tomé színtiszta düh volt.

- Valamit megzavartunk?! - szólalt meg bunkón Tom.
Válaszolni akartam, de Adam elém lépett.
- Nyugodj meg, és hagyd, hogy elmondjam mi történt! - mondta.
- Nem érdekel a hazugságod! - mondta határozottan.

Bill csak ott állt, és nem csinált semmit.
- Ne legyetek már ennyire ostobák! Bill te így ismersz engem, hogy ilyet csinálnék? Meg egyébként is, nem emlékeztek Adamre a térről? - én.
- Hát Anne, én nem tudom mit higgyek rólad! - idegeskedett még mindig Tom. Tudom mire gondolt, de nem érdekelt.
- Tom, megtennéd, hogy befogod?! - szóltam rá.
- Pff – ezzel a reakcióval befejezte a számonkérést.

-  Anne, kérlek magyarázd el - szólalt meg végül keserűen Bill.

6.rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most jelentkezem, de lefoglalt az iskola. Mindjárt itt a félév, de gondolom ezt nem kell magyaráznom senkinek.
A rész egy picit rövidke lett, de most csak ennyire futotta...Azért remélem tetszeni fog.

Az új szobám jóval kisebb volt, mint az előző, de ezerszer jobban szerettem. Anyám feláldozott egy kis pénzt a házunkért kapottból, hogy felújítsuk egy picit a házat, és hogy olyan lehessen a szobám, amilyet szeretnék.


Már csak egy doboz várt kipakolásra. Ebbe volt az összes fényképem, firkálások, levelezések és egyéb ehhez hasonló dolgok. Az ölembe húztam, és kinyitottam. Először nem akartam végig nézni őket, de nem bírtam megállni. A pár évvel ezelőtti képeken szinte mindegyiken ott volt Bill.
A legkedvesebbeket kitűzdeltem a parafa táblámra.

Talán újra ilyen lenne minden, ha megmondtam volna neki, ki vagyok? Vagy pedig pont, hogy elkerült volna?

Egyre inkább haragudtam magamra, hogy a szemébe hazudtam. Amikor Ő tette ezt egyszer, én is kiakadtam rá. Mi történne, ha én most bevallanék mindent? Soha többet nem beszélne velem...Azt pedig nem bírnám ki.

Mióta Bill újra visszatért az életembe, már szinte csak vele tudom jól érezni magam. Persze vannak kivételek, mint például Hannah és Adam, de ennyi. Nem akarom Őt újra elveszíteni...Viszont ha belegondolok, Ő most nem Florát kedveli, hanem Anne-t.

Nem akarok tovább hazudni, de úgy látszik muszáj lesz. Tudom, hogy ez önző dolog, de nem tudok mást tenni. Már túl késő...

Csöngettek. Odébb tettem a dobozt, és lementem kinyitni az ajtót. Ahogy ránéztem az előttem álló emberre, a szívem a torkomban kezdett dobogni és a gyomrom egész apróra szűkült össze.
- Szia Anne – szólalt meg lágyan Bill.
Mennyire fájt az a név, hogy Anne...Persze ez csak is az én hibám, senki másé. Hogy lehetek ilyen ostoba?!
- Szia - köszöntem neki vissza – Mi járatban?
- Gondoltam megnézem az új házatokat, már ha nem baj – Bill.
- Nem, dehogy is – mondtam. Csak ezért jött, megnézni egy házat?
Mintha leolvasta volna az arcomról a csalódottságot, rögtön hozzá tette:

- Meg hát hiányzott a társaságod
Kicsit bele is pirult ebbe, amitől elmosolyodtam. Láttam a szemében a kérdőjelet, hogy most akkor miért is mosolygok, de nem válaszoltam.

Kitártam előtte az ajtót, majd behívtam. Amint belépett, rögtön leesett mit csináltam, de hát már nem küldhetem el!
- Öhm az emeleten enyhén szólva rendetlenség van, úgyhogy azt inkább kerüld el – mondtam, mire biccentett egyet.
- Kérsz valamit? - kérdeztem mikor beléptünk a konyhába.
- Nem, köszönöm – válaszolt a nézelődés közben.
Ki pillantott az ablakon.

- De szép kert – mondta, majd elindult az ajtó felé, hogy kimenjen.
Hát, ebben igaza volt, tényleg szép. Bár már szinte csak rózsa volt a kertben, és a fák is hullatták a levelüket...Még is ez a kedvenc helyem az egész házban.

Utána mentem.
- Van kutyád? - Bill.
- Nem, nincs - mondtam - Sajnos. A kutyaházat az előző tulajdonos hagyta itt

Leült a hintába, majd oda hívott engem is. Lassan lökte a lábával, miközben faggatózott rólam.
- És van valami terved a jövővel kapcsolatban? - jött a következő kérdés.
- Jaj, te is kezded?! - sóhajtottam fel nevetve – Mindenki ezt kérdezi. Fogalmam sincs mi lesz érettségi után. Hiába szeretnék, nem biztos hogy tovább tudok tanulni, de hát ilyen az élet... Inkább a jelenre koncentrálok,többre megyek vele, főleg most, hogy szereznem kell valami munkát...
- Miért kell? - lepődött meg.
- Na jó, igazából nem kell, de én szeretnék – mondtam.
- Mit szólnál hozzá, ha megkérdezném erről Davidet? Hátha van valami, amit csinálhatnál, és akkor nem kell olyan helyre menned, ahol senkit se ismersz – ajánlotta fel.

Minden nap Bill közelébe? Egyáltalán hogy fogom azt elérni, hogy ne bukjak le? Davidnek csak nem hazudhatok...Mit fogok most csinálni?!
Most meg neki sem mondhatom, hogy ja bocsi, olyan munka nem kell, ami a közeletekbe van. Végül csak egy „Oké”-t nyögtem ki.

Nem jött több kérdés, csak nézett rám. Mikor percekkel később se vette le rólam a pillantását, kérdőre vontam:
- Miért nézel?
- Mert gyönyörű vagy – felelte.

Közelebb hajolt hozzám, de nem történt semmi. Úgy tűnt, mintha nagyon gondolkozna valamin , míg végül elszánta magát.
Egyre közelebb jött, a hűvös lehelete csiklandozta az arcom. Az egyik kezét a derekamra tette, majd odahúzott magához.Megcsókolt.
Bizsergés futott végig az egész testemen. Ezer éve erre a pillanatra vártam...

5.rész

Sziasztok!

Végre tudtam írni nektek egy részt. Igaz, ebbe kevés a Tokio Hotel, de kellett egy ilyen,,összekötő rész" a további fejleményekhez...Remélem azért így is tetszeni fog!

Pár napig nem hallottam a Kaulitzok felől, de talán jobb is volt így. Nem volt kedvem még egy Tom-féle vitához.
Csörgött a telefonom. Ránéztem a kijelzőre: Bill. El is felejtettem, hogy számot cseréltünk.
- Nem kéne felvennem... - gondoltam, mert kitudja, hogy Tom elmondta-e vagy sem...Végül nem bírtam ki.
- Igen? - szóltam bele.

Körülbelül fél perc alatt megbeszélt velem egy találkozót. Hát ennyit arról, hogy most már tényleg megpróbálom elkerülni őket...


Mivel már nincs meleg, ezért moziba mentünk. 10 percen keresztül győzködtem Billt, hogy fizessünk felesbe, míg végül beleegyezett. Ahogy kinyitottam a pénztárcám, nagyon meglepődtem : éppen hogy kitudtam fizetni a jegyet!
- De hát ez hogy lehet ?! - kiáltottam fel.
- Valami baj van? - jött oda Bill a jegyekkel a kezében.
- Most vagy teljesen hülye vagyok, vagy elszublimált a pénztárcámból 100 euro - mondtam még mindig teljesen ledöbbenten.

Körbenéztünk, hátha csak kiesett, de semmi.
- Azt hiszem, engem meg fognak ölni... De most már mindegy, inkább nézzük meg azt a filmet, ha már 104 euro-ba került – bementünk.
Egyikünk sem így tervezte a napot, de aztán sikerült jól éreznünk magunkat. A film se volt rossz, de a beszélgetést jobban élveztem. Észre sem vettük, milyen gyorsan telik az idő.

- Hát azt hiszem, nekem most már mennem kéne – mondtam, miután megnéztem az időt – még egyébként is vár rám otthon egy lecseszés
- Nyugi, Anyukád biztos meg fogja érteni - bíztatott Bill.
- Na persze... Így is vannak gondjaink, erre én meg elhagyok ennyi pénzt - sóhajtottam.

Bill nem tudott mit mondani. Neki soha nem voltak ilyen problémái, fogalma sem volt, mivel tudna ,,bátorítani”.
Elértünk arra a sarokra, ahol el kell fordulnom.
- Nos akkor szia – mondta Bill, miközben közelebb lépett, és egy puszit nyomott az arcomra.
Eléggé meglepődtem a gesztuson, hirtelen el is felejtettem válaszolni, de ő csak nevetett rajtam, majd elindult.
Lassan mentem hazafelé, próbáltam húzni az időt, de egy 10 perces utat nem nagyon lehet hosszabbá tenni.
Beléptem a házba, levettem a cipőmet, majd a konyhába mentem.
- Anya kérlek ne haragudj, én nem direkt hagytam el azt a pénzt és... - kezdtem bele rögtön a mondandómba, de amint megláttam az Anyám, inkább csöndben maradtam. Nem köszönt nekem, csak ült, és bámult ki az ablakon.
- Valami baj van? - ültem le vele szembe.
Rögtön a legrosszabb dolgok jutottak az eszembe: halál, betegség...

- Sajnálom kicsim – mondta, miközben felém fordult.
- De mégis mit? - lepődtem meg.
- Én vettem el a pénzed – mondta ki végül.
- Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim - Miért?
- Tudod, hogy most nem állunk valami jól... Nem tudtam miből kifizetni a számlát, nagyon sajnálom, hidd el! - mentegetőzött.
Odaléptem hozzá, és megöleltem.
- jaj Anya, nem haragszom, de miért nem szóltál? Tudod, hogy odaadtam volna- én.

Újra meg újra bocsánatot kért, feleslegesen. Hogy tudnék ezért haragudni?
- Valamit csinálnunk kell, mert ez így nem állapot - mondta végül. Azt hitte, majd kétségbe esek, de nem így tettem. Inkább gondolkozni kezdtem. Körbenéztem. Ketten lakunk egy emeletes házban, amiben óriási konyha és nappali van, két fürdővel és három hálószobával. A 3. szoba régen Apa dolgozószobája volt, de ő már nem lakik velünk...
- Mi lenne ha elköltöznénk? - kérdeztem – Mármint nem másik városba, hanem mondjuk egy lakásba...
- Nem megyek lakásba! - jelentette ki - Nem bírnám a szomszédokat. De a költözés jó ötlet... Persze csak ha nem bánod, hogyha egy kis házba fogunk élni

Természetesen nem bántam. Ehhez a házhoz úgyis rengetek rossz emlék kötött, jó lesz úgymond „ tiszta lappal indulni ”.

Egy óra múlva csörgött a telefonom. Nem néztem ki az, csak felvettem. Bill volt, megint.
- Na hogy reagált anyukád? Ugye nem vesztetek össze? - aggodalmaskodott.
- Nem dehogy, csak... - én.
- Csak mi? - kérdezte.
- El fogunk költözni – mondtam ki.
- Mi?! És hova? Mikor? Miért? - csak úgy záporoztak a kérdései.
Először nem akartam telefonon elmondani, de úgy felidegesítette magát, hogy muszáj volt. Miért zavarná ennyire, ha elköltöznék?


- Basszus Tom, ne röhögj már rajtam - vágta fejbe Bill a testvérét.
- De te nem láttad magadat! - dőlt a röhögéstől még mindig.
- Jól van na... Tudod hogy rám ijesztett?! - háborodott fel Bill.
- Tulajdonképpen miért is érdekelne téged annyira, ha elköltözne? - hagyta abba a röhögést Tom.
Bill sóhajtott, miközben leült a kanapéra.
- Nem tudom... Jól érzem magam vele, és valószínűleg hiányozna...ááh, nem értem magamat – mondta.
- Bill, ugye nem?! - lepődött meg.
- Nem tudom! Különben is, téged miért zavarna? - válaszolt bunkón.
Tom idegességében majdnem elszólta magát, de időben észbe kapott, és nem mondott semmit.
- Hú, ezt a nyomós indokot - ment be a konyhába Bill, hogy csináljon magának egy teát.

- Na kíváncsi leszek, mi lesz ebből - gondolta magában – és hogy Flora mit fog csinálni...Azt hiszem, vége az „unalmas szabadság”-nak...



Meghirdettük a házunkat, több helyen is. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hamar lesz rá jelentkező, úgyhogy mi is elkezdhettünk lehetőségek után kutatni. Rengeteget megnéztünk, de egyik sem volt az igazi. Lehet, hogy nem kéne válogatnunk, de...

Egyik nap éppen hazafelé bicikliztem, amikor megláttam egy ELADÓ táblát. Ahogy megláttam a házat, szinte azonnal beleszerettem. Egy kis előkertje volt, virágokkal és egy óriási fával. Kavicsos út vezetett a lépcsőig, amin a verandára lehetett felmenni. Az ajtó mellett egy hintaszék volt. Nem volt még késő, úgyhogy becsengettem.

Pár perc múlva egy idős hölgy jött ki a házból. Meglepődött, hogy egyedül vagyok, de azért behívott és körbevezetett. A földszinten egy kis konyha volt, mellette egy nappali. Annyira barátságos volt az egész hely, hogy csak ámultam. Az emeleten két szoba volt, és egy fürdő.
Kimentünk az udvarra. Nem volt ez sem nagy, de mégis annyira különleges. Az egyik sarokban egy kutyaház volt, de kutya sehol. Itt is voltak virágok, fák. A legnagyobb alatt egy kerti hinta állt.

Miután megmutatott mindent, rátértem a tárgyra. Elmondta mennyibe kerül a ház, és az egyéb dolgokat.
- De miért akarja eladni? - nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.
- Amint látod én már egyedül élek, és túl öreg vagyok, hogy fenntartsam a házat. A lányomhoz költözöm, és ezért akarom eladni...Nem akarok csak úgy odaállítani, ezért a pénzt majd neki adom – felelte, majd még mesélt egy kicsit.



Két hét múlva már csomagolhattam.

4.rész

Sziasztok!

Itt van a következő rész is. Holnap valószínűleg nem lesz, de ezen gondolom senki sem lepődik meg :) Minden olvasómnak Boldog Új évet előre is.

Arra szeretnélek megkérni titeket, hogyha elolvassátok a történetet, írjatok kommentet! Vannak néhányan, akik írnak, nekik külön köszönöm, de több véleményre is kíváncsi lennék :)
Na nem húzom tovább az időtöket, itt van a történet folytatása:

És nem is fogja tudni. Nem kavarhatom össze még jobban az életét...Hiába esne jól, ha megint mellettem lenne, nem kérhetem tőle, hogy újra helyezzen a fontossági listájának ez elejére.

Újra átlagos napok következtek. A tanulással próbáltam elvonni a figyelmemet a történtekről. A jegyeim javultak, aminek Anyukám örült a legjobban.
Kifelé egy kiegyensúlyozott, magabiztos lányt mutattam, de belül közel sem voltam ilyen vidám.
- Na akkor indulhatunk? - kérdezte Hannah.
- Persze! – mondtam.

Vásár volt az egyik téren, oda mentünk. A többiek már vártak ránk.
- Sziasztok! - köszönt nekünk Adam.
- Végre ideértetek! - Dan.
Mindkettőjük kezében gitár volt. Gyakran jártunk az utcára zenélni, szerettük szórakoztatni az embereket.
- Kezdhetjük? - kérdezte Linda.
- Naná! - Hannah.

Rengeteg dalt eljátszottuk, a vásáron az emberek pedig élvezték. Egy idő után Dan, Linda és Hannah elmentek körbenézni, úgyhogy ketten maradtunk Adammel.
Belekezdett egy nagyon ismerős számba.
- Ha nem ismered, nem kell énekelned - mondta, majd belekezdett a szövegbe:
Tage geh´n vorbei
Ohne da zu sein
Alles war so gut
Alles ich und du
Geh
Geh

Adam nem tudhatta, mennyire szíven talált ezzel a dallal. Mivel ismertem, én is énekelni kezdtem.
Egyre több ember gyűlt körénk, és csak hallgatta ahogy énekelünk.




- Hallod ezt? -kérdezte Bill Tomot.
- Ez nem a mi számunk? - lepődött meg ő is.
- De! Vajon ki énekelheti? - indult el a hang irányába, és húzta maga után a testvérét. Mikor odaértek, átvágtak a tömegen.
Amikor Bill meglátta, ki ül a földön tátva maradta szája. Tom kezébe nyomta a cuccát, és beállt a lány mellé. Énekelni kezdte vele az utolsó versszakot.


Amikor véget ért a szám, érdeklődően Bill felé fordultam:
- Mit keresel te itt?
- Csak körbenéztünk a váráson Tommal, de úgy látszik, mindig beléd botlok - mosolygott.
- Adam figyi várd meg a többieket, nekem most mennem kell – elbúcsúztam tőle, majd Billt húztam magam után.
- Na micsoda kis erőszakos lettél – viccelődött.
- Nem vagyok erőszakos, csak kíváncsi - válaszoltam nevetés nélkül.
- Mégis mire? - Bill.
- Arra, hogyha meg látsz, miért érzel késztetést, hogy oda is gyere? - kérdeztem.
- Nem tudom. Egyszerűen csak jó a társaságodba lenni. - felelte nemes egyszerűséggel - Egyébként megtudhatom a neved?

Jézusom! Nem mondhatom meg neki !
- öhm – gondolkodtam.
- Mi az, nem tudod a neved? - nevetett.

- Anne – hazudtam – Anne Peterson
- Szép neved van – Bill.

Képes voltam a szemébe hazudni. Hogy lehetek ennyire szemét?
Elmentünk egy játszótérre, és beültünk a hintába.
- Valószínűleg teljesen kifognak akadni, hogy otthagytam őket – merengtem hangosan.
- Voltam olyan gonosz, és elraboltalak tőlük- mosolygott.
- Csak túl élik – mosolyogtam vissza rá.

Elmondhatatlanul élveztem a társaságát. Ahogy beszélgettem vele, elfelejtettem, hogy én igazából hazudtam neki. Akkor és ott nem számított nekem. Csak az, hogy velem van...


Tomnak csörgött a telefonja. Bill volt, megmondta neki, hogy menjen haza, meg egyéb dolgokat a társaságáról.
Még egy kicsit nézelődött, majd a gondolataiba temetkezve otthagyta a vásárt.
- Annyira ismerős ez a hang - gondolkodott magában Tom, miután befejezte a szitkozódást azért, hogy Bill itt hagyta. Nem tudta elviselni, hogy nem tudja miért érzi, hogy már hallotta valahol a lányt.
Hazament, majd beült a TV elé. Egy ideig nézte, de Tokio Hotel következett, úgyhogy ki akarta kapcsolni. A dedikáláson feltett kérdéseket adták le. Ekkor érte a felismerés Tomot. Berontott Bill szobájába, és kutatni kezdett egy DVD után.
Miután majdnem az összes fiókját feltúrta, kezdte volna feladni, amikor megakadt a szeme az éjjeli szekrényen. Ott volt rajta egy kép Billről és Floráról. Odalépett, és kihúzta a fiókot. A dvd természetesen ott volt.

Hárman voltak a filmen. Tom gitározott, Bill és Flora énekelt.
- Ez a hang ugyanaz! - állapította meg – De hát az hogy lehet? Akkor Anne nem is...Anne?
Bekapcsolta a laptopját, felment a legnépszerűbb közösségi oldalra. Még régen regisztrált unalmában egy teljesen más néven, de most hasznát vette ennek. Beírta a keresőbe, hogy Anne Peterson. Nem jött ki semmi. A következő név: Flora Parker.
Ott volt, akit keresett. Ugyanaz a lány, aki ott volt a dedikáláson, akivel veszekedett Bill, aki énekelt!
- Anne az Flora! -kiáltott fel - De miért hazudott?


Billel órákon át ültünk a parkban, de végül mennem kellett. Elbúcsúztunk egymástól, majd hazamentem.
Rögtön a konyha felé vettem az irányt, de nem találtam semmit, ezért rendeltem egy pizzát.
Leültem a TV elé, és vártam, hogy meghozzák.
Csöngettek.
- Ilyen gyorsak nem lehetnek - gondoltam. Kinyitottam.

Egy magas srác állt nekem háttal. Amint észrevette, hogy ott vagyok, megfordult.
- Tom?! - lepődtem meg – Mit keresel te itt?
- Szia Anne – a nevet meglepően hangsúlyosan mondta – Azt hiszem, ez nem ajtó téma
Oké, beengedtem.
- Szóval? - kérdeztem türelmetlenül.
Nem mondott semmit, csak bámult rám. Ha a nézéssel ölni lehetne, én már biztos nem éltem volna.
- Na bökd már ki mit akarsz! - szóltam rá.
- Hogy merészeled te számon kérni Billt, hogy hazudott a rajongóinak? Mit képzelsz te magadról?! - kelt ki magából Tom.

- Először is nyugodj meg! Másodszor meg, ez hogy jön ide? - nem értettem mit akar.
- Nem ölt még meg a lelkiismeret-furdalás Anne? Vagy mondjam inkább, hogy Flora?! - Tom.
Elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Mióta tudod? - szólaltam meg végül.
- Ó, úgy körülbelül egy órája! - felelte még mindig idegesen - Hogy tehetted ezt Billel? Miért nem mondod meg neki, hogy ki vagy?
- Tom, ezt te nem értheted... -mondtam.
- Mit nem értek? A szemébe hazudsz, és még csak nem is bánod? Miért jó ez neked, áruld már el! - követelőzött.
Leültem a kanapéra, de ő nem mozdult.
- Nem akarom összezavarni az életét. El akartam felejteni, de aztán Hannah elrángatott arra a dedikálásra, aztán jött az a kérdés és Ő úgy csinált, mintha én nem is léteztem volna. Akkor azt kívántam, bárcsak elfelejthetném végre őt! De utána jött, és bevallott mindent...Tom, most mit csinálhattam volna? Ugrottam volna a nyakába, hogy Bill, én vagyok az, Flora?! Nem akartam én azok után újra találkozni vele... Miért nem beszéltünk több évig? Mert ő híres. Nem fértem az idejébe...És különben is azután a levél után mit csináltam volna? Nem akart velem lenni... - a végére elcsuklott a hangom.
- Milyen levél? - kérdezte. A szememet törölgetve mentem fel az emeletre. Nem akartam előtte sírni, erős akartam maradni.
Lehoztam neki. Csendben olvasta a sorokat.

- Flora, te komolyan azt gondolod, hogy nem kellesz neki? - lepődött meg – Szerintem te nagyon félre értetted ezt a levelet...
- Tom, te honnan tudnád, hogy Bill mire gondolt? -kérdeztem tőle.
- Onnan, hogy a testvére vagyok, ráadásul az ikertestvére! - felelt.

Csengetés zavarta meg a beszélgetésünket.
- Tom, tudom hogy most utálsz, és nincs jogom szívességet kérni tőled...De kérlek, ne mond el Billnek! Semmi értelme, hogy újra megpróbáljuk ezt az egészet. Könnyebb neki nélkülem... - kérleltem.
Elindult az ajtó felé.
- Igen, igazad van, most nagyon utállak... Viszont nem szólok neki. De amíg te nem mondod el neki az igazat, ne számíts rám, semmiben! - kinyitotta az ajtót, a pizzást pedig majdnem fellökte miközben elviharzott.


Kifizettem a pizzást, de étvágyam már nem volt. Vajon tényleg meg bírja állni, hogy ne mondja el?



- Tom áá olyan jól éreztem magam! - lépett be Bill az ajtón, és vidáman mesélni kezdett a testvérének.
- Aha ez remek -válaszolt flegmán.
- Látom nincs jókedved, úgyhogy csá – mondta, majd bement a szobájába.
- Bill, ha te azt tudnád, hogy miért... - sóhajtott, majd ő is elment aludni.

3.rész

Sziasztok!

Köszönöm, hogy ennyien olvastok ! Egy kis magyarázatot hozzáfűznék a történethez: ami dőlt betűvel van írva, az vagy visszatekintés a múltba/másik emberrel történik a dolog/levél/dalszöveg
Továbbra is várom a véleményeket :)

Felmentem a pláza tetejére. Egy kertszerűség volt itt, padokkal és egyéb dolgokkal. Nem volt ott senki, rajtam kívül.
- Látom mindenki a drága TH-val van elfoglalva... - gondoltam gúnyosan, miközben a korláthoz léptem, és bámultam a várost.

Hamarosan mellém lépett valaki, de nem szólt hozzám. Elővett egy doboz cigit, majd rágyújtott. Csendben elszívta, majd a csikket ledobta, és eltaposta.
- Te hogyhogy itt vagy? - szólt hozzám végül.
- Na és te hogyhogy itt vagy? - válaszoltam neki bunkón.
- Jól van na, nem kell megenni...Csak gondoltam mindenki lenn van a CD boltban – mondta.
- Azért, mert lány vagyok, még nem biztos, hogy hisztérikus rajongó vagyok, akinek az egyetlen célja, hogy közelről lássa a szerelmét – a hangnemem cseppet sem válzotott.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy így beszélj velem? - háborodott fel.
- Miért, ki vagy te? - kérdeztem cinikusan.
- Nézz rám – felelte.

Ő volt. Nem hittem a szememnek. Mit keres itt?
- Csak kérlek, ne kezdj el sikítozni! - Bill.
- Nem vagyok rajongó, de ezt már mondtam – elindultam az ajtó felé, hogy lemenjek.
- Tehát nem is voltál lenn? - kérdezte.
Megálltam, majd visszafordultam.
- De...
- Tudtam! - elégedett vigyor terült el az arcán.
- Elárulnád, hogy most minek örülsz? - kértem számon.
- Én? Semminek. Remélem a társalgásunk további részében normális hangnemet fogsz megütni, ugyanis nem hiszem, hogy rászolgáltam a bunkóságodra – Bill.
- Persze, majd legyek veled kedves csak azért, mert Bill Kaulitz a neved? Hol élsz te? Igen sztár vagy, és a legtöbben most a nyakadba ugranának, de én nem vagyok ilyen, úgyhogy ezt benézted...Nem elég, hogy el vagy telve magadtól, még a rajongóid szemébe is hazudsz! - keltem ki magamból, de miután ezt kimondtam, rájöttem,hogy nem kellett volna. Honnan tudhatná egy olyan ember, aki nem ismeri/ismerte, hogy mikor hazudik?
Ismét elindultam, de elém lépett.
- Mikor hazudtam nekik? - nézett rám szúrósan.
Próbáltam kitalálni, hogyan is magyarázhatnám meg neki. Miután nem válaszoltam egy ideig, újra kiült az arcára az elégedett vigyor.
- Dadogás, nagy hallgatások, izzadás... Össze vissza beszéltél nem tűnt fel? Komolyan nem mondtál le semmiről? - hiába vártam a válaszra, nem jött.

Lejöttem a tetőről. Hadd rágódjon csak ott magában! Jobb is, hogy nem ismert meg. Bementem a mosdóba.
A sminkem lefolyt a sírástól, úgyhogy lemostam...
Nem is tudja ki vagyok, mégis újra és újra megbánt. Talán nem kéne foglalkoznom vele? Elvégre nem tudhatja, hogy minden szava egy apró szúrás nekem...

Az áruház szinte üres volt, pedig még nem volt záróra. Éppen fordultam be a folyosón, amikor valaki belém ütközött.
- Végre megtaláltalak! - mondta.
- Miért is kerestél? - kérdeztem, miután már biztonságosan álltam a lábamon.
- Igazad volt – sóhajtott – Mindenben. Hazudtam... Az egyik legértékesebb embert vesztettem el a hírnevem miatt. Ő volt a mindenem, de én tönkretettem mindent. Nem kerestem, próbáltam elfelejteni, csak azért, hogy az együttes lehessen az első helyen...Hiba volt. Azóta is hiányzik, minden percben
Mosolyogni kezdtem.
- Tudod Bill, lehet, hogy ezt nagyon elrontottad, de egy hibára sincs ráírva, hogy menthetetlen...Csak tőled függ mit teszel – én.
- Köszönöm - mondta, majd megölelt.
El akartam árulni neki, hogy itt a lehetőség, de ekkor egy vaku villant a szemünkbe. Az egy után jött a következő, és az az utáni. Ellöktem magamtól Billt, és elfutottam.
- Hé, várj! - kiabált utánam, de nem figyeltem rá.
Épp elég gondja lesz azzal, hogy ezt kimagyarázza...



Bill próbált elszabadulni, de nem sikerült. Az újságírók nem hagyták békén, minden áron tudni akarták, ki volt ez a lány. Mondhatott bármit, nem figyeltek rá. Végül megjelentek a biztonsági őrök, és kiszabadították a fotósok gyűrűjéből.
Ahogy beült az autóba, rögtön jöttek a szidások.
- Bill, hogy lehettél ennyire felelőtlen? Tudod, hogy lehetetlenség ezt elsimítanom, holnap már a címlapokon leszel! - szidta David, de őt nem érdekelte. Mosolygott, végig.
Mikor megérkeztek, Tom rögtön letámadta.
- Ki volt az a lány? - kérdezte.
- Nem tudom...- felelte Bill.
- Akkor meg miért ölelgetted? - Tom arcára meglepődöttség ült ki, elvégre Bill nem az a csajozós típus.
- Nem az a lényeg, hogy miért tettem, hanem az érzés, ami akkor átjárt... Annyira Deja vu érzésem volt, de fogalmam sincs miért... - gondolkodott Bill.
Tomot ez nem érdekelte, csak arról próbálta kifaggatni, hogy miről beszéltek.
Bill lehuppant a kanapéra, majd Tom is mellé ült.
- Na szóval? - kérdezősködött tovább a testvére.
Bill arca elkomorodott, majd válaszolt:
- Floráról
Tom szája tátva maradt.
- Mármint nem konkrétan róla, hanem az utolsó kérdésről, amit feltettek nekem. Elsőre tudta, hogy hazudtam. ..

Minden elhangzott mondatot elmondott neki, szóról szóra.
- Hát ember, jól feladták neked a leckét, az biztos – megveregette az öccse vállát, majd otthagyta.
Bill bement a szobájába, és ledőlt az ágyára. Levett egy képet az éjjeli szekrényéről. Ránézett, majd végigsimított rajta.
- Túl késő bocsánatot kérni – gondolta, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán.




Éjjel nem bírtam aludni. Vajon látom-e még valaha? Meg kellett volna mondanom neki, hogy ki vagyok? Elvégre azt mondta, még mindig nem felejtett el. De vajon ilyennek képzelt el? Mi van, ha csalódott volna? Mit értem volna el azzal, ha megmondom neki, hogy Hahó, én vagyok az, akit hiányolsz? Neki fontos az együttes. Most még híresebb... Ha akkor nem tudtuk megoldani a találkozást, mi lenne most? Nem akarom újra átélni. Az volt életem legrosszabb időszaka. Ő is ennyire szenved? Kellett nekem arra bíztatnom, hogy minden hiba megoldható! Egyszerűbb lenne, ha mindketten felejtenénk. Már más csoportokban mozgunk. Ő híres, több millió lány vágyik rá, nincs egy szabad pillanata sem. Mit kezdenénk egymással?
Ő már biztos nem érzi azt, amit én...

Elővettem a levelet a fiókomból, majd olvasni kezdtem.

Flora!

Kérlek, ne feledd, amit azon az estén mondtam: te vagy az életem. Mindig ott leszek veled...Az emlékeidben, a szívedben.
Ne légy szomorú, nem érek meg annyit! Csak az álmaimnak éltem, és közben elfelejtettem a legfontosabbat. Könyörgöm, ne sírj utánam...Csodás lány vagy, de én nem érdemellek meg. Rengetegszer megbántottalak, nem tudtam értékelni a szereteted. Remélem lesz valaki, aki méltó lesz hozzád, és megteszi mindazt érted, amit én nem tettem. Sosem felejtelek el...


Bill, hogy lehettél ilyen buta? Nálad jobb embert keresve sem találnék! Elfelejteni téged? Ugyan már! Azt hittem, hogy lehetetlen nem létezik, de itt van a példa rá...Lehetetlen, hogy kiverjelek a fejemből.

Hiába próbáltam ellenállni, nem sikerült parancsolnom az érzéseimnek. Újra sírni kezdtem.
Ebben az egy hónapban többet sírtam, mint egész életemben...

Másnap reggel vörös, dagadt szemekkel ébredtem. Kimentem a fürdőbe, és megmostam az arcom, de ez sem segített. Felöltöztem, majd lementem a konyhába.
Anyám ott ült, szokás szerint, de most nem tűnt vidámnak. Dühösen nézett rám.
Odanyújtotta nekem az újságot.
- Ez mi? - kérdezte dühösen. Ránéztem az újságra:
Bill Kaulitz új barátnője?

- Anya hidd el, megtudom magyarázni! - kezdtem mentegetőzni.
- Nem érdekel a magyarázatod! Találkozol ezzel a fiúval, címlapra kerülsz, most pedig kisírt szemekkel jössz le? Mi folyik itt? - nem bírt lenyugodni. Vagy tíz percen keresztül folyamatosan üvöltött.
- Felesleges üvöltened, Bill nem fog keresni! - mondtam neki.
- Miért ne keresne? - lepődött meg.
- Azért, mert nem tudja, hogy én vagyok az, akivel találkozott...

2.rész

Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket, örülök, hogy tetszik a történetem :) Elhoztam a következő részt is...Nekem ez nem tetszik annyira, de remélem nem lesz különösebb bajotok vele :)

Izgultam. Kár lenne tagadni... A szüleimnek nem mondtam el, hova megyek, mert nem engedtek volna. Túlságosan féltettek volna attól, hogy újra eljön az a korszakom.
Lezuhanyoztam, majd készülődni kezdtem. Újracsináltam a sminkem, mert eléggé elkenődött.
- Legalább randira ne fess magadnak ilyen macska sminket! Elhiszem, hogy ez a cicás szemsmink veled jár, de csak most nem tudnád hanyagolni a szemhéjtust? - kérdezte anyám.
- Ne kombinálj, nem randira megyek! Csak Hannahval megyünk a plázába – mondtam, miközben kitessékeltem a szobámból, ugyanis öltözni szerettem volna. Felvettem a fekete leggingsem egy tunikával, a derekamra tettem egy vastag övet, és belebújtam a kedvenc magassarkúmba.

Mire elkészültem, Hananhék már dudáltak a ház előtt.
- Mondtam, hogy legyél kész! - mondta köszönés helyett.
- Kikérem magamnak, most gyors voltam! - én.
- Hát, magadhoz képest valóban – kezdett el nevetni Hannah.
Láttam rajta, hogy nagyon izgul. 10 perc alatt odaértünk, szitkozódtam is, hogy még 50 percet várni kell arra, hogy beengedjenek.
- Annak kell várnia, akinek nincs rokona a boltban! - mondta, miközben mentünk a lemezbolt felé. A nagybátyja, Adam már várt ránk.
A kinn várakozó rajongók enyhén szólva mérgesen néztek ránk, amiért bemehettünk.
- Hannah, így is várnunk kell, csak éppen nem kinnt... -állapítottam meg.

Szerencsére egész tartalmasan el tudtuk tölteni az időt. Beszélgettünk, CD-ket hallgattunk. Ahogy láttuk, hogy kezdik beengedni az embereket, gyorsan beálltunk a dedikálóasztal közelébe. Pár perc alatt megtelt az egész bolt, még se voltunk annyira sokan. Körülbelül százra saccolnám az emberek számát. Úgy látszik elég zártkörű ez az egész...
Fél öt körül rengeteg biztonsági őr jelent meg...Megjöttek a fiúk. Egy férfi lépett ki az emberek elé, majd egy mikrofonba beszélni kezdett:
- Kérünk szépen minden rajongót, viselkedjen normálisan! Ne sikítozzatok, tolakodjatok, lökdösődjetek, mindenki sorra fog kerülni! A menedzser azt mondta, ha minden jól megy és marad elég idő, lehet kérdéseket feltenni az együttesnek, de csak is akkor!
Miután befejezte, megjelentek Ők. Mosolyogva ültek le az asztalhoz, ahova már oda voltak készítve a filcek.

A szívem a torkomban kezdett dobogni. Ennyi év után újra látni őket...Megváltoztak külsőleg, de nagyon. Persze tudtam, hogy körülbelül így néznek ki, de élőben annyira más az egész...
Én következtem. Odaléptem Georghoz, aki Tommal viccelődött éppen. Aláírta a lapomat, majd hozzám szólt:
- Mond meg neki, hogy helyesebb vagyok nála! - mutatott a mellette ülő Tomra.
- Georg, mondtam már, hogy munka közben nem álmodozunk! - nevetett Tom.
Alá írta a lapot, majd tovább adta Gustavnak.
- Ne foglalkozz velük, mindig ilyenek – mondta komolyan.
- Tudom... - gondoltam magamban, elvégre elég érdekesen nézett volna ki, ha ezt így közlöm.
Fogtam a lapot, és elindultam Billhez.

Nem mondott semmit, csak kikapta a kezemből a papírt.
- Attól, hogy ideges vagy, még ne az én lapomon vezesd le – mondtam neki.
- Nem vagyok ideges, érted?! - mondta dühösen, de aztán ellágyult a hangja - Na jó, talán egy kicsit. Tudod néhány ember nem túl felemelő társaság...
- Te most célozgatsz? - kérdeztem.
- Nem, ne érts félre! - mondta, miközben írta a nevét.
Úgy látszik Bill semmit se változott. Még most is mindent halál komolyan vesz, aztán pedig mentegetőzni kezd.
Mikor befejezte az írást, oda nyúltam a lapért.
Ránézett a kezemre, és döbbenet ült ki az arcára.. Elkapta a csuklómat, és csak nézte a karkötőt rajta. Mögöttünk a sor már idegeskedett, de nem érdekelte.
- Olyan ismerős ez a karkötő... - gondolkodott el.
Miért nem tudok olvasni az ember gondolataiban? Ebben a pillanatban bármit megadtam volna ezért a képességért.

Nem tudhattam miként reagálna, ha rájönne,hogy ez AZ a karkötő, ezért gyorsan elhúztam a kezemet, és otthagytam.
Leültem egy székre, és meredtem magam elé. Most még erősebb volt a hiánya. A tekintete lebegett a szemem előtt, az orromban volt az illata... Mély levegőt vettem, és próbáltam lenyugtatni magam.

Hamarosan befejezték a dedikálást, és eljött a kérdések ideje. Voltak átlagos kérdések, provokálóak, de egyik se érdekel túlságosan az utolsón kívül.
- Billtől szeretnék kérdezni... Szóval le kellett mondanod valami olyanról a hírnévért cserébe, amit még most is bánsz?
A fiú csak szorította a mikrofont, nem tudta mit válaszoljon. Egyre jobban megfeszült a teste, végül vett egy nagy levegőt, és válaszra nyitotta a száját.
- Tudod, izé ez volt az álmom és öhm.... - próbált valami értelmeset mondani, de csak dadogott.
- Bill, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz - súgta oda neki Tom, látva, hogy a testvére mennyire összezavarodott.
De Ő válaszolni akart. Izzadság gyöngyözött a homlokán, majd végül újra megszólalt:
- Vannak olyanok, akik öhm...feláldoznak mindent de én ööö - újra nagy levegőt vett, mint aki elszánta magát valamire – nem tartozom ezek közé. Csak ez volt a fontos nekem akkor és most is
Felállt a helyéről, és kiment. Nekem se kellett több, nem bírtam visszatartani a könnyeket.

Hát ennyit jelentettem neki...Már nem is emlékszik rám. Én a naiv lelkemmel azt hittem, hogy egyszer az egyik nap jön majd egy hívás, vagy egy e-mail... Itt az ok, hogy miért nem jött. A legjobb barátom volt...Az első ember, akibe beleszerettem. Eddig ha lehetett volna egy kívánságom, azt kértem volna, hogy újra találkozhassak vele. Most már csak az lenne ez a kérés, hogy hadd felejtsem el...

1.rész

Sziasztok!


Arra szeretnélek megkérni titeket, hogy kommentáljátok ezt a részt, mert szeretném tudni, hogy tetszik-e nektek... Köszönöm előre is.

- Hát eljöttél - mosolygott rám angyalian.
- Amint látod...Pedig megérdemelnéd, hogy hozzád se szóljak! - mondtam neki még mindig sértődötten. Nem tudtam felfogni, hogy annyi év barátság után képes volt a szemembe hazudni.
- Tudom, hogy nagyon szemét voltam, de hidd el megbántam! Bocsáss meg, kérlek... - nézett rám az ártatlan kiskutya szemeivel.
- Nálam ez nem jön be! - indultam el az egyik pad felé, majd leültem rá.

Leült mellém, de nem szólt semmit. Csöpögni kezdett az eső, de nem mozdultunk. Vártam, hogy megszólaljon, hiába. Talán tényleg túlreagáltam az egészet?
Megfogta a kezem, mire ránéztem.
- Sajnálom, amit csináltam. Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni... - kezdett bele egy újabb bocsánatkérésbe.
Elmosolyodtam. Egyszerűen képtelen voltam rá haragudni.

Közelebb hajolt, és mosolyogva kérdezte:
- Akkor szent a béke?
Bólintottam, mire megölelt. Én pedig egyre csak szorítottam, nem akartam elengedni. Az eső egyre jobban esett, fázni kezdtem.
- Mennünk kéne - húzott fel a padról.
- Nem akarok - makacskodtam - Ez az utolsó este, amit veled tölthetek. Holnap minden megváltozik, bemutatják a klippeteket, és már semmi nem lesz ugyanilyen
Örültem a sikerüknek, örültem, hogy végre teljesül az álmuk...de egy részem szomorú volt. Egy hírességnek nincs magánélete, szinte lehetetlen lesz, hogy kettesben találkozzunk.
Újra magához ölelt.
- Flora, megígérem, hogy soha, de soha nem lesz semmi, ami megakadályozhatna abban, hogy veled legyek! Te voltál az, aki mellettem volt, amikor mindenki más csak röhögött rajtam. Te vagy az egyik legfontosabb része az életemnek!

Nem bírtam megállni, sírni kezdtem. Próbáltam visszafojtani, de nem ment.
Letörölte a könnyeket az arcomról.
- Szeretlek Flora Parker – mondta, majd megcsókolt.

Sírva riadtam fel az álmomból. Mindez több éve történt, de tisztán emlékszem minden pillanatára. Ránéztem a csuklómon lévő egyszerű, fekete fonott karkötőre, amit Billtől kaptam, mielőtt elköltöztek volna.
Naiv ígéret volt, amit akkor tett. Semmi nem akadályozza meg? Eleinte így is volt. Visszajárt hozzám. Egy idő múlva már csak telefonon vagy számítógépen keresztül beszéltünk. Egyre híresebb lett, nem volt többé ideje rám. Az utolsó üzenet tőle postai úton érkezett. Azóta is az ágyam melletti éjjeliszekrény fiókjában tartom azt a levelet. Aki megkérdezi kitől jött, csak annyit felelek rá, hogy egy régi barátomtól...

Kikászálódtam az ágyamból, majd készülődni kezdtem. Belepillantottam a tükörbe. Egy karikás szemű, sápadt arcú lány nézett vissza rám. Elfordítottam a fejemet. Nem szerettem magamat.A hajam a hátam közepéig ér, lágyan hullámos, és csokoládébarna. Zöld szemekkel bámulok a világba. Az alkatom átlagos.
Odaléptem a szekrényemhez, és felöltöztem.

Felkaptam a táskám, majd lefutottam a lépcsőn.
- Szia Kicsim, nem kérsz reggelit? - üdvözölt Anyukám a konyhából.
- Nem, így is késésben vagyok! - csak egy müzliszeletet kaptam ki a szekrényből, majd egy ,,Sziát” kiáltva becsaptam magam mögött az ajtót.
A buszmegállóig futottam. A jármű pont akkor gördült be, amikor odaértem. Lehuppantam az ülésre, majd kifújtam magam.
Körbenéztem. Tele volt a busz sipítozós kislányokkal, akik Tokio Hoteles pólóban virítottak. Hát igen, ez a TH láz...
Egyszerűen nem tudtam megérteni őket. Szerelmesek olyan emberbe, akikkel még életükben nem beszéltek?
- Képzeljétek el, voltam dedikáláson, és Bill rám mosolygott! - visított az egyik lány.
- Istenem de irigyellek! - válaszolt neki a másik.
- Annyira jó lenne újra látni! - mondta ábrándozva.
Ebben az egyben egyet értettem vele...

A busz megállt, én pedig leszálltam. Szerencsére nem kellett sokáig gyalogolnom az iskoláig, ahol már a barátnőm várt. Amint meglátott, odarohant hozzám.
- Úristen Flora, nem fogod elhinni mi történt! - úgy visított mellettem, mint a lányok a buszon. Igen, gondolom már kitaláltátok, hogy melyik a kedvenc együttese...
Mivel nem reagáltam semmit, folytatni kezdte:
- Idejönnek! A plázába, a lemezboltba! Dedikálás lesz és wá!
- Hannah, közben lélegezz is, kérlek! - próbáltam lenyugtatni – különben is, biztos nem engednek be akárkit
- Azt nem tudom, de nem is érdekel! A nagybátyám elintézett már mindent! Tudod ott dolgozik, és jóban van a főnökével – vigyorgott - El kell jönnöd velem!

Próbáltam kibúvót keresni, de nem érdekelte.
- A legjobb barátnőm nem akar eljönni velem, és találkozni a legjobb együttessel a világon? - próbált szomorúnak látszani, de nem ment neki.
- Na jó, elmegyek, de ne sikíts! - adtam be végül a derekam.

Becsengettek, úgyhogy rohantunk órára. Hannah arcán egész nap levakarhatatlan vigyor ült, az enyémen már kevésbé.
Csak újra felszakadnak a régi sebek azzal, hogy ilyen közelről látni fogom őket. Tomot és Georgot, a két örök mókamestert, Gustavot, aki próbál komolynak látszani, közben ugyan olyan őrült, mint a többiek, és Billt...




A napok egyre csak teltek. Próbáltam nem gondolni a dedikálásra, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. Még a csapból is ők folytak, hogy is tudtam volna figyelmen kívül hagyni őket?
Nem bírtam a tanulásra koncentrálni, pedig tudtam, hogy felesleges a mi lett volna ha...-kon rágódnom.

Ez lett, a múlt megváltoztathatatlan, de még mindig szívesen gondolok vissza rá. Ennyi év után se bírtam túltenni magam rajta. Vagy talán nem is akartam? Hiába szorult össze a szívem minden pillanatban, amikor ő jutott eszembe, nem akartam elfelejteni. Hónapokig csak az volt az egyetlen vidám pillanat, amikor Bill keresett. A nap többi részében nem csináltam semmit, csak vártam...A szüleim megelégelték ezt az állapotot, és elköltöztünk a fővárosba. Jobb lehetőségek, új emberek. Segített is rajtam ez a nyüzsgés, de a hiányérzet azóta sem múlt el.

- Miss Parker! - szólt hozzám a matek tanárom.
Fogalmam sem volt róla, miről van szó, kétségbeesetten pillantottam a táblára. Csak ismétlés volt.
Mennyi a Pí értéke? Ennél egyszerűbb kérdés nem is lehetett volna.
- 3,14 – válaszoltam.
- Nos igen, köszönöm a választ, de én csak megszerettem volna kérni, hogy nyissa ki az ablakot – Mr.Wilson
Odaléptem, és kinyitottam. Friss levegő áramlott a terembe.
Éppen nyár vége van, már nincs túl meleg, se túl hideg. Inkább tavaszias az időjárás.
Kicsengettek.
Hannah odarohant hozzám, és elképesztően izgatott volt.
- Végre vége a napnak! Már csak pár óra, és itt lesznek! - örömködött Hannah.
Úristen, már is 23-a van?
- Figyu, akkor majd négy előtt egy órával elmegyünk érted, addigra legyél kész, jó? - mondta, miközben elkísért a buszmegállóig.
- Persze - mondtam, majd elbúcsúztunk egymástól, mert megjött a busz.
Hát eljött ez a nap...