19.rész

Sziasztok!

Nagyon visszaesett sajnos az olvasottság =( De annak köszönöm, aki szinte a kezdetek óta kommentel, mert nagyon jól esik :)  Itt is van az új rész, remélem tetszeni fog :D


Billel összebújva ültünk a kerti hintánkban.
- Miért nem szóltál, hogy jössz? - kérdezte.
- Akartam, de aztán Tom kitalálta, hogy inkább lepjünk meg téged – feleltem.
- Hát eléggé meglepődtem, az biztos – mosolygott – És most meddig maradsz itt?
A második kérdésnél már nyoma sem volt az arcán a mosolynak.
- Holnap megyek vissza – sóhajtottam fel.
- Akkor megint nem látlak majd jó ideig... - mondta szomorúan - Főleg, hogy májusban kezdődik a turné
- Nekem pedig az érettségi időszak. Lennék már túl rajta – én.

Bill hirtelen felpattant, amitől én majdnem kiestem a hintából.
- Van egy ötletem! - kiáltott.
Miután befejeztem a szitkozódást, érdeklődve pillantottam Billre.
- Gyere velünk! - mondta.
- Te mit nem értesz azon, hogy pont akkor érettségizem? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Képzeld, mindent értettem abból – mondta gúnyosan – De mire Ausztriába megyünk, addigra valószínűnek tartom, hogy leérettségizel, és akkor onnan jöhetnél velünk!
Csillogó szemekkel magyarázott.
- Ó, igen, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy David nagyon boldog lesz ennek az ötletnek a hallatán! - ironizáltam.
- Nagyon meggyőző tudok ám lenni! - vigyorgott.
- Ezt inkább mondjuk úgy, hogy nagyon idegesítően tudsz hisztizni, utána pedig duzzogni – javítottam ki, mire kidugta rám a nyelvét.
- Na de most komolyan, ha elintézem, eljössz? - izgatottan várta a válaszom.

- Talán – feleltem.
- Mi az hogy talán?! Mond, hogy igen, és kész! Gondold ezt egyszerűen egy nyaralásnak, velem! - vigyorgott.
Még győzködött különböző érvekkel, míg végül be nem adtam a derekam. Úristen, mit fog anyám szólni...De végül is igaza van Billnek, nem vagyok már kisgyerek...


- Rendeljünk pizzát! - mondta Bill, miután megbeszéltük, hogy itt marad éjszakára. Nem várta meg a válaszom, már nyúlt is a telefonjáért.
Miután lerakta, elkezdett valamiről beszélni, de fogalmam sincs miről. Nem figyeltem rá, csak néztem ki a fejemből.
- Valami baj van? - fogta meg a kezem.
Megráztam a fejem.
- Biztos? - faggatózott tovább.
- Persze – mosolyodtam el – Csak azon gondolkodtam, hogy fogok kibírni még három hónapot nélküled...

Odahúzott magához.
- Nekem is szar lesz, de most már legalább van egy konkrét időpont, ameddig számolhatom a napokat. Sokkal rosszabb volt úgy várni, hogy nem tudtam, mikor látlak újra – mondta, majd megcsókolt.
Bill újra a turnéról kezdett el beszélni, meg arról, hogy milyen jó lesz, ha ott leszek vele. Mosolyogva hallgattam a tervezgetését, de aztán a csengő félbeszakította.
Kinyitottam az ajtót, a pizzás jött meg. Kifizettem, majd behoztam a két dobozt.
- Én akartam fizetni! - duzzogott Bill a kanapén.
Felsóhajtottam, majd kimentem a konyhába. Felvágtam mindkét pizzát, majd visszahoztam őket.
- Jaj, ne hisztizzél már! - nyújtottam neki oda az övét.
- Jól van na... - vigyorgott, majd enni kezdett.

Én még csak a felénél tartottam, mikor Bill befejezte, és az enyémért kezdett el könyörögni. Mivel úgy sem bírtam megenni, odaadtam neki.
- Hova fér el beléd ennyi kaja?! – néztem meglepetten.
Megrándította a vállát, majd betömte az én pizzám is.
- Remélem most már jól laktál – röhögtem.
- Teljesen. Bááár most hogy mondod, szívesen ennék még valami édeset... - Bill.
- Hát azzal nem tudok szolgálni, bocs. - mondtam.
- Ó, dehogy is nem – vigyorgott kajánul, mire nevetni kezdtem. Próbáltam abbahagyni, de egyszerűen nem ment.
Felvonta az egyik szemöldökét, és úgy bámult rám.
- Ez...ez... - nevettem - Annyira nem áll jól neked!
- Azt hiszem túl sokat voltam Tom társaságában – forgatta a szemeit.
Felálltam, és elindultam a fürdő felé.

- Hova mész? - kérdezte.
- Tusolni – csuktam be a fürdő ajtaját.
Körülbelül 10 perc múlva egy törölközőben jöttem ki, mert elfelejtettem bevinni a cuccomat. Elindultam a szobám felé. Résnyire nyitva volt az ajtó, ezen meg is lepődtem. Bementem, és Billel találtam szembe magam. Félhomály volt, csak gyertyák égtek.
- Ez már nem Tomos, ugye? - közeledett felém, majd megcsókolt. Egyre hevesebb lett, és az ágy felé kezdett el húzni.
Hagytam magam, mert kívántam őt. A levegő szinte izzott közöttünk. Halk sóhajok, lágy érintések...Az éjszaka újra egymáséi lettünk.


Reggel Bill nem volt mellettem. Először megijedtem, de aztán meghallottam a víz csobogását a fürdőből. Kimásztam az ágyból, és felöltöztem. Bill pont abban a pillanatban lépett be, amikor felvettem a pólóm.
- Ugye nem én ébresztettelek fel? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Akkor jó – mosolygott.
Ránéztem az órára.
- Indulnom kell haza – sóhajtottam, mire Bill arca is elkomorult. Össze szedtem a dolgaim, és visszapakoltam őket a táskámba.
Fogta, és levitte a földszintre.
-Utálok búcsúzkodni – mondta szomorúan.
- Hidd el, nekem sem a kedvenc tevékenységem – megsimogattam az arcát, mire megcsókolt.

- Szeretlek – egyszerre mondtuk, amin egy kicsit mindketten elmosolyodtunk.
- Alig várom már az ausztriai koncertet – még utoljára átölelt, majd engedte, hogy beszálljak az autóba.
Lehúztam az ablakot, és még egy csókot követeltem.
Még figyeltem Billt a visszapillantó tükörből, de aztán ahogy befordultam a sarkon, eltűnt.


Fáradtan léptem be a házunk ajtaján. Unalmas egyedül ennyit vezetni...Arra számítottam, hogy anyám rögtön jön, és kifaggat, de nem így történt. Körbenéztem, és meglepetten tapasztaltam, hogy egyedül vagyok itthon.
Elhatároztam, hogy most végre rendesen végigjárom a házat, ugyanis eddig nem tettem meg. Túlságosan lefoglalta az időmet a duzzogás...
A pince felé vettem az irányt, de az ajtaja zárva volt. Mi lehet benn? Elkezdtem keresni a kulcsot. Először az ajtó melletti kis asztal fiókjában, de semmi. Már kezdtem volna feladni, amikor hirtelen ötlettől vezérelve végigtapogattam az ajtókeret tetejét. Egy hideg fémdolog ért az ujjaimhoz. Bingó! Beletettem a zárba, és elfordítottam. Halk kattanás jelezte, hogy bemehetek. Előkaptam a telefonom, hogy azzal világítsak, ugyanis nem találtam fenn villanykapcsolót.
Lassan lementem a lépcsőn. Egyre jobban zavart a félhomály, ezért a falat kezdtem pásztázni, míg végül kiszúrtam a keresett dolgot.

Hirtelen nagy világosság töltötte be a pincét, ami miatt hunyorognom kellett. Miután hozzá szokott a szemem a fényhez, érdekes dolgot tapasztaltam. A szoba tele volt hangszerekkel, mint például gitár, zongora, vagy éppen dob. Miért vannak ezek itt lenn?
Nem bírtam megállni, odaléptem az egyik gitárhoz. Leültem a székre amin volt, azt pedig az ölembe tettem. Pár másodpercig gondolkoztam azon, mit is tudnék eljátszani, de aztán eszembe jutott egy dal:

I can see it in your eyes,Taste it in our first kiss,Stranger in this lonely town,Save me from my emptiness,You took my hand,You told me it'd be ok, Trusting you to hold my heart,Now fate is pulling me away, from you.Even if i leave you now,And it breaks my heart,Even if i'm not around,I wont give in,I can't give up,On this love .You've become a piece of me,Makes me sick to even think,Of mornings waking up alone,Searching for you in my sheets,Don't fade Away


Annyira beleéltem magam, hogy észre se vettem, hogy mögém áll valaki. Hozzáért a vállamhoz, amitől nagyon megijedtem.
- Úristen! - hátra fordultam. Na ki állt mögöttem? Persze hogy Richard.
- Öm én csak izé – dadogtam - Ne haragudj, hogy lejöttem, gondolom nem hiába volt zárva...
- Szép hangod van – mondta nem is figyelve a mentegetőzésemre.

Sóhajtva simított végig a közelemben álló zongorán.
- Gyerekként az volt minden vágyam, hogy híres lehessek – játszani kezdett a zongorán – De aztán fel kellett adnom az álmaimat az Apám miatt
Ahogy kimondta az utolsó két szót, mellé nyomott a zongorán.
- Szó szerint kiverte belőlem a zeneszeretetet, mert szerinte abból lehetetlen lett volna megélni. Ma már bánom, hogy hagytam befolyásolni magam... - újra felsóhajtott – De neked ki kéne használnod a tehetséget!
Láttam a pillantásában, hogy komolyan így gondolja.
- Csak hogy – álltam fel a székről – Nekem nem ez a vágyam. Én inkább a normális életben szeretnék sikeres lenni, nem pedig hírnevet szerezni
Letettem a gitárt, és otthagytam.
- Meg fogod még bánni - szólt utánam.
Mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Biztos, hogy nem

Nem értettem, miért zavarja ennyire az, hogy az én célom nem egyezik az ő gyerekkori vágyával. Nekem soha az életben nem fordult meg eddig a fejemben az, hogy híres legyek. Látom Billék által, hogy milyen ez az egész...Hiába hiszi Richard, hogy csupa fény és csillogás. Én biztos nem bírnám ki, ha ilyen szinten semmibe vennék a magán életem és nem tehetnék semmit se anélkül, hogy ne látnám viszont valamelyik újság címlapján...Remélem hamar elfelejti ezt az egészet, nincs kedvem újra és újra elmagyarázni neki, hogy miért nem...

18.rész

Az egész pénteki nap szinte csak gyakorlással telt. A lányok megtanítottak mindent, amit már elfelejtettem, vagy éppen nem ment tökéletesen. Egyedül a szaltót nem mertem megpróbálni.
- Flora! - szólt rám Tom – Menni fog!
- A-a! Fejre fogok esni, és majd látogathattok a kórházba! - feleltem.
- Akkor inkább hagyjuk, te majd addig bemutatod valamelyik spárgádat -rándította meg a vállát Emma.
Folytattuk a gyakorlást, estére már szinte hibátlanul ment.
- Nem akartok itt maradni? - néztem a lányokra. Gondolkoztak egy kicsit, majd rávágtak egy igent.
- Viszont akkor el kell mennünk boltba... - mondtam, ugyanis a hűtőben két üveg vízen kívül semmi sem volt.

Miután Tom elment, megnéztünk egy filmet. Nem igazán figyeltünk rá, inkább beszélgettünk. Mivel egész nap táncoltunk, eléggé fáradtak voltunk. Mindenki elaludt, kivéve engem. Hiába próbálkoztam, nem jött álom a szememre, pedig tudtam, hogy akkor sokkal előbb reggel lesz...Felültem, és bámultam magam elé.
- Te se tudsz aludni? - suttogta mellettem Julia.
- Nem igazán – sóhajtottam fel.
Még beszéltünk egy kicsit, de végül mindketten elaludtunk.


Fél 12 körül megébredtem. Eléggé meglepődtem az időn, és inkább úgy döntöttem,hogy felkelek. Elmentem zuhanyozni, felöltöztem, majd neki álltam valami ehetőt készíteni a többieknek és magamnak.
Nyilván megérezték az illatot, mert egyszer csak mindenki a konyhába termett. Megebédeltünk, majd még egyszer átbeszéltük a táncot.
- Flora, akkor nem lesz szaltó? - kérdezte Emma.
Megráztam a fejem.
- Oké – mondta. Elmentek ők is készülődni, kivéve Juliát.
- Miért nem akarod legalább megpróbálni? - szegezte nekem a kérdést.
- Nem tudom - sóhajtottam – Talán félek tőle
- Te félsz valamitől? - lepődött meg – Ráadásul csak egy szaltótól? Régen semmi nem tudott megijeszteni! Azért mert akkor egy lábtöréssel végződött, mert nem figyeltél eléggé arra, hol csinálod, most 100% hogy nem lesz így! Engedd már el a múltat Flora!
Felálltam, és a nappaliba mentem. Vettem egy mély levegőt, és nekirugaszkodtam. Hibátlanul sikerült.
- Na látod! - mosolygott – És még csak be sem vagy melegítve!
A többiek után rohant, én pedig egyedül maradtam lenn.

Három órakor indultunk a forgatási helyszínre. Ott már vártak ránk.
- Bevallom, igazán meglepett, amikor Tom Kaulitz előjött ezzel az ötlettel – mondta a műsor szerkesztője – De örülünk, hogy ez pont a mi műsorunkban fog megtörténni! Egy ideig biztos nem felejti el senki az S.A.S mai részét!
Szem forgatva hallgattam végig a monológját. Biztos nagyon élvezi, hogy ezáltal nézettséget szerezhet...Nem mintha a 'Stars are shining' nem lenne így is elég népszerű. Egészen idáig nem értettem, hogy miért angol a műsor címe, ha egyszer minden német benne, de erre is megkaptam a választ. A show „tulajdonosa” angol. Értelmes egy ember lehet...

Bevezettek minket egy aprócska öltözőbe, gondolom normális méretűt csak hírességek kapnak. Átöltöztünk, majd egy kicsit nyújtani kezdtünk. Bár nehézkesen fértünk el, de azért megoldottuk.
Meghallottuk egy ismerős zenét. Elkezdődött a műsor... Volt benn az öltözőben egy TV, ezért bekapcsoltuk, és nézni kezdtük.

- Igen, újra itt a Stars are shining! - jött be mosolyogva a műsorvezető, Rachel – Nyilván mindenki tudja, hogy kik a mai vendégeink! Hadd halljam!
Felemelte a mikrofonját, mire a közönség kiabálni kezdett, hogy „Tokio Hotel!”
- A mai adás különleges – mondta – Legalábbis két embernek biztos az lesz!
Julia mosolyogva bökdösött meg.
- Nem is húzom tovább az időt, jöjjön a Tokio Hotel! - kiáltott. A négy fiú bejött, mindegyikük arcán mosoly. Leültek a fehér kanapéra, Rachellel szembe.
- Sziasztok – mondta.
- Hello – felelték egyszerre a fiúk.

- Meséljetek, mi van veletek? - kérdezte a lány.
- Hm...Megvagyunk – felelte Tom - fellépésekre járunk, készülünk a turnéra közben pihenünk, szórakozunk meg ehhez hasonló dolgok
A többiek hevesen bólogattak.
- Bill – fordult felé Rachel - az elmúlt hetekben rengetek érdekes cikk jelent meg rólad, és a blogodban is elég érdekes dolgokat írsz...Mindenki kíváncsi, hogy most mi is folyik itt. Ki az a lány? Vagy még mindig nem vagy hajlandó elárulni semmit?
A stúdióban lévő TV-n olyan cikkek jelentek meg, amikben Billről és rólam van szó.
A két testvér egymásra nézett, majd Tom egy aprót bólintott. A „kisebbik” Kaulitz nagy levegőt vett, majd megszólalt:
- A találgatások igazak – erre a kijelentésre szinte mindenki egy emberként hördült fel.
- Ő a barátnőm – nem zavartatta magát és a következmények sem érdekelték - De örülnék neki, ha nem zaklatná őt senki, vagy éppen nem találnának ki róla hülyeségeket!
- Ezt veheti mindenki fenyegetésnek! - nevetett Tom.
- Nem nem...De tényleg jó lenne, ha befejeznék ezt... Szeretem őt – mondta Bill.

Mindenki „óóó” -zásba kezdett, még a lányok is mellettem.
- De ha boldog vagy, miért írsz olyan szomorúan a blogodba? - kíváncsiskodott tovább Rachel.
- Legyen elég annyi, hogy jelenleg nem csak pár kilométer választ el minket egymástól – felelte.
- És veletek mi a helyzet ilyen téren? - kérdezte a többi három fiút.
- Semmi – mondták egyszerre.

Benyitott egy férfi, és azt mondta, menjünk vele. Kikapcsoltam a Tv-t, majd követtük őt. A gyomrom összeszorult, a szívem a torkomban kezdett dobogni.
- Azt hiszem, mindent elfelejtettem! - mondtam keserves hangon.
- Nyugodj meg! - mondta Julia. Hát, kicsit sem segített...
- Ha intek, menjetek! - mondta a férfi, majd otthagyott minket.
Megfordultam. Az első gondolatom az volt, hogy Úristen! Rengeteg ember ült kinn. Odapillantottam a stúdió közepére. Ott ültek ők... Bill haja szokás szerint fel volt állítva. Hirtelen hátra nézett, mintha csak tudná, hogy itt vagyok. Biztos vagyok benne, hogy nem látott meg, mert innen csak mi látunk ki... De olyan jó érzés volt újra látni őt. Egyszerűen elszállt minden izgalmam, és alig vártam, hogy végre kinn lehessek.

- És ti mit szóltok ehhez az egészhez? - kérdezte a többieket Bill kapcsolatáról.
- Bírjuk a csajt! - röhögött Georg – De tényleg! Tökéletesen illik Billhez.
- Igen, ő is ugyanolyan hiperaktív! - szólalt meg most először Gustav.
- És te Tom? - nézett rá.
- Örülök neki, hogy Bill végre boldog, szüksége volt már erre! - mosolygott.
- Értem – mondta Rachel – Azt hiszem, ideje, hogy közölj valamit a testvéreddel!
Bill érdeklődve nézett rá, nem értette az egészet.
- Utálom látni, amikor szomorú vagy, ezért van egy ajándékom számodra! - mondta Tom.

A férfi intett, hogy menjünk be. Szép lassan bevonultunk, és felvettük a kezdő pózt. A hátsó sorban álltam, ráadásul háttal, szóval lehetetlen volt, hogy felismerjen. Megkezdődött a zene, mi pedig táncolni kezdtünk.

Bill nem értette, hogy Tom miért mondta, hogy ajándék, de azért érdeklődve nézett ránk. Eljött a szaltó ideje. Egyszerre csináltuk mind az öten. Juliával előre mentünk, ekkor vett észre Bill....
Meglepődöttségében eltátotta a száját, majd elé is kapta a kezét. Véget ért a szám, mi pedig meghajoltunk.
Ekkor Bill felpattant, és odarohant hozzám.
- Flora! - ölelt meg.
- De hát te mit keresel itt és hogyan miért mikor? És Tomnak mi köze van ehhez? - még levegőt is elfelejtett venni.
- Nyugodj meg Bill! - mondtam mosolyogva.
Vigyorogni kezdett, majd odahúzott magához és megcsókolt.
Nagy húúúzás töltötte be a stúdiót, Tomék pedig nevettek. Kézen fogott, és húzott magával oda a kanapéhoz. Közben megtörölte az örömkönnyekkel áztatott arcát, feleslegesen. Mindenki észrevette rajta, hogy „elsírta” magát.
Tom, Georg és Gustav is vidáman üdvözölt. Bill leült a kanapéra, majd az ölébe húzott.
- Szóval Ő a barátnőd – jelentette ki Rachel.
- Igen - mondta büszkén.

- Nos, a reklám után még többet megtudhatnak a mi kis szerelmespárunkról, ne menjenek sehova! - mondta Rachel.
Leállt az adás, mire egy sminkes rohant be megigazítani Bill elkenődött sminkjét.
- Na akkor mi megyünk – mondta Georg, és Gustavval az oldalán elment.
- Hova mennek? - kérdeztem Billtől.
- Interjúra és fotózásra - felelte.

Megkezdődött az adás második része.
- Újra itt vagyunk, még mindig a Tokio Hotellel! Bár kicsit hiányosan, de nem probléma, mivel témánk az éppenséggel bőven akad! - Rachel – Szóval Flora... Mióta ismered Billt? Vagy egyáltalán hogy ismerted meg?
- Az az igazság, hogy 13 éves koromban beszéltem vele először. Beleejtette a kulcsát egy patakba, és miközben próbálta kiszedni Tom nagyon kedvesen belelökte – az említett fiú nem bírta megállni röhögés nélkül, mire én is elmosolyodtam – Bill nem tudott kimászni, Tom elterült a nevetéstől, én pedig pont ott voltam, és kihúztam.
Rachel próbálta visszatartani a nevetést, kevés sikerrel. Miután mindenki komolyságot erőltetett magára, jött az újabb kérdés:
- De akkor hogy lehet, hogy soha nem hallottunk rólad? Még akkor se, ha valaki a barátaikról kérdezte őket – lepődött meg Rachel.
- Az az igazság – vette át a szót Bill - hogy enyhén kifejezve össze vesztünk, miattam. Viszont tavaly találkoztunk egy dedikáláson...
- Értem – mondta Rachel. Megszólalt egy duda, mire mindannyian érdeklődő fejet vágtunk.
- Azt hiszem eljött a játék ideje! Ömh két személyes, úgyhogy... - próbálta eldönteni, hogy kit hívjon ki.
- Ó, majd Ők játszanak, én meg majd röhögök! - dőlt hátra Tom.

Mind a ketten kaptunk egy-egy táblát és filcet. Rachel pedig Tom elé tett egy tálat, tele papírokkal.
- Legalább a kérdéseket húzd ki! - mondta, majd minket egymásnak háttal állított, hogy ne tudjunk lesni.
Tom húzott egyet.
- Hol van Billnek piercingje? - olvasta hangosan.
Ez könnyű! Gyorsan leírtam, és felmutattam.
„Jobb szemöldök, Nyelv, Jobb mellbimbó”
Rachel hangosan felolvasta a válaszom, majd megnézni, hogy Bill tábláján is ugyanez szerepel-e.
- Jó válasz – mondta.
Tom újra húzott.
- Hol csókolóztatok először?
„Hintában”
A válasz megint stimmelt.
Tom újra a tál felé nyúlt, majd mikor elolvasta amit kihúzott, kitört belőle a nevetés.
- Mi volt a... - újra röhögni kezdett - Najó, Nagy levegő! Mi volt a legextrémebb hely ahol csináltátok?
Úgy hadart, hogy szinte meg sem értettem a kérdést. Kellet pár pillanat, de aztán leesett.
„ Még semmi extrém ”
Egy kicsit vörös fejjel mutattam fel, de nem baj...
Bill is felmutatta a tábláját, mire mindenki röhögni kezdett. Megfordultam, és megnéztem mit írt.
„ még semmi extrém. =((( MÉG!”
A könyökömmel egy picit oldalba vágtam, mire szenvedő fejet próbált vágni, de nem bírta ki és el röhögte magát.

- Na jó akkor azt hiszem..khm – krákogott Rachel - Maximális pontszámot értetek el, Gratulálunk!
Nevetve ültünk vissza a helyünkre.
Még feltettek néhány kérdést, de főként Tomnak és Billnek, viszont egyszer csak felém fordult.
- Mi az, amit a legjobban szeretsz és utálsz a Kaulitzokban?
Ezen a kérdésen komolyan elgondolkodtam.
- Amit a legjobban utálok Billben, hogy egoista, és akármennyi próbálja tagadni, perverz is! Tom szintúgy, csak ő még ráadásul néha nagyon a macsót akarja játszani. De mindezek ellenére imádok mindkettőjüket, mert ők tényleg olyanok, hogy bármikor számíthatsz rájuk és bármiben. Bill nagyon romantikus, és elképesztően jókat lehet vele nevetni! Emellett ő nem csak a fiú akit szeretek, hanem a legjobb barátom is, Tommal együtt. ..

17.rész

Ausztria nem olyan rossz. Kibírható lenne, ha nem lenne bennem a folytonos hiányérzet.
Videóhívás – Fogadja?
Pár pillanat múlva Billék jelentek meg a képernyőn.
- Sziaa! - kiabált egyszerre a két Kaulitz.
- Sziasztok – mosolyogtam.
- Na milyen Ausztria? - kérdezte Bill.
Megrándítottam a vállam.
- Bővebben? - Tom.
- Nem tudom, nem sok mindent láttam belőle eddig – feleltem – Az iskolába meg körülbelül minden 2. lány rólatok faggat...Idegesítő.
- Én meg mondtam, hogy nem egyszerű az én barátnőmnek lenni! - forgatta a szemét Bill.
- Na jó, azt hiszem itt az ideje annak, hogy én lelépjek – mondta Tom -Georggal hangolunk. Szia Flora!

- Hangolnak? - lepődtem meg - Hol vagytok?
- Fellépésen – vigyorgott Bill.
- Áhá! - mondtam.
- Hiányzol - szólalt meg pár másodperces csend után.
- Te is nekem – annyira jó lett volna megölelni őt, de ez sajnos jelenleg lehetetlen.
- Bill, gyere próbálni! - kiabált valaki a háttérben.
- Ahj, mennem kell – mondta szomorúan.
- Nézhetem? - kérdeztem.
- Na jó - a laptopot a színpad felé fordította.
- Ügyes legyél! - nevettem - És Bill...
- Hm? - kérdezte.
- Rázd meg! - vigyorogtam.

Nevetve ment a színpadra. Nem volt valami tiszta a kép, de azért láttam őket. Egy régebbi dalt, a Monsoon-t játszották először. Bill boldogan táncolt a színpadon, majd miután véget ért a szám, odarohant a laptophoz.
Ahogy fölé hajolt, érdekes dolgot vettem észre. A nyakláncán egy F betű volt.
- Ne haragudj, de mennem kell – mondta - Szeretlek!

Elmondhatatlanul hiányozni kezdett. Ott akartam lenni mellette, nem pedig itt csak számítógépen keresztül látni. Egyre jobban megviselt ez az egész. Nem teltek másból a napjaim, csak tanulásból és vágyakozásból. Még az is rátett egy lapáttal, hogy tudtam, hogy Bill nem boldog.


„ A hiánya tönkretesz. Még soha nem szerettem ennyire senkit, miért kellett elvenni tőlem? Amikor mellettem volt, boldog voltam. Hiányzik a hangja, az érintése, az illata, mindene. Árnyéka vagyok önmagamnak, s mindaddig az is maradok, míg nem jön Ő, és hozza vissza a fényt az életembe. Kérlek titeket, hagyjátok Őt békén. Ne utáljátok azért, mert velem van. Ha igazán megértetek engem, elfogadjátok, hogy én Őt szeretem...”

Megnéztem a TH tv új epizódját is. Georg, Gustav és Tom szinte végig nevetett, míg Bill szinte mindig külön volt tőlük. Az a jelenet szinte beleégett az agyamba, amikor ül a kanapén, és mosolyogva néz egy képet.
- Mi a baj Flora? - ült le velem szemben a konyhába Richard.
- Semmi - feleltem halkan.
- Akinek nincs semmi baja, az nem viselkedik így – mondta Richard.
- Hiányzik Bill – néztem rá könnyes szemekkel.
- Megértelek – a hangja együttérzően csengett – Tudom, hogy nem kedvelsz engem, de hidd el nekem, ha igazán szeretitek egymást, semmi nem állíthat meg benneteket
- Én nem utállak... Csak a költözést utáltam – mondtam - De amíg itt vagyok, nem tudok semmit se tenni. Billék már nem sokáig lesznek Berlinben, hamarosan kezdődik a turnéjuk, és akkor végképp nem láthatom... Anya pedig nem engedi, hogy legalább a hétvégére visszamenjek

- Beszélni fogok vele – mondta határozottan.
- Köszönöm – úgy látszik, teljesen félre ismertem.
- Figyelj Flora – fordult vissza az ajtóból – Remélem tudod, hogy rám bármikor számíthatsz!
Elmosolyodtam.
- Sajnálom amiket a fejedhez vágtam.. - megérdemelte, hogy bocsánatot kérjek tőle. Én nem voltam hajlandó eddig még hozzá szólni sem, erre ő most segíteni akar nekem. Hogy lehettem ennyire b*nkó?
- Ugyan már – mondta mosolyogva, majd kiment a konyhából.

A hetek egyre csak teltek, egyre közelebb lett az érettségi, és a turné is.

Kopogtam az ajtómon. Mivel nem válaszoltam, pár másodperc múlva benyitott.
- Beszélhetünk? - kérdezte Anyám.
Bólintottam.
Bejött, és leült az ágyam szélére.
- Először is szeretnék bocsánatot kérni azokért a dolgokért, amiket Berlinben mondtam. Egyiket se gondoltam komolyan, hidd el! - elhittem neki. Láttam rajta, hogy az igazat mondja.
- Arra gondoltunk Richardal, hogy mi lenne, ha hétvégére vissza mehetnél Berlinbe? A pénteket igazolom neked, és akkor indulhatsz Péntek reggel. Mit szólsz hozzá? - kérdezte.

Visítva ugrottam anyám nyakába.
- Köszönöm, Köszönöm, Köszönööööm! - a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.
Beszélgettünk még egy kicsit, majd anyám magamra hagyott. Örültem, hogy végre kibékültünk, már nehezen bírtam ezt a haragtartást.
A telefonomért nyúltam, és kikerestem a jó számot, majd megnyomtam a hívás gombot.
- Szia! - szólt bele.
- Szia Tom! - mondtam - Mond, hogy a hétvégén Berlinbe lesztek!
- Hát mi hárman igen, de Bill csak szombaton jön vissza – felelte – De miért?
- Mert megengedték, hogy a hétvégére odamenjek! - visítottam bele a telefonba.
- Miért nem szóltál előre, hogy magas C-t óhajtasz kiadni? - mondta gúnyosan.
- Bocsi! - feleltem vidáman.

- Van egy ötletem! - mondta.
- Hallgatlak – én.
Miután Tom elhadarta a mondandóját, várnom kellett egy kicsit, hogy megemésszem.
- Hogy mi?! - kérdeztem pár másodperc múlva - De miért pont így?
- Azért, hogy végre mindenki rájöjjön, hogy Ő nélküled nem tud létezni – felelte egyszerűen – Meg egyébként is, mekkora poén már!
A lelki szemeim előtt láttam, ahogy hadonászik a kezével beszéd közben, és vigyorog mellé.
- Jaj már Flora, mi is ott leszünk! - győzködött.
- Na jó... -adtam be a derekam nagy nehezen
- Ezaz! - lelkesedett be – Az biztos, hogy Bill ezt soha nem felejti el! De most leteszem, el kell intéznem ezt
- Oké – mondtam - Szia!
- Hello – rakta le.


Egész héten arra vártam, hogy péntek legyen. Mikor végre eljött, egyre jobban izgulni kezdtem. Először úgy volt, hogy vonattal megyek, de mivel van jogosítványom, ezért Richard odaadta az egyik autóját. Értitek, az egyiket! Ha három nem volt neki, akkor egy se...


Dél után pár perccel parkoltam le a „régi” házunk előtt. Tavasszal még szebb volt, persze az is látszott rajta, hogy nem lakik ott senki. Örültem, hogy nem hagytam anyámnak, hogy eladja. Nyíltan meg mondtam neki, hogy amint leérettségizem, ide vissza fogok költözni! Nem gondolta, hogy én komolyan is gondolom, pedig de...
Kiszálltam az autóból, és bementem. Az biztos,hogy ráférne egy alapos takarítás... Áldottam Richardot, hogy azt mondta, hagyjunk itt azokat a dolgokat, amik neki is vannak. Kinyitottam az ablakokat, és porszívózni kezdtem. Mindig is utáltam, de most az egyszer nem zavart, hogy ezt kell csinálnom.

A nagy takarítási akciómat csengetés zavarta meg.
- Tom! - visítva öleltem meg.
- Ha így folytatod, tényleg meg fogok süketülni! - vágott szenvedő arcot.
- Bocsi – mondtam.
- Ők meg kicsodák? - mutattam a háta mögé.

Valószínűleg hallották a kérdést, mert mindannyian felém fordultak. Rögtön felismertem őket.
- Úristen! - odafutottam hozzájuk.
- Hát ti meg mit kerestek itt? - kérdeztem.
- Tom felhívott – mondta Julia.
- Te ismered Tomot? - lepődtem meg.
- A bátyám a haverja volt, amíg össze nem vesztek – rándította meg a vállát.

- Mi lenne, ha bemennénk? - zavarta meg a visítozós,örömködős pillanatunkat Tom, mire bólintottunk.
- Öm még csak a nappali és a konyha takarításával végeztem... - mondtam, de egyiküket sem izgatta igazán. Nevetve mentünk be a házba.
- Szóval elintéztem, hogy felléphessetek – mondta, miközben lehuppant a kanapéra.
A lányok üdvrivalgásba kezdtek. A kedvüket én rontottam el.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? Már ezer éve nem táncoltam, meg egyébként se tudom egyik táncotokat se...Egy nap alatt meg nem lehet másikat betanulni... - hiába soroltam az érveket, nem érdekelt senkit.
- Ugyan már Flora, táncolni nem lehet elfelejteni! - mondta Ashley – Egyébként is, biztos vagyok benne, hogy egy táncunkat még tudod!
Intett Sandrának, hogy kapcsolja be a zenét, majd kezdő pozícióba álltak. Ahogy belekezdtek, rögtön tudtam melyik táncról van szó.
Körülbelül 3 perc múlva leültek a földre, és kérdőn néztek rám.
- Ugyan már Flora, tudom, hogy emlékszel, hiszen szinte te találtad ki! - Emma.
Sóhajtottam.
- Emlékszem rá – én.

- Lehet egy kérdésem? - fordult felém Tom – Miért hagytad abba?
- Hát Tom, ameddig nem beszéltünk, elég eseménydús időszakon mentem keresztül... De a lényeg annyi, hogy magamhoz híven leestem egy lépcsőről, és eltörtem a lábam – szörnyülködő arccal bámult rám.
- Aztán új edzőt kaptunk, aki aztán megmondta a lányoknak, hogy nem jöhetek vissza, miután meggyógyul a lábam, mert túlságosan hátráltatnám őket. Szóval nem is mentem, sőt nem is táncoltam többet - fejeztem be a történetet.

Szörnyű érzés volt újra felidézni, akkor ugyanis az volt az álmom, hogy a csapattal bajnokságot nyerünk, de aztán jött a baleset, és az álomból rémálom lett. Másokkal nem akartam újra kezdeni, ez az incidens elvette a kedvem. Ma már bánom, hogy csak így egyszerűen feladtam, de nem változtathatom meg a múltat.

- Hoztunk neked valamit – mondta Julia, majd elővett valamit a táskájából és odanyújtotta nekem.
Rögtön felismertem.
- Ez a … - kezdtem bele.
- Igen a ruhád – bólintott – Gyerünk vedd el, és csináljuk meg!
Mosolyogva vettem el, mire visítozni kezdtek. Tom felpattant a kanapéról és odébb tolta.
- Tessék, már hely is van gyakorolni!

16.rész

Sziasztok!

Itt is van a következő rész! Úgy tűnik, hogy ma nem lesz semmi dolgom, tehát írhatom a történetet, így továbbra is biztos a napi 1 rész :D Remélem tetszeni fog.

Könnyes szemekkel térdeltem a szekrényt előtt, a ruháimat pedig egy táskába gyűrtem be. Holnap költözünk... A legtöbb dolgom már dobozokban volt, csak a ruháim maradtak. Tiltakozhattam bárhogy, fenyegetőzhettem bármivel, semmi sem hatott.
Kinyílt az ajtóm, de nem néztem fel. Arra számítottam, hogy anyám jött, újabb lelkesítő beszédet mondani, de nem így lett.
Szótlanul sétált felém, majd leguggolt mellém. Ahogy ránéztem, melegség járta át a testem. A meleg barna szemeiben fájdalom és szeretet keveredett.
- Bill... - jól esett kimondani a nevét.

A kezével letörölte az első kicsorduló könnycseppet.
- Nem érdekel, hány száz kiló méterre leszel, semmi sem akadályozhat meg abban, hogy lássalak – suttogta.
Megöleltem.
- Nem akarok elmenni – szorítottam magamhoz.
- Ígérd meg, hogy nem történik meg újra az, ami akkor – céloztam a sikeressé válásuk idejére.
- Flora – felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek – Soha az életben nem tenném azt meg újra! Most már nem bírnám ki nélküled!
Lassan közeledett felém, majd lágyan megcsókolt.

Felhúzott a földről.
- Elmegyünk sétálni? - kérdezte, mire bólintottam. Mivel melegítőbe nem akartam menni, ezért elkezdtem a maradék szekrényben lévő ruhák között kutatni, és kivettem egy egyszerű felsőt és egy fekete nadrágot.
- Tudom, tudom, megyek már! - elindult az ajtó felé, majd miután becsukta, átöltöztem.
Miután elkészültem, Bill után mentem. Az ajtóm mellett várt, a falnak dőlve.
- Elmentem! - kiabáltam, de választ nem vártam rá.
Kézen fogva léptünk ki az ajtón. Fogalmam sem volt, hova megyünk, de őszintén szólva nem is érdekelt. Csak az volt a lényeg, hogy velem van.

Ahogy egy újságos mellett haladtunk el, Bill szeme megakadt valamin. Gyorsan kifizette, majd odahozott egy újságot.
- Mi ez? - kérdeztem meglepetten. Felém fordította a címlapot. Ki volt rajta? Mi. Ahogy Bill átkarolja a derekam, nevetünk, és majdnem elesünk.
Belelapoztam. A cikk körül sokkal több kép volt, a legtöbben egyértelműen látszott, hogy nem csak barátok vagyunk.
- Azt hiszem, vége a magánéletnek – sóhajtott fel.
Láttam rajta, hogy zavarja ez az egész, de én nem akartam, hogy most ezzel foglalkozzon.
- Ne idegesítsd magad ezen! - kérleltem.
- Jó... - mondta – De majd amikor már kezdenek idegesíteni a paparazzik, akkor majd rájössz, hogy nem hiába figyelmeztettelek!

- Egyikük sem tudna annyira felhúzni, hogy miatta hagyjalak el – mondtam neki, majd kidobtam a kukába az újságot.
A házuk felé vettük az irányt. Jól esett végre melegben lenni, kezdtem már egy kicsit fázni.
Ahogy beléptünk a lakásba, hatalmas röhögéseket hallottunk.
- Min röhögtök? - kíváncsiskodott Bill.
- Videókat nézünk – mondta ki nagy nehezen Gustav.
Ez már minket is kezdett érdekelni, úgyhogy odaültünk melléjük.
- Uh, én tudok egyeeet! - mondtam lelkesen.
- Na mutasd! - adta oda nekem Tom a laptopját.

Beléptem a saját felhasználómba, és elkezdtem keresgélni a kedvenceim között.
- Te, hány videó van rólunk a kedvenceid között? - lepődött meg Bill.
- Sok - rándítottam meg a vállam.
(http://www.youtube.com/watch?v=_wJBcBjw2wA)
- Jézusom! - kiáltott fel Bill, amint elkezdődött. Erre mi nevetve kezdtük utánozni a videóban Bill által bemutatott mozdulatokat.
- What If I had never let you go – énekeltem, szintén a jól bevált „táncal”.
Georg és Gustav kikerekedett szemekkel bámultak rám.
- Te tudsz énekelni? - kérdezték egyszerre, ugyanis előttük soha nem énekeltem.
- Látnád, ahogy táncol! - húzogatta a szemöldökét Tom, miközben keresgélni kezdett a ,,Videók” mappájában.
- Tom, ha meg mered mutatni! - szóltam rá dühösen.
- Mit? - kérdezte a két G és Bill is.

- Ez szerintem neked is tetszeni fog! - röhögött Tom, majd elindította a videót. Az első képkockákról felismertem. Akkor csináltuk, amikor körülbelül két évvel ezelőtt találkoztunk egy pár órára...
-Ne! - végül Billnek is leesett, melyik videóról van szó.
Az elején Bill hülyült, valami s*ggrázós táncot próbált bemutatni.

- Látom még mindig nem megy! - nevettem a háttérben, mire Bill kidugta rám a nyelvét.
A kép remegni kezdett, ugyanis Tom sem bírta ki nevetés nélkül, és ő volt az, aki megörökítette ezt az egészet.
- Ha ennyire tudod, akkor mutasd! - mondta sértődötten Bill.
Odasétáltam mellé.
Akkor még egyenes fekete hajam volt, szinte magamra sem ismertem.
- Zene? - kérdeztük egyszerre Billel.
Tom elindított valamit, mire Billel táncolni kezdtünk.
- Oké, feladom! - szólalt meg körülbelül 10 másodperc múlva Bill.

- Egy ilyet most is lenyomhatnál! - röhögött Tom, mire Bill fejbe vágta.
- Gyere, hagyjuk itt ezeket, el szórakoznak ők magukban – kézen fogott, és behúzott a szobájába. Ledőlt az ágyára, én pedig mellé. Felkönyökölt, és felém fordult.
- Miért hordod még mindig azt a régi karkötőt? - bámult a csuklómra.
- Mert tőled kaptam – feleltem egyszerűen.
Fölém hajolt, és megcsókolt.

- Bill nem láttad a... - lépett be Tom a szobába – Ó, bocs!
Gyorsan kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Kintről röhögés hallatszott, mire én sem bírtam megállni.
- Szegény Tom, mit hihet most – röhögtem, mire Bill nyögött egyet.
Érdeklődő fejjel néztem rá, nem értettem miért csinálja. A fiúk a nappaliban abbahagyták a röhögést, mire Bill újra nyögött.
- Csináld már! - suttogta, miközben alig bírta visszafojtani a nevetést. Le esett, hogy mit akar elérni, úgyhogy beszálltam a játékba.

Meglepetten bámultak egymásra.
- Ők most komolyan...? - nézett kikerekedett szemekkel Gustav.
- Nem tudom, de én nem akarom ezt hallgatni! - mondta Tom.
- Ahh igen ezaz – jöttek a hangok a szoba felől.
Georg zavartan köhögött egy jó hangosan, de nem volt semmi hatása.
Pár perc múlva Bill póló nélkül, kócos hajjal lépett ki a szobából.
- Bill, mi lenne ha... - mondta Tom – öhm... kicsit halkabban...
- Bocs, most nem érek rá! - bement a fürdőbe, majd pár másodperc múlva visszament a szobájába.


Becsukta az ajtót, és próbálta visszatartani a nevetést.
- Tényleg elhitték? - kérdeztem, mire Bill heves bólogatásba kezdett.
- Várjunk egy kicsit, aztán menjünk ki – mondta.
Pár perc múlva együtt léptünk ki az ajtón. Három megrökönyödött szempár bámult ránk.
- Figyeljetek, legközelebb nem kímélnétek meg minket az intim pillanataitoktól? - kérdezte zavartan Georg.
Nem bírtuk tovább, ki tört belőlünk a nevetés.

- Ti komolyan elhittétek? - Bill szinte már visított a nevetéstől.
Egy párna landolt a képében.
- Héééj! - kiáltott fel.
Csörögni kezdett a telefonom, mire mindenki elcsendesedett.
- Anyám az – mondtam, majd felvettem. Elkomorult az arcom, ahogy hallgattam. Pár perc múlva sóhajtva nyomtam ki.
- Haza kell mennem – én.
Odajöttek hozzám, és megöleltek.
- Aztán ne felejts ám el minket! - mondta Georg.
- Biztos megyünk majd Ausztriába! - bíztatott Tom.
- Addig meg ott van az internet csodája – Gustav.
- Hiányozni fogtok – mondtam, majd Billel az oldalamon kiléptem az ajtón.

- Haza viszlek – mondta.
Egész úton nem beszéltünk egy szót sem. Megérkeztünk a házunk elé, és kiszálltunk.
Újra eluralkodott rajtam a szomorúság. Bill odahúzott magához.
- Nem akarom, hogy elmenj - suttogta újra. Ránéztem. Egy könnycsepp folyt végig az arcán.
- Kérlek ne sírj! - a szívem elszorult a látványtól. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam.
Újra magához szorított, nem akart elengedni.
- Flora! - a hang irányába néztem. Anyám állt türelmetlenül az ajtóban.
Ránéztem Billre.
- Azt hiszem, ideje bemennem – sóhajtottam.
Újra megcsókolt.
- Szeretlek – mondta.
- Én is – elengedtem a kezét, és elindultam. Az ajtóból még visszanéztem, Bill zsebre tett kézzel állt, és könnyes szemekkel bámult rám.
Nem bírtam tovább visszatartani a szememben gyülekező könnyeket. Bementem a házba, és lassan becsuktam az ajtót. Két bűntudattal teli szempárral találtam szembe magam.

- Flora, kicsim! - jött oda hozzám anyám, de leráztam magamról a kezeit. Felmentem a szobámba, és ki se jöttem másnap reggelig.

Szótlanul ültem az autóba, és néztem ki az ablakon. Hiába beszéltek hozzám, nem válaszoltam. Lehet, gyerekes ez a viselkedés, de nem érdekel. Inkább zenét kezdtem hallgatni, csak hogy arra foghassam a szótlanságom.
Az Auf Wiedersehen tábla láttán még jobban kavarogni kezdtek az érzések bennem. Szerelem, fájdalom, hiány, feszültség, harag...

15.rész

Sziasztok!

Először is azzal kezdeném, hogy megdőlt az olvasási rekord! Több mint 600-an olvastátok el a 14. részt:) Köszönöm!
Bár még nincs 6 óra, elhoztam a részt, remélem tetszeni fog :D

- Kérlek ne légy ilyen dühös! Ausztria nagyon jó hely! - felelte anyám nyugodtan.
- Neked lehet, de nekem nem! - már a kiabálás határán voltam, de próbáltam visszafogni magam.
- Szeretem Richardot, de túl messze van! Ezért muszáj ilyen drasztikus lépéseket tennünk... - egy cseppet sem hatott meg.
- És az nem számít, hogy én mit vagy éppen kit szeretek?! - kérdeztem idegesen.
- Az egész életemet hozzád igazítottam, de ebből most már elég! - kiáltott – Csak azért, mert halálosan szerelmes voltál egy olyan valakibe, akit nem érdekeltél!
Lenézően pillantott Billre. Idegességemben eleredtek a könnyeim, és felfutottam a szobámba. Bill feljött utánam, és bekopogott.
- Bejöhetek? - kérdezte.

- Persze – feleltem halkan.
Leült mellém az ágyra, és odahúzott magához. Nem tudta mit mondjon, de nekem elég volt az is, hogy ott volt mellettem.
- Igaza van - szólaltam meg – Elvettem az egész életét...
- Hogy mondhatsz ilyen hülyeséget Flora?! - rivallt rám Bill – Biztos nem gondolta komolyan, csak ideges volt!
- Miattam kellett Berlinbe költözni, Apám folyton eljárkált itthonról, mert nem bírta a hangulatot...Inni kezdett és ezen veszekedtek egyfolytában. Mi van, hogyha nem költözünk el, még mindig együtt lennének?! - talán önző dolog volt az összes bajomat rázúdítanom, de nem bírtam tovább magamban tartani.
- Kérlek, ne okold magad! Ez nem a te hibád, értsd meg... - győzködött.

Hallottam, hogy valaki jött. Egy mély férfi hang ütötte meg a fülem.
- Flora! - kiabált fel nekem anyám - Gyere le!
- Te maradj itt, oké? - mondtam Billnek.
Bólintott.

Idegesen mentem le a lépcsőn.
- Üdvözöld Richardot! - utasított, mintha mi sem történt volna.
A férfi mosolyogva nyújtotta a kezét. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire inkább visszahúzta a kezét.
- Flora, Richard hozott neked valamit – mondta anyám, mire a férfi átnyújtott egy dobozt.
Elvettem tőle.
- Köszönd meg neki! - parancsolgatott.
- Köszönöm – tartottam egy kis szünetet - hogy elveszi az életem!
A csomagot ledobtam a földre. Egyre idegesebb lettem, legszívesebben toporzékolva visítottam volna, de azért az elég érdekesen nézett volna ki.

Valaki mögém lépett.
- Nyugodj meg – suttogta lágyan a fülembe.
Anyám nem tudott mit mondani a kirohanásomra, nem erre számított. Dühösen nézett körbe a szobában.
- Mik azok a ruhák?! - kiáltott fel.
Azt hiszem, elfelejtettük őket összeszedni...
valószínűleg nem kellett sokat törnie a fejét azon, hogy miért voltak ott.
- Takarodj a házamból! - mondta Billnek.
- Azt hiszem jobb, ha én most megyek – nézett rám, majd elindult az ajtó felé.
- Sajnálom – én.
- Ugyan már... - simított végig az arcomon, majd köszönés nélkül távozott.

- Hogy tehetted ezt velem? - kérdeztem halkan.
Anyám nem válaszolt, még csak rám se nézett.
- Ez aztán az érett viselkedés! - mondtam gúnyosan, majd felmentem a szobámba.

Bill lassan vezetett hazafelé. Alig bírt az útra koncentrálni, folyton Florán járt az esze. Mi lesz vele, ha elmegy? Most már nem bírná ki nélküle.
- Szevasz Bill! - üdvözölte vidáman a testvérét Tom - Na jó volt a szilvesztered?
Vigyorogni kezdett, de amint Bill rápillantott, inkább befejezte.
- Mi történt? - egyből rájött, hogy valami baj van.
Bill nagyot sóhajtott.
- Na mond már! - követelőzőt Tom.
- Flora anyja Ausztriába akar költözni valami hapsihoz – mondta.
- És? - kérdezte Tom.
- Nem érted? Florának is mennie kell! - mondta Bill.
Tom a meglepődöttségtől nem tudott mit mondani.
- Annyira rossz érzés, amikor valaki sír neked, de te mégse tudsz semmi értelmeset mondani, hiába szeretnéd megvígasztalni...Csak ott vagy mellette és azt érzed, hogy tehetetlen vagy... - Bill.
- Florának éppen elég, hogy ott voltál mellette, amikor szüksége volt rád – felelte Tom.
- És akkor még Ő kért bocsánatot, amikor az anyja kidobott...Ez az egyik legszörnyűbb dolog, amikor nem tudsz segíteni annak, akit szeretsz... - Bill arcán szenvedés tükröződött.

Tom most pont ilyen helyzetbe került. Mondani akart valami bíztatót Billnek, de mindig is nehezére esett az ilyen dolgok kifejezése.
- Bill, ne aggodalmaskodj ezen! Nem mindig tudunk segíteni mindenkinek...Hallgasd meg, amikor beszélni akar valakivel, csak tudasd vele, hogy van akire számíthat! - mondta.
- Köszönöm – felelte hálásan Bill.
- Nem erre valók a testvérek? - mosolygott Tom, mire Billnek is átfutott egy apró mosoly az arcán.


Nagyon dühös voltam. Nem elég az, amiket mondott, még Billt is kirakta...Miért akarja tönkre tenni az életem? Nem vagyok már kislány, miért nem maradhatok itt?! Tudom, hogy szereti őt, megértem, hogy vele akar lenni...De ő miért nem tudja felfogni, hogy én ugyanígy érzek Bill iránt? Muszáj lesz félretennem a büszkeségem, és beszélnem vele, vagy kitudja mi történik. Lehetetlen, hogy küzdelem nélkül veszítsem el a legfontosabb embert... Ebbe egyszerűen nem fogok beletörődni!

- Beszélnünk kell! - léptem másnap határozottan anyám elé.
- Nem nyitok vitát a költözésről, ez már el van döntve! - mondta meg se várva, hogy mit akarok.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem halkan.
- Vele akarok lenni, ennyi – felelte nyugodtan.
- Én pedig Billel... - mondtam – Miért nem érted meg? Ugyanúgy érzek iránta, mint ahogy te Richard iránt!
A szemét kezdte forgatni.
- Nem vagyok már kislány, ellennék egyedül is! - próbáltam győzködni, kevés sikerrel.
- Ha már úgyis azt mondtad, hogy elvettem az életed, így legalább megszabadulnál tőlem! - kiabáltam, majd felfutottam a szobámba.

Fogtam a telefonom, kikerestem Bill számát, és hívtam.
- Szia Flora, Tom vagyok – szólt bele pár másodperc múlva.
- Rossz számot hívtam? - kérdeztem meglepetten.
- Ja nem, csak Bill beteg lett, és kihoztam a telefonját, hogyha már nagy nehezen elaludt, ne keltse fel senki – magyarázta.
- Upsz – én.
- Tom, Flora az? - hallottam egy hangot a háttérből.
- Ide jön? - kérdezte.
- Ide jössz? - tette fel Tom nekem ugyanazt a kérdést. - Most már úgyse nyugodna el addig
- Öhm, jó. - feleltem.
- Talán ha te akarod rábeszélni az evésre, akkor sikerül is – sóhajtott – Na akkor várlak, szia!
Elköszöntem, majd kinyomtam.

Átöltöztem, majd elindultam. Gyalog mentem, kiakartam szellőztetni a fejem. Nem kell, hogy Bill még azon is aggódjon, hogy megint rossz a kedvem.
Mire odaértem nagyjából elpárolgott a dühöm, úgyhogy csengettem. Tom szólt bele, majd miután megmondtam ki vagyok, kinyitotta.
- Szia – üdvözölt az ajtóban.
- Szia – köszöntem vissza. Kitárta nekem az ajtód. Az előszobában levettem a cipőmet, majd beljebb mentem.
- Bill a szobájában van – mondta, majd eltűnt a konyhában.

Odamentem a szobaajtóhoz. Résnyire nyitva volt, úgyhogy valószínűleg tudta, hogy itt vagyok, de azért kopogtam.
- Gyere! - szólt ki.
Beléptem. Nagyon látszott rajta, hogy beteg, de amint meglátott, felderült az arca.
- Nyugi, asszem nem fertőző – mondta, miközben mutatta, hogy üljek le. Megtettem.
- Van valami fejlemény a költözéssel kapcsolatban? - kérdezte rögtön.
- Anyám hajthatatlan – sóhajtottam, mire szomorúan pillantott rám.
- De most ne beszéljünk erről... - mosolyogtam rá – Figyelj, nem akarsz enni valamit? Tom aggódik.
Megrázta a fejét.
- Na, az én kedvemért! - kérleltem – Sütök neked olyan muffint, amit annyira szeretsz!
- Még jó, hogy bevásároltunk – derült fel az arca.
Felálltam az ágyról.
- Kérek egy puszit! - követelőzött, mire szem forgatva adtam egyet az arcára. Még egy ok, ami bizonyítja, hogy beteg, nem kezdett el hisztizni, hogy csak ennyi!

Bementem a konyhába, ahol Tom ücsörgött egy tál müzli társaságában.
- Rávettem, hogy egyen – jelentettem ki.
- Na végre, valakinek sikerült! - könnyebbült meg – Bármit ajánlottam neki, azt mondta nem bírná meg enni. Szóval mit kéne neki csinálni?
- Muffint... - sóhajtottam, mire Tom nevetni kezdett.
- Még ilyenkor sem eszik valami rendes kaját... - mondta.
- Segítesz? - kérdeztem, miután abbahagyta a röhögést.
- Bocs, de azt hiszem én csak feltartanálak – Tom.
- Akkor legalább azt mond meg hol van a... - felsoroltam a szükséges dolgokat, Tom pedig mindent odapakolt a pultra.

15 perc múlva már a sütőben voltak, én pedig a pulton ücsörögtem, szokás szerint.
- Bill elmesélte öhm a... költözést – kezdett bele a beszélgetésbe.
- Hiába győzködöm anyám, hogy maradhassak, hajthatatlan! Még össze is vesztünk... - mondtam.
Tom csak együttérzően nézett rám.
- Egész este ezen volt kiakadva – Tom – mondhattam neki bármit, szinte vigasztalhatatlan volt
- Ahhj...Tom én nem akarok elköltözni! - a hangom elcsuklott a végére.
- Majd csak kitalálunk valamit – próbált biztatni.

Rövid csengetés jelezte, hogy készen vannak a sütik. Muffint illat töltötte be a levegőt.
- Kérsz belőle? - kérdeztem Tomot, mire elvett egyet.

A többit egy tányérra raktam, és elindultam Bill szobája felé.
Halkan benyitottam. Egyenletes szuszogást hallottam az ágy felől. Odamentem az éjjeliszekrényéhez, leraktam a tálat. Ránéztem Billre. Mosolyogva aludt. Én is elmosolyodtam, majd lekapcsoltam a kislámpát.
- Szeretlek - suttogta valaki. Azt hittem, hogy Bill felébredt, de nem...álmában beszélt.

14.rész

Sziasztok!

Meghoztam a 14.részt. Holnap nem biztos, hogy lesz, kb. 80%. Na de itt is van:

- Nem tudom Richard, nem hiszem, hogy jól fogadná ezt az ötletet - sóhajtott fel anyám – Főleg most, hogy újra együtt van azzal a Bill gyerekkel...
- Viszont az sem megoldás, hogy én el-vissza utazgatom, és azért Ausztria nincs olyan közel Berlinhez – mondta a férfi.
- Tudom, és nagyon hálás vagyok azért, hogy értem képes vagy ennyi kiló métert megtenni, de nem akarom Florát kiszakítani innen – mondta.
- Hát Lora, azért majd gondolkozz! - Richard.

Csengettek. Lefutottam a lépcsőn, de az ajtó előtt megtorpantam.
- Abban a fél órában, amíg még itthon leszel, próbálj meg viselkedni, és ne szólj be neki! - néztem szúrósan anyámra.
- Nem terveztem! - válaszolt, majd eltűnt a konyhában.

Kinyitottam az ajtót.
- Szia Bill! - köszöntem neki vidáman, majd megcsókoltam.
Bejött, levette a cipőjét, és lerakta a cuccát. Anyukám sütivel a kezében rohant ki a konyhából. Ebben csak annyi volt a fura, hogy ő nem tud sütni!
Felhúzott szemöldökkel néztem, ahogy Billt kínálgatja. Természetesen miután mindent megtudott, elmeséltem neki azt az esetet is, amikor részeg volt. Úgy látszik, azt próbálja elfelejtetni Billel...

- Szerencséd, hogy nem kértél abból a sütiből – mondtam, amikor Anya felment az emeletre készülődni - valószínűnek tartom, hogy ehetetlen!
- Ezt hallottam! - kiabált le Anya.
- Upsz – mondtam, mire Bill kinevetett.
- Ilyenkor nem szeretlek – mondtam sértődötten. Erre Bill levette a karját a vállamról, és hátat fordított nekem.
- Jaj ne csináld már! - szóltam rá.
Visszafordult felém, de a mellkasán összefonta a karját, és szúrósan bámult rám. Felhúztam a szemöldököm, és vártam, hogy történjen valami. Egyszer csak rám vetette magát, és csikizni kezdett. Tudta, hogy ez a halálom.
Visítva pattantam fel a kanapéról, majd elkezdtem futni előle. Sajnos nem voltam elég gyors, ezért elkapott.
- Most kéne, hogy megbüntesselek, amiért ilyen gonosz dolgokat mondasz nekem! - próbálta komolyan mondani, de láttam rajta, hogy már alig bírja visszafojtani a nevetést.
- Mivel engeszteljelek ki? - néztem bűnbánóan, mire elvigyorodott.
- Ezt már szeretem! - mondta lelkesen, majd odahúzott magához.

Egyből levágtam, mit szeretne, de szórakozni akartam vele. Adtam egy puszit az arcára.
- Na, én nem ezt kértem! - háborodott fel.
- Bocsi, nem mondtad ki, mit szeretnél – rándítottam meg a vállam.
- Ha most felsoroltam volna, hogy mit szeretnék, szerintem még én is belevörösödtem volna – nézett a plafonra.
Fogtam az egyik párnát, és képen vágtam vele. Eléggé meglepődött, még a száját is eltátotta.
- Bilicicuska, nem vagyok kíváncsi a perverzségeidre! - mondtam.
- Nem is mondtam semmit! Miért gondolsz mindig arra?! - Bill.
- Istenem, mibe keveredtem! - sóhajtottam fel.

Azt hiszem, ez tényleg rosszul esett neki, mert elkomorult.
- Bill én nem úgy gondoltam – fogtam meg a kezét.
- Tudom, csak szívatlak! - csókolt meg.

- Khm! - köszörülte meg mögöttünk valaki a torkát. Hátranéztünk, természetesen Anyám volt.
- Elmentem – mondta, majd még akart valami megjegyzést tenni, de inkább megtartotta magának - Sziasztok

Bill körbenézett a szobában és megakadt a szeme a zongorán.
- Énekelj nekem! - kérlelt.
- Ne már! - tiltakoztam.
- Megérdemlem! Ha már folyton gonosz megjegyzéseket teszel... - könyörgött tovább.

Nagyot sóhajtottam, majd odaléptem a zongorához.
- Előre mondom, hogy csak egyetlen egy számot tudok eljátszani, úgyhogy nincs választásod! - én.
Bólintott.
- Everybody needs inspiration, Everybody needs a song , Beautiful melody, when the nights so long,
Cause there is no guarantee ,That this life is easy ,When my world is falling apart, when there is no light to break up the dark ,That's when I look at you ,When the waves are flooding the shore and I can't find my way home anymore ,That's when I look at you. When I look at you, I see forgiveness, I see the truth
You love me for who I am, like the stars hold the moon, Right there where they belong and I know
I'm not alone …



Miután befejeztem a számot, ránéztem Billre. Mosolygott rám.
- Hát ez egy kicsit gáz volt... - mondtam.
- Dehogy! - ült le mellém - Szerintem gyönyörű volt!
Nem válaszoltam semmit.
- Mire gondoltál közbe? - kíváncsiskodott.
- Ühm... Főként Rád – pirultam el.
Megcsókolt. Újra, és újra. Egyre hevesebb lett, nem bírt parancsolni magának.
- Bill, ne itt – suttogtam, mire felhúzott.

Araszolva haladtunk a lépcső felé, nem akartam elengedni őt. Valahol a lépcső közepén leszedtem róla a pólóját, és ledobtam. Körülbelül minden ruhadarab máshol volt a házban, de nem zavartattuk magunkat. Akartam őt...

Hát, nem sokat aludtunk az éjszaka, az biztos.


Arra ébredtem fel, hogy valaki néz.
- Bill, miért bámulsz? - kérdeztem, de a vége nem hiszem, hogy érthető volt, ugyanis beleásítottam.
- Szeretem nézni, ahogy alszol – mondta egyszerűen – Egyébként Boldog Új évet!
Egy puszit nyomott a homlokomra.
- Neked is – mondtam – Még mindig nem bánod, hogy nem mentél el a többiekkel bulizni?

- Ugyan már Flora, dehogy bánom! - ölelt át, hogy ezt még jobban bizonyítsa.
Még úgy körülbelül fél órát feküdtünk így, de mindketten megéheztünk, úgyhogy muszáj volt felkelnünk...
- Nem akarsz kimenni, amíg felöltözöm? - kérdeztem tőle.
- Mivan? - lepődött meg.
- Jól hallottad! - győzködtem tovább.
- Már ne is haragudj, de ez egy kicsit hülyén jön ki, hogy nem mersz felöltözni előttem, pedig éjszaka... - szúrósan bámultam rá, mire inkább elhallgatott, és az alsógatyáját magára kapva kiment a szobából.

Gyorsan felöltöztem, és lementem a nappaliba.
- Nem láttad a gatyámat? - nézett körbe Bill.
- De ott van a korláton – mondtam nyugodtan.
Pár másodperc után leesett, mit is közöltem.
- Mivan?! Mit keres ott a nadrágod? - néztem nagy szemekkel.
Odament, levette a korlátról, és felvette.
- Azt hiszem, a többi ruhát is össze kéne majd szedni... - nézett körbe.
- Ez egy felettébb jó ötlet – nyugtáztam - De előbb együnk, mert különben éhen halok!

Megreggeliztünk, majd elmentünk sétálni.
- Csak hogy tudd, ha megdobsz hógolyóval neked... - akartam mondani, de ekkor lábon talált egy.
- ...Véged! - fejeztem be dühösen.
Gyúrtam én is egy hógolyót, de mire felnéztem, nem láttam sehol. Lépteket hallottam magam mögött. Azt hiszi nem hallom a hó ropogását?
Megfordultam. Éppen akkor hajította el felém a kezében lévő havat, úgyhogy kitértem előle. Ő már nem volt ilyen gyors...Szegényt fejen találtam.

Idegesen szedte ki a hajából a havat, de én nem bírtam ki nevetés nélkül. Amikor vele vagyok, igazán önmagam lehetek. Mellette szinte csak nevetni tudok, természetesen jó értelemben.

- Ez nem vicces! - mondta sértődötten – Tönkre fog menni a hajam!
- Minek szórakoztál a beállításával? - kérdeztem tőle.
- Jó kérdés... - sóhajtott – De ezt most megbánod!

Futva indult el felém, úgyhogy én pedig „menekülni” kezdtem. Érdekes módon, amióta Billel vagyok, többet futok, mint egész életemben. Vajon a mániája ez a kergetőzés?

Elkapott, és meg akart fürdetni a hóban, de nem hagytam magam. Amikor már azt hittem győztem, az ügyetlenségem közbeszólt...Megbotlottam. Nem lett volna elég, hogy én elesek, még Billt is húztam magammal.
- Látom ebből a szempontból semmit sem változtál – nevetett, miközben felkászálódott a földről. Én nem bírtam megszólalni a röhögéstől, sőt, még csak felállni se!
- Ne fetrengj már ott! - húzott fel.
- Ennyire nem vicces! - mondta, de nem bírtam abbahagyni...Fogalmam sincs mi ütött belém. Erre fogta magát, és megcsókolt.
- Jé, ez bevált! - örömködött.
- Na jó, inkább mennyünk haza, nem szeretnék újra közeli kapcsolatot teremteni a hóval! - én.
Bólintott, majd kézen fogva elindultunk haza.

Bementünk a nappaliba, és észrevettem, hogy villog az üzenetrögzítő gombja. Odamentem, és elindítottam.
„ Szia Lora! Most szóltak,hogy kész lett a szoba, úgyhogy ideje lenne beszélned a lányoddal Ausztriáról! Majd hívj vissza! Szeretlek, Richard”

Kétségbeesetten bámultam Billre.
- Mond, hogy csak rosszul hallottam! - a szavakat alig bírtam kinyögni.
Nem válaszolt, csak nézett maga elé.
- Bill! - szóltam rá hisztérikusan.
Őt is annyira lesokkolta ez az egész, mint engem.
- Szólalj már meg! - mondtam.
- Én... - kezdett bele halkan – Nem akarom,hogy elmenj!
Megöleltem őt. Amióta kibékültünk, nem ejtettem egy könnycseppet se, mert nem volt rá okom, de most úgy éreztem, mindjárt előtör belőlem. Csak az akadályozott meg, hogy nem akartam előtte sírni. Szorítottam magamhoz, és nem akartam elengedni.

Kulcs fordult a zárba, és belépett anyám. Kérdőn nézett ránk.
- Mikor akartad elmondani? - szegeztem neki a kérdést.

13.rész

Sziasztok!

Bocsánat, egy kicsit megcsúsztam a résszel, már több mint egy órával elmúlt hat :$
Remélem tetszeni fog :)

- Uram, kérem figyeljen rám! - szólt az orvos Billre.
- Bocsánat – mondta.
- Evett ma? - kérdezte az orvos, mire Bill megrázta a fejét.
- Akkor valószínűleg ez az ájulást kiváltó ok...Figyeljen jobban oda magára! - mondta az orvos, majd összepakolt és elment.

- Tom, miért volt itt Flora? - kérdezte a kocsiban Bill.
- Fogalmam sincs...Egyszer csak megjelent, és leöntött téged vízzel, mire felébredtél, ő meg elfutott – mondta Tom.
- Szóval ezért vizes már megint a pólóm... - sóhajtott Bill.
- Megint? - Tom nem értette miről beszél, de a testvére nem magyarázta el neki. Túlságosan belemerült az emlékeibe.
Amint hazaértek, Bill bement a szobájába, és nem is jött ki többet aznap.
- Én nem fogom bírni ezt a depresszív hangulatot – sóhajtott Tom.


Újra felnéztem Bill blogjára. Már nyoma sem volt a jó kedvnek...

„ Még mindig dühös vagyok rá de... a hiányába bele fogok halni ”

„ Egyedül a büszkeségem áll a boldogságom útjába. Gratulálok magamnak! ”

Már megint magát okolja...Pedig minden egyedül az én hibám. Vajon meg fog valaha bocsáltani? A helyébe én sem tenném.
Bekapcsoltam a Tv-t. Na találjátok ki, mi ment benne. Természetesen Tokio Hotel.
- Na és Bill - fordult a műsorvezetőnő Bill felé – Van valami igazság alapja azoknak a cikkeknek?
Megrázta a fejét.
- Ez azért nem valami meggyőző - nevetett fel hisztérikusan – És mik azok a blog bejegyzések? Az egész világ ezen gondolkozik...
- Hát még gondolkozhat is, mert ez nem tartozik senkire, csak rájuk- mondta Tom idegesen.
- Ó, micsoda reakció! Talán még is csinált valami huncutságot a mi kis Billünk, ha ennyire véded? - szegezte neki a nő az újabb kérdést.
- Ez az én életem, és örülnék, ha nem találnának ki róla mindenféle hülyeséget! - ugrott fel Bill a helyéről, majd idegesen kiviharzott.

A szám tátva maradt. Billnek mindig is az együttes volt az első, és most megint elérte, hogy negatívan cikkezzenek majd róla. Mindez miattam... Muszáj lesz beszélnem vele.


- Bill, elegem van már a hisztijeidből! - mondta neki ingerülten David.
- Nekem meg abból, hogy nem tehetek semmit anélkül, hogy ne jelenjen meg valamelyik újság címlapján! - fakadt ki.
- Ezt te választottad magadnak! - David.
- Tudom, tudom, és sajnálom, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok- sóhajtott Bill – De túl sok volt ez nekem egyszerre...
- Én megértem, de most menj vissza! - mondta David.
-Nem! Ez a nő elviselhetetlen – tiltakozott - Majd a többiek elintézik!
Fogta a cuccát, és elment.

Eljött karácsony napja is, de én nem voltam boldog. Az egész ünnepet végig szenvedtem. Három napig kellett mindenkinek az arcába vigyorognom. Reggelente reménykedve néztem ki az ablakon, hátha legalább hó van, de semmi. Elmentem arra a játszótérre, ahol régen Billel ültünk mindig...


- Én nem értelek téged – mondta az autóban Tom Billnek – Szereted őt, és Ő is téged...Tudom, hogy durva dolgot csinált, de ez így nem mehet tovább! Olyan vagy,mintha depressziós lennél! Bocsáss meg neki, vagy felejtsd végre el!
Nem válaszolt, csak bámult ki az ablakon. Egyszer csak felordított:
- Állj!
A sofőr nagyot fékezett.
- Te normális vagy?! - kiáltott fel Tom, de választ nem kapott, ugyanis Bill kiszállt.

Csak ültem a hintába, és lassan löktem magam a lábammal. Lépteket hallottam, de nem fordultam meg. Mögém jött, és megállt. Hátrafordultam, hogy elküldjem, de a meglepetéstől nem tudtam megszólalni.
- Bill? - kérdeztem halkan.
- Szia Flora - mondta.
Kiszálltam a hintából, és elé álltam.
- Bill én nagyon sajnálom – mondtam neki összetörten - De hidd el, semmit nem játszottam meg!
- Tudom – simított végig az arcomon – Szeretlek Flora
Odahúzott magához és megcsókolt.
- Én is szeretlek – suttogtam, miközben öleltem őt.

Kézen fogva sétáltunk oda az autóhoz, ahol Bill közölte, hogy ő gyalog megy.
- Azt hittem soha nem fogsz megbocsáltani... - mondtam.
- Elég volt egyszer elveszíteni téged, még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát – mosolygott rám – Csak aztán bírd elviselni, ami velem jár!
- Mire gondolsz? - kérdeztem tőle.
- Főként a paparazzikra és az újságírókra, meg az a sok fellépés... - kezdte el sorolni.
Megálltam.
- Bill, ezek közül egyik sem érdekel, a lényeg, hogy velem vagy! - csókoltam meg.
Ebben a pillanatban egy hópihe esett Bill orrára. Körbenéztem. Esett a hó!
- Na végre! - mondtam, majd végignéztem Billen, akin csak egy pulcsi volt.
- Te képes voltál egy pulcsiban eljönni?! - lepődtem meg.
- Úgy terveztem, hogy autóval megyek haza... - felelte lazán – De nem érdekel különösebben
- De beteg leszel! - aggodalmaskodtam.
- Aranyos vagy, hogy így féltesz - mosolygott rajtam, mire csak a szememet forgattam.

Mire odaértünk hozzájuk, Bill már szinte vacogott.
- Én megmondtam! - dorgáltam.
- Bocsánat mami – viccelődött még szinte így is, hogy majdnem megfagyott, mire fejbe vágtam.
- Na ez a fejbevágás nagyon hiányzott... - ironizált.

Nagy nehezen felmásztunk a legfelső emeletre.
- Sziasztok! - köszönt Tom vidáman.
Mindketten visszaköszöntünk neki, aztán Bill bevágódott a kanapéra, és betakarta magát.
- Csináljak neked egy teát? - kérdeztem tőle, mire hevesen bólogatni kezdett.
- Tom, te is kérsz? - fordultam felé.
- Nem, kössz - válaszolt, majd bement a szobájába.

Gyorsan megcsináltam a teáját, és visszasétáltam vele a nappaliba. Odanyújtottam neki, majd leültem mellé.
- Mondtam én, hogy fázni fogsz - csóváltam a fejem.
- Ha ez annyira bánt téged, akkor gyere, és melegíts fel! - vigyorgott.
- Haha, jó próbálkozás! - mondtam neki, mire szomorúan lebiggyesztette az ajkait, és meredt rám ázott kiskutya szemekkel.
- Bill... Soha nem volt ez rám hatással - nevettem.
- Tudom – mosolyodott el ő is - De azért próbálkozni szabad!

12.rész

Sziasztok!

Na itt is vagyok, Kitty remélem kibírtad idáig :D Nem tudok most miről írni, úgyhogy nem is húzom az időt tovább :')

A következő hetekben olyan lehettem, mint egy élőhalott. Iskolába mentem, hazajöttem és bezárkóztam a szobámba. Nem érdekelt semmi, az érettségi is közeledett, anyámat pedig halálra ijesztettem, de nem foglalkoztam ezekkel. Rosszabb állapotban voltam mint amikor először vesztettem el Őt.
A barátaim nem értettek semmit, mert nem voltam hajlandó erről beszélni.
Kopogtak az ajtómon, de nem válaszoltam semmit. Ilyenkor általában elment, aki keresett, de most benyitott.
- Voltam benn az iskolában – mondta Anyám, miközben leült az ágyam szélére.
- Ott is aggódnak érted...Nem veszel részt semmiben, rontasz mindenből! Flora kérlek, mond el mi a baj! - kérlelt, de nem feleltem.
- Legalább nézz rám, amikor hozzád beszélek! -szólt rám éles hangon. Lassan felé fordítottam a fejem, de lehet, hogy nem kellett volna. Szinte megijedt tőlem, de meg is értem. A szemeim vörösek és dagadtak voltak, alatta pedig sötét karikák. Az arcom beesett volt, és a fájdalmon kívül semmi nem látszott rajta. Szinte nem is ettem, ami már kezdett meglátszani rajtam.

- Nekem ebből elegem van! - kelt ki magából az egyik nap Anyám – Ha továbbra is így viselkedsz, pszichológushoz viszlek!
Oda végképp nem akartam menni, úgyhogy elkezdtem egy kicsit emberibb módon viselkedni. Már a barátaimmal is találkoztam, de nem voltam önmagam, ami zavarta is őket.
- Flora, nem értem miért nem mondod el, mi történt...- Adam.
- Ha megteszem, megígéred, hogy nem mondod el senkinek? - kérleltem, mire bólintott.
- De ne is utálj meg érte...- mondtam, majd belekezdtem.

- Te megd*gattad magad Bill Kaulitzal? - sikkantott fel mögöttem valaki.
Hátranéztem. Hannahval találtam szembe magam.
- Hannah nem értesz semmit! - mondtam neki.
- Ó, de nagyon is! Kavarsz Billel, aztán Adammel, majd megint Billel! Gratulálok! - mondta utálattal a hangjában, majd elviharzott.
Adamra néztem.
- Te hogy adtad elő neki azt a napot?! - kértem számon.
- De én nem is mondtam neki semmit! - mentegetőzött.

Az iskolában mindenki engem bámult. Hallottam ahogy összesúgtam a hátam mögött, egyesek még be is szóltak. Gyorsan terjedt a pletyka, még a tanárok is erről beszéltek. Voltak, akik rosszabbak voltak, mint a diákok. Mr. Reinberger, aki köztudottan utált engem, egyik nap nem bírta türtőztetni magát.
- Flora Parker, miért nem figyel? Csak nem a vad éjszakákon jár az agya?! - persze erre az egész osztály röhögni kezdett.
Egyesek groupie-nak neveztek, mások egyszerűen csak k*rvának. Még nem szenvedtem eleget...A legjobban az fájt, hogy mindezt Hannának köszönhetem. Azt hittem, a legjobb barátom, de úgy látszik mégse. Én vakon megbíztam benne, ott segítettem, ahol tudtam, erre ezt kapom vissza...


David idegesen dobott le Bill elé egy újságot. A főcím : „ Bill forró kalandja ”
Odalapozott a cikkhez, majd olvasni kezdte.
„ A mindenki által hősszerelmesnek hitt Bill Kaulitz tanult a testvére példájából, és bevállalt volna egy egy éjszakás kalandot? Először mindenki csak kacsának hitte a híresztelést, ami az egyik Berlini Gimnáziumból indult útnak, de most már kezdünk kételkedni. Az iskola egyik tanulója így nyilatkozott:
- Amikor meghallottam, nem hittem a fülemnek! A lány büszkén híresztelte az egyik barátjának, mi is történt. Azt hittem, csak kitalálta, de túl sok az egybevágó dolog! - mondta H.F.(18) ”

Bill nem olvasta tovább.
- Mi erre a magyarázatod? - a manager elképesztően ideges volt.
Nem akarta elhinni, hogy Flora ezt tette volna. Hiába volt dühös rá, ismerte már a lányt annyira. Vagy így megváltozott volna?
- Bill, én biztos vagyok benne, hogy Flora nem tett ilyet! - próbálta győzködni a testvérét Tom.
- Eddig utáltad, most miért véded ennyire? - kérdezte flegmán.
- Azért,mert ismerem Florát! És téged is...Tudom, hogy a szíved mélyén te sem hiszed el, hogy kiadott volna téged... - Tom.



Éppen rágót akartam venni, amikor megakadt a szemem azon az újságon. Gyorsan kifizettem, és olvasni kezdtem.
- H.F.? - gondolkoztam el - De hát...Ez Hannah monogramja!
Fel akartam hívni, hogy megkérdezzem mi ez az egész, de nem vette fel. Hazamentem, leültem a kanapéra, és csak bámultam ki a fejemből. Amikor anyám hazajött, először megörült, hogy végre nem a szobámba ülök, de aztán megérezte, hogy valami baj van.
Odanyomtam a kezébe az újságot.
- Jaj Kicsim, nem kéne vele foglalkoznod! Ő már csak egy sztár...- mondta.
- Anya, te tényleg nem érted?! Én vagyok az a lány! - amint kimondtam, robbant a bomba. Ordítani kezdett velem.
- Képes voltál odaadni magad neki azok után, amit csinált veled?! - Anya.
- Te ezt nem érted – feleltem – Egyáltalán nem úgy van, ahogy ez az újság leírta!
Elmondtam neki mindent, örültem, hogy végre előtte nem kell titkolóznom. Mire a történet végére írtam, újra sírás fojtogatott, rajta pedig láttam, hogy szíve szerint kiabálna, de nem tette.

Szombat este csörgött a telefonom, és nagy meglepetésemre David volt.
- El tudnál ma jönni a fiúk koncertjére, hogy hivatalosan is elintézzük ezt az egészet? Sajnos arra nincs időm, hogy az irodába fogadjalak, és így legalább biztos nem futsz össze Billel... Tudod hol lépnek fel?- mondta.
- Igen -válaszoltam.
- Akkor menj a VIP részleghez, és majd hívj fel. Kiküldök érted valakit – mondta, majd lerakta.


Pár perccel a koncert előtt értem oda, mert kicsit eltévedtem az épületben. A VIP résznél már nem volt senki, gondolom a csarnokban voltak az emberek. Felhívtam Davidet, aki kiküldött értem egy férfit. Odavezetett Davidhez, majd elment.
- Szia – köszönt nekem.
- Szia – mondtam én is - Figyelj, azt mindenképpen el akarom mondani, hogy én nem beszéltem egy újságíróval se, és nem híreszteltem semmit!
Nem hiszem, hogy elhitte, de nem győzködtem tovább. Hallottam, ahogy Tom gitározni kezd, tehát megkezdődött a koncert.
David előszedett valami papírokat, amit alá kellett írnom. Utána oda akarta adni a fizetésem, de én nem fogadtam el.
- Nem kell a pénz – mondtam, mire győzködni kezdett, hogy fogadjam el. Én hajthatatlan voltam.
- Ha már ennyire adni akarsz valamit- kezdtem bele – inkább hadd nézzem meg a koncertet

Erre bólintott, majd odakísért a színpad oldalához, ahonnan én mindent láttam, de a fiúk nem vehettek észre. A szívem összeszorult, amikor megláttam Billt. Nem tűnt boldognak, sőt...Az egész fellépés alatt nem ejtett meg egy mosolyt sem. Az utolsó számnál nem is ugrált, csak állt a színpad közepén.
A szám közepén esett le, hogy melyik ez a dal. Für immer jetzt...Mikor ahhoz a részhez ért, amit nekem énekelt, a kivetítőn mutatták az arcát. A sminkje le volt folyva, sírt.

Hogy tehettem ezt vele?! Miattam szenved...

Lejöttek a színpadról. Bill amint lelépett a lépcsőről, összeesett. Tom kiabálni kezdett, hogy hívjanak valakit. Erre én is oda rohantam.
- Flora?! - nézett rám nagy szemekkel.
- Igen, én de most ne foglalkozz velem – mondtam.
-Van valakinél repülő só? - kiabált mögöttem egy férfi.

Kétségbeesetten néztem körbe, Tom pedig pofozgatta Bill arcát.
- Evett ma már egyáltalán? – kérdeztem tőle, mikor egy férfi ellökte Billtől.
- Nem tudom, nem figyeltem...- mondta bűnbánóan.
Hiába pofozgatták, nem ébredt fel.
Kikaptam Tom kezéből a vizét. Nem tudtam mennyire lesz hasznos, de odaléptem Billhez, és lespricceltem vele.
Erre hirtelen felült, és ijedten nézett körbe. Megjött az orvos is, úgyhogy én gyorsan elmentem onnan. Éreztem, hogy valaki tekintete a hátamba fúródik, úgyhogy visszafordultam. Bill meredt rám, a gyönyörű barna szemeivel. Elkaptam a tekintetem, és még gyorsabban szedtem a lábam. Bill felpattant, és próbálta odébb lökdösni az embereket, kevés sikerrel. Nem hagyták neki, hogy utánam jöjjön.
- Flora! - hallottam a kiáltását, de nem álltam meg.

11.rész

Sziasztok!

Gyorsan felteszem az új részt, mert most sietek el :) Remélem tetszeni fog!
Egyébként ezzel a résszel vége..............az első évadnak :D

- Bill, David üzeni, hogy a mappájába voltak a papírok! - lépett be Tom az irodába.
Ekkor vette észre a bögrét és a kávét a földön, és Billt, aki körülbelül sokkos állapotban volt.
- Bill, Bill mi van?! - kérdezgette Tom, mire a kezébe nyomta a lapot.
- Anne az igazából... Flora – nyögte ki nehezen Bill, mire Tom csak hallgatással válaszolt.
- Hát ezért ellenezted te annyira! Te tudtad, igaz?! - kiabált Bill.
Tom bólintott.
- Miért nem mondtad el?! - ordított tovább, miközben kirontott a folyosóra. A kiabálásra a többiek is előjöttek, de nem értettek semmit.


Csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de azért felvettem.
-Azonnal ide kell jönnöd! - szólt bele köszönés helyett.
- Tom?! Mi történt?! - kérdeztem, de kinyomta.
Felhúztam a cipőm, és elkezdtem rohanni a stúdió felé. A taxi túl sok idő múlva ért volna ide..Tíz perc múlva lihegve estem be a stúdióba. Fentről ordítozást hallottam, úgyhogy felfutottam a lépcsőn.
Bill ahogy meglátott, nekem ugrott. Megragadta a karomat, és teljes erejéből szorította.
- Hogy tehetted ezt velem?! - mondta ingerülten.

Hát rájött. Ennyi volt...Kész, vége!
- Mit képzeltél, hogy majd soha nem jövök rá?! A szemembe hazudtál Flora! - a karomat még mindig nem engedte el, egyre jobban fájt. Még soha nem láttam ilyennek. Arra számítottam, hogy meg is üt, annyira kikelt magából.
Tom és Georg odarohant, hogy lefogják Billt.
- Miért tetted ezt velem Flora, miért?! Miért nem mondtad el, hogy ki vagy? És akkor ez az egész... csak színjáték volt? Végig csak szórakoztál velem? Én szerettelek a k*rva életbe már! - ordított könnybe lábadt szemmel.
- Bill én nem... - szólaltam meg halkan – nem játszottam meg semmit
Sírás marta a torkom.
- Csupán csak arról hazudtál, hogy ki vagy! De miért?! - kérdezte keserűen.
- Én...Én... - már beszélni is alig bírtam – Azt hittem, ha megtudod ki vagyok, soha többet nem látlak....Te írtad, hogy nem kellek neked!
- Mivan? - kerekedett el a szeme.
- Nem emlékszem a levélre? Mondhatjuk, hogy abban szakítottál velem! Egy levélben b*sszus! - akadtam ki én is.

- Ez még nem von le semmit abból amit tettél – mondta keserűen - De tudod mi fáj a legjobban? Hogy képes voltál azt hinni, hogy jobb nekem nélküled...
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd megfordult, és elment. Nem bírtam tovább, belőlem is kitört a sírás. Tomon kívül senki nem értette, min veszekszünk, úgyhogy kérdőn néztek rám.
- Én megmondtam Flora – mondta halkan Tom, majd a testvére után ment.
Nem bírtam hazamenni, csak ültem a falnál, és sírtam. Még szerencse, hogy nem volt ott senki rajtam kívül...
Egyszer csak lépéseket hallottam. Felnéztem, és megláttam Tomot.
- Hívtam taxit... - mondta sokkal lágyabban, mint ahogy eddig beszélt velem – És öhm...Bill üzeni, hogy nem kell többet dolgozni jönnöd

Tessék, még ki is rúgtak. Megérdemled Flora Parker!
- Tom, én szeretem Billt, érted? Szerelmes vagyok belé! - sírtam tovább, mire felhúzott a földről, és megölelt.
- Minden rendbe fog jönni... - suttogta.
- Meg sem érdemlem, hogy ilyen kedves legyél velem – töröltem meg a szemem.
Megjött a taxi, úgyhogy elköszöntem Tomtól, és beszálltam. Próbáltam értelmesen elmondani a címet, de a hangom mindig elcsuklott, viszont megértette.
Csak ültem ott, és bámultam ki az ablakon. Az eső szakadni kezdett, mintha csak az ég is sírna. Hazaértünk. Fogalmam sincs mennyi pénzt adtam a taxisnak, de nem is érdekelt.
Berontottam a házba, ahol anyám ült Richardal.
-Flora, kicsim, mi a baj? - rohant oda hozzám anya. Nem válaszoltam neki, csak felrohantam a szobámba, és becsaptam az ajtót.

Nekidőltem, majd lecsúsztam mellette. A könnyeim záporoztak, mintha csak versenyezni szerettek volna az esővel.
Azt hittem, nem bírom ki azt a fájdalmat... Odabotorkáltam az ágyamhoz, és ledőltem rá. A fejemben csak úgy kavarogtak az emlékek, a dedikálás, a beszélgetések, a filmezések, a vacsora, és a tegnap éjszaka...
Elvesztettem azt az embert, aki a világot jelentette nekem. Ha előbb elmondtam volna, talán most nem fájan ennyire...De így kibírhatatlan ez a kín. Az az üresség, amit a szívemben éreztem, szinte megölt belülről.


Bill csak ült a fotelben, és a kezébe temette az arcát.
- Hogy lehettem ilyen ostoba? - nézett fel kisírt szemekkel Tomra – Hogyhogy nem vettem észre semmit?!
Flora úgy játszott velem, ahogy akart...
- Bill, Ő szeret téged – próbálta vigasztalni a testvérét, kevés sikerrel.
- Hogy lehettem ennyire naiv? - szitkozódott Bill – Nem csoda, hogy ennyire belé szerettem...Flora volt a mindenem...
- Bill..- kezdett bele Tom, de az öccse félbeszakította.
- Kérlek, most menj ki – Bill – Szeretnék egyedül lenni...
Tom bólintott, majd kiment a szobából.

- Na mi van? - kérdezte Georg rögtön.
- Szerinted? - mondta idegesen Tom.
Georg benézett az ajtó kis ablakán. Bill csak ült, és bámult ki az ablakon.
- Én nem értem ezt az egészet – szólalt meg Gustav – Egyik percben még imádják egymást, és Anne a neve, a másikban Bill üvölt, és Florának hívja... Nekem ez zavaros
Erre Tom elmesélte az egész történetet.
- Szerintetek holnap el tud menni a Tvbe, élő adásba? - kérdezte David.
- Hol nem sz*rom most le a Vivát?! - kérdezte ingerülten Tom.
- Velem te ilyen hangon nem beszélsz! - ordított rá Tomra David, amitől a fiú egy kicsit megszeppent. - Ezt nem lehet már lemondani!
David idegesen rohant el.



Akkor, Berlinben két szív hasadt meg. Üresség és fájdalom járta át a testüket. A lány álomba sírta magát, a fiú pedig csak ült, és nézett ki az ablakon. Nincs gyógyír a fájdalmukra, csak egymás...

10.rész

Sziasztok!

Amint látjátok, újra itt vagyok :DD Kitty, olyan szépen kérted, hogy nem  mondhatok nemet ;D Ilyen jellegű részt még nem írtam, de eddig ez a kedvencem :$ Remélem tetszeni fog!

Natalie nagyon kedves lánynak bizonyult. Rövid, szőke haja, és kék szeme van. Elmondta, hogy mit hol találtok, és hogy ki milyen színeket és formákat szeret, és milyet nem.
- Ruhákat is tervezel? - kérdeztem tőle, mert az asztal tele volt vázlatokkal.
- Néha eszembe jut egy-két ötlet, azokat lerajzolom, és ha tetszik a srácoknak, akkor megvarratjuk - mondta nemes egyszerűséggel - tehát ha neked van valami ötleted, nyugodtan rajzold le

Még egy ideig beszélgettünk, de aztán munkához kellett látnunk, mert holnap interjúra mennek a fiúk. Külön volt szedve mindegyikőjük ruhája, de eszméletlen nagy rendetlenség volt. Nekem Bill volt a feladatom, nem is értem miért...
Hamar végeztem vele, úgyhogy segítettem Natalie-nak a többiben. Egy óra múlva jöttek a fiúk, hogy megnézzék mire jutottunk.
- Sziasztok – köszöntek.
- Na mit hoztatok össze nekünk? - kérdezte Bill.
Végignézték a ruhákat, majd mondtak rá egy okét.


A következő egy héten szinte nem is találkoztam velük, csak futólag. Rengeteg megjelenésük volt, és nekem is sok volt a dolgom. Iskola, munka, utána vagy előtte tanulás...
- Nem tetszik ez nekem – mondta anyám egyik este, amikor fáradtan estem haza – Egyáltalán nem muszáj dolgoznod! Richard segít nekünk
- Már ezerszer elmondtam, hogy dolgozni akarok, és ha pedig költekezni támad kedvem, a saját pénzemet akarom elverni! - hiába mondtam neki, hajthatatlan volt.
- Szinte már nem is vagy itthon! - hangzott el az újabb érv.
- Már ne is haragudj, de nem tudom ki az, aki napokig haza sem jön! - feleltem idegesen.
-Jó jó, igazad van... - sóhajtott – de apád óta senki iránt nem éreztem ezt
Erre csak a szemem kezdtem el forgatni, nem akartam nyálas dolgokat hallgatni. Hiányzott Bill. Fura, hogy „csak” másfél hete nem láttam, de körülbelül annyira hiányzik, mintha egy éve nem találkoztunk volna.

Végre volt egy szabadnapjuk, Bill pedig elhívott magukhoz. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy hol laknak.
A taxi amivel mentem, egy társasház előtt állt meg. Bill ide is lejött elém. Gyorsan odamentem hozzá, és megöleltem.
- Na, csak nem hiányoztam? - nevetett, mire megcsókoltam.
- Gyerekek, ezt nem itt kéne! - mondta egy néni dühösen, mire Bill csak még hevesebben kezdett csókolni, és lejjebb csúsztatta a kezét a derekamról.
- Hát ilyet! Most nézd meg mit csinálnak itt mindenki szeme láttára! - szitkozódott a mellette lévő barátnőjének, miközben elmentek.
- De hülye vagy, most majd szegény néni nem tud aludni! - röhögtem.
- Ő baja – rándította meg a vállát, miközben kinyitotta az ajtót.

A legfelső emeleten laktak. A lakás nem volt túl nagy, de ízlésesen volt berendezve.
- Kérsz valamit? - kérdezte, miközben a dzsekijét felakasztotta.
- Nem, köszi – válaszoltam, majd leültem.
- Nézzünk filmet! - mondta lelkesen.
Bólintottam.
- És mivel most nálunk vagyunk, ezért én választok! - odalépett a DVD tartóhoz, és keresgélni kezdett.
- Sajnálom, de én szeretem a horrort – berakta a filmet, és elindította – De ne aggódj, majd én megvédelek!
- Szóval erre megy ki a játék, hogy hős védelmezőnek érezhesd magad... Na jó, majd a kedvedért úgy csinálok, mintha megijednék – mondtam neki vigyorogva.

Nem szoktam félni az ilyen filmektől, csak egyszerűen nem szeretem őket nézni...de ez most ijesztő volt.
- Muszáj ezt nézni? - kérdeztem 10 perc után – Nem valami romantikus ez a fejleszabdalás
Kikapcsolta a filmet.
- Hát ez igaz – Bill – De tudod mit? Kiengesztellek egy vacsorával
- Micsoda ajánlat! Legalább te fogsz főzni? - én.
- Ha szeretnéd...Viszont az nem lesz valami változatos, ugyanis a tudásom kimerül a spagettiben – Bill.
- Az tökéletes lesz! - mondtam – Akarod, hogy segítsek?
- Nem! Te csak foglald el magad valamivel – ment ki a konyhába – És amíg nem leszek kész, ne gyere be!

Erre inkább már nem mondtam semmit. Nem tudtam mit csinálni, úgyhogy a tv-t kezdtem kapcsolgatni. Az MTV-n éppen Tokio Hotelt adtak, úgyhogy néztem azt.
- Ne már, kapcsold kiiii! - kiabált ki a konyhából Bill.
- Nem akarom! - hangosítottam fel. Bill még morgott valamit, amire elnevettem magam.

Körülbelül fél óra múlva jött, hogy kész van. A konyhában félhomály volt, csak egy gyertya világított az asztalon.
- Na ez már elég romantikus? - kérdezte vigyorogva, miközben kihúzta nekem a széket.
- Talán - húztam az agyát.
Leült velem szembe, majd enni kezdtünk. Rég éreztem ilyen jól magam, egész este beszélgettünk, viccelődtünk. Miután befejeztük az evést, a mosogatást is ő akarta csinálni, de nem hagytam neki. Végül is én mosogattam, ő pedig törölgetett.
- Már ne is haragudj Bill, de te mennyi edényt használtál?! - kérdeztem tőle.
- Te most kritizálsz? - háborodott fel, mire elnevettem magam. Erre fogta a rongyot, amivel törölgetett, és rávágott vele egyet a fenekemre.
- Héééj! - háborodtam fel most én, amire ő kezdett el nevetni – Szóval ezt most viccesnek tartod?!
Lefröcsköltem a mosogatóvízzel. Az egész pólója vizes lett, aminek cseppet sem örült.
- Most menekülj! - közeledett felém, mire én kirohantam a konyhából, ő pedig utánam. Olyanok lehettünk, mint két kergetőző kisgyerek, de cseppet sem zavartattuk magunkat.
- Oké, feladom! - álltam meg, és fújtam ki magam, mire elégetten vigyorodott el.
- Na gyere, büntess! - röhögtem.

Odajött, és megcsókolt.
- Azt hiszem, nem ismered a büntetés fogalmát – mondtam halkan.
- Nem akarlak büntetni... De ha ennyire szeretnéd, hozom ám az ostort – vigyorgott rám, mire fejbe vágtam.
Úgy tett, mint akinek nagyon fájt, de mivel nem hatott meg, abbahagyta a színészkedést.
- Azt hiszem, fel kéne vennem egy másik pólót... - nézett végig magán, majd bement a szobájába.
Félmeztelenül jött ki, egy pólóval a kezében.
- Nem akarsz itt aludni? - szegezte nekem a kérdést.
- Hát ő, nem is hoztam magammal semmi cuccot – haboztam.
- Á, majd adok! - vágta rá gyorsan.
- Na jó – adtam be a derekam, mire odadobta nekem a pólót.
- Ilyenkor sajnálom, hogy nem hordok extra rövid, és extra szűk cuccokat... - gondolkozott hangosan - Vagyis öhm arra van a fürdő! Törölköző pedig a szekrényben...

Ezen már csak röhögni tudtam, de az ajtóból visszaszóltam neki:
- Lehetőleg ne gyere különböző indokokkal utánam!

Gyorsan lezuhanyoztam, majd Bill is utánam. Amíg fürdött, csináltam magamnak egy teát, és leültem a kanapéra. Pár perc múlva valaki mögém lépett, és egy csókot lehelt a nyakamra.
- Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Téged – felelte lágyan, majd megcsókolt.
Átkaroltam a nyakát, mire ő felkapott, és elindult velem a szobája felé. Az ajtóban letett, és nekidöntött az ajtófélfának. Próbálta levenni rólam a pólót, de nem engedtem neki. A mellkasánál fogva toltam az ágy felé. Hagyta magát, de a lábával becsukta az ajtót. Ledöntött az ágyra, majd a keze vándorútra indult a pólóm alatt, végül levette rólam. Mivel rajta csak egy alsó gatya volt, nem volt nehéz dolgom...
Az éjszakát egy szóval hogy is tudnám leírni...Tüzijáték.



Reggel Bill nem volt mellettem. Kikászálódtam az ágyból, majd felöltöztem. Mikor eszembe jutott az éjszaka, elmosolyodtam. Kiléptem a szobából, de nem láttam senkit. A konyhában egy üzenet volt az asztalon.

„ Szia Anne!
Sajnálom, hogy ott hagytalak, de David hívott, hogy muszáj bemennem. Maradhatsz, de ha haza szeretnél menni, tettem ki pénzt taxira! Ha haza mész, légy szíves zárd be az ajtót, a pótkulcsot a szekrényre tettem!
Szeretlek
Bill ”

- De édes! – gondoltam magamban, miközben hívtam egy taxit. Nem akartam itt lenni, amikor Tommal hazajönnek...Összeszedtem a dolgaimat, és lementem a ház elé.



Bill annak ellenére, hogy kora reggel volt, mosolyogva lépett be a stúdióba. A többieknek majdnem leragadt a szemük, csak ő volt teljesen éber.
- Te minek örülsz ennyire? - faggatta Georg, mire Bill csak zavartan mosolygott.
A szobába Linda lépett be, négy bögre kávéval, majd miután letette az asztalra, kiment.
- Na mond már! - követelőzött tovább, de Bill nem mondott semmit, csak vigyorogva bámulta a plafont.
- Jézusom Bill! - ugrott fel Tom a székről – Te lefeküdtél vele?!
Minden szem rá szegeződött.
- És akkor mi van? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Bill.
Tom idegességében nem is tudta, mit mondjon. Csak olyan hülyeségeket tudott kinyögni, mint például:
- Hivatalosan még csak nem is jártok!
- Ez a te szádból rohadt hülyén hangzott, ugye tudod? - Bill.
Tom tovább prédikált, de nem igazán izgatta Billt.
- Na és milyen volt? - kérdezte kajánul Georg, miközben félrelökte Tomot.
Erre Bill csak vigyorgott, majd fogta a kávéját, és kiment a szobából, egy ,,Ti hülyék vagytok” kíséretében.

Az automatához indult, hogy vegyen magának valami kaját.
- Bill! - kiáltott oda neki David – Ha már úgyis az irodám felé mész, hozd már ide azokat a papírokat, amin a holnapi interjú kérdései vannak!
- Oké – felelte Bill, majd bement az irodába.
- Na hol lehetnek azok a kérdések?! - gondolta.
Azokat a lapokat nem találta, de David asztalán érdekes dolgot fedezett fel. Anne szerződése Daviddel. Végigolvasta, de ahogy az aláíráshoz ért, a kávé kiesett a kezéből. A bögre széttörött, a barna lé pedig beterítette a padlót.
- F..F...Flora?

9.rész

Sziasztok!

Mivel azt olvastam, este leállás lesz, ezért most teszem fel az új részt. Tegnap megszállt az ihlet, szóval ezen kívül még két rész készen van :)
Kérlek szépen titeket, ha elolvassátok, írjatok kommentet...Fontos lenne nekem :) 

Hajnaltájt felriadtam valami csörömpölésre.
- Bill, Bill! - keltettem fel – Valaki van itt
- Micsoda? - kérdezte álmosan, majd körbenézett – én nem látok senkit
Megint leesett valami, mire mindketten felpattantunk a kanapéról.
- Felkapcsolom a lámpát – suttogta, majd elindult a fal felé. Pár pillanat múlva világosság borította be a a földszintet.

- Anya?! - teljesen lesokkolt a látvány. Az előszobaszekrényen ült, a ruha csak félig volt rajta, a haja pedig kócos volt. Mellette egy férfi mosolygott zavartan.
- Úristen! – hátráltam ki az előszobából – Én ezt nem akarom látni!
Bill is odajött, hogy megnézze min szörnyülködök. Mit ne mondjak, eléggé meglepődött, de aztán alig bírta visszafojtani a nevetést.

- Ó, hát ez egy kicsit ciki - viháncolt anyám.
- Te részeg vagy?! - lepődtem meg még jobban.
- Á csak egy kicsit -támolygott beljebb – Hát ki ez a helyes fiúka, és mit csináltatok ti kettesben?
Odament Billhez, és megcsipkedte az arcát.
- Azt hiszem, én jobb ha hazamegyek – röhögött tovább Bill - Hívok taxit

Amíg nem érkezett meg a kocsi, anyám tovább faggatta Billt. Magamban csak azért fohászkodtam, hogy ne mondja ki a nevem...Később úgyse fog emlékezni Billre, csak kávét akar majd, úgyhogy ezért nem aggódtam.
- Na és mik a szándékai a lányommal? - szegezte a kérdést Billnek – Házasság előtt nincs szex!
A fejem már vörösödött, amin Bill még jobban nevetett.
- Anya! - kiáltottam rá.
- Jó, ha tisztában van a szabályokkal! - mondta lazán, majd tovább magyarázott. Szerencsére megjött a taxi, úgyhogy elköszöntem Billtől.

- Hogy mondhattál ilyet?! - kérdeztem idegesen - Meg egyébként is, ki ez a férfi?
- Jaj Flora, ne hidd, hogy nem fordult meg a gondolat a fejében! Én csak vázoltam a feltételeket! Egyébként ő Richard – mutatott a férfire.
Még pár percig beszélt valami hülyeségről, de utána már alig bírt megállni a lábán.
- Mi lenne, ha lefeküdnél? - kérdeztem tőle.
- Én Richardal fogok felmenni, Richardal fogok lefeküdni! - kiabált anyám.

Nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés. Szerencsére többet nem foglalkoztak velem, Richard feltámogatta Anyámat az emeletre.
Én is felmentem a szobámba, de nem bírtam már aludni. Odamentem az asztalomhoz, és bekapcsoltam a számítógépet. MSN-en természetesen senki nem volt, de ezen nem is lepődtem meg. Ki az az idióta, aki ilyenkor gépezik?
Odakeveredtem a Tokio Hotel oldalára, és érdekes dolgot vettem észre. A Tom blogja felirat mellett már volt egy Bill blogja is. Gyorsan rákattintottam. Amint betöltött, rögtön olvasni kezdtem. Egy bejegyzés volt csak, de az jó hosszú volt. Az elején nem volt semmi érdekes, de az utolsó pár sor...

,, Végre boldog vagyok. Mostanában sok volt az olyan pillanatom, amikor magányosan ültem a szobámban, de ez megváltozott. Itt van Ő, és olyan, mintha visszahozta volna az életkedvem. Most már mindent szebbnek látok...
Hiába kérdeztek erről, ez túlságosan magánügy ahhoz, hogy elmondjam :) Tom, te is fogd be! :D ”

Jaj Bill...Annyira édes, én pedig még gonoszabbnak érzem magam. Muszáj lesz bevallanom neki mindent, még mielőtt mástól tudja meg...




Hétfőn idegesen léptem be a stúdiójuk ajtaján. Bill lent várt, másképp talán be sem engedtek volna. Ahogy rám mosolygott, minden erőm elszállt.
- Szia Anne – jött oda hozzám, majd megcsókolt.
Kézen fogva mentünk fel a lépcsőn.
- A többiek már nagyon kíváncsiak ám rád – mondta.

Hát ez remek. Remélem ők sem ismernek fel...Ahogy beléptünk az ajtón, három szempár szegeződött rám.
- Na emberek, ő itt Anne – mondta büszkén Bill, mire Georg és Gustav odajött bemutatkozni. Szerencsére ők se sejtettek semmit. Tom csak bunkón intett egyet, amivel próbáltam nem foglalkozni, pedig jogos a haragja.
Egy ideig beszélgettünk, de aztán egy lány jött be a szobába.
- David kéri, hogy gyere velem – mondta nekem, mire felálltam, és elindultam utána.

Egy irodába mentünk, ami a folyosó másik végén volt. Bekopogott, majd benyitott.
- Á Linda, itt a lány? - kérdezte egy férfi.
- Igen David – felelte.
- Akkor te elmehetsz – mondta, engem pedig behívott.

A szoba nem volt túl nagy, az asztal majdnem elfoglalta az egészet.
- David vagyok – mondta – te pedig nyilvánvalóan Anne
Bólintottam.
- Eléggé meglepődtem, amikor Bill munkát kért neked, de végül is a segítség mindig jól jön – miközben beszélt, intett, hogy üljek le.
Elmondta a feltételeket, azt, hogy tulajdonképpen mit is kéne csinálnom, és ehhez hasonló dolgokat. Miután befejezte, elém tolt egy szerződést.

Hát ezt nem írhattam úgy alá, hogy Anne Peterson, úgyhogy az igazi nevem írtam.
- Flora? -lepődött meg David – Téged nem Anne-nak hívnak?
Most jön a hazugság.
- Igazából ez csak egyfajta becenév. Hosszú lenne elmondani, hogy miért lettem Anne, de jó lenne, ha ön is így hívna– reménykedtem, hogy nem kérdezősködik tovább.
Szerencsére nem tette.
- Nyugodtan tegezz, nem vagyok én vénember! - mondta.
- Oké – mosolyodtam el
- Szóval ha gondolod, akár ma is kezdhetsz, legalább megismerkedsz az emberekkel meg a hellyel. Bill majd biztos mindent örömmel megmutat – David.
Bólintottam.
- Na hát akkor azt hiszem ennyi – David – Ha valami gond van, nyugodtan keress meg!

Felálltam, és elköszöntem tőle. Tessék, az 5. embernek hazudtam a szemébe. Ügyes vagy Flora...Ahogy kiléptem a folyosóra, Billbe ütköztem.
- Úgy hallottam szükséged lenne egy idegenvezetőre – vigyorgott.
Ez a mosoly körülbelül levakarhatatlan az arcáról. Nagyjából mindent megmutatott, aztán visszamentünk abba a szobába, ahol először voltam.

- Szia megint - köszönt Gustav.
- Jó sokáig nem jöttetek vissza – vigyorgott kajánul Georg.
- Georg, a perverz megjegyzéseidet tartsd meg magadnak! - szólt rá Bill.
- Ne már Bill! De ugye a házasság után mindent elmesélsz? - kezdett el röhögni Gustavval, mire Bill is elmosolyodott.
- Te elmesélted nekik?! - néztem rá szúrósan.
- Bocsi, nem bírtam megállni – próbált bűnbánó fejet vágni, kevés sikerrel.
- Ezt még megbánod! - mondtam neki sértődötten.
- Úúúúúú – visított Georg – Bill, ezt veheted fenyegetésnek!
- Na, ne haragudj –nyomott egy puszit a számra Bill.
- Megtennétek, hogy nem előttünk nyáladzotok? - szólalt meg bunkón Tom.

- Elárulnád hogy mi a f*sz bajod van? -vonta kérdőre ingerülten a testvérét.
Erre Tom nem válaszolt, csak tovább nyomkodta a telefonját. Ezek után már senkinek se volt kedve viccelődni.
- Mikor mész dolgozni? - szólalt meg újra az idősebb Kaulitz, mire Bill szúrósan ránézett.
- Most mi van? Azért jött ide nem?! Már ha ért ahhoz egyáltalán, amit csinálni fog - Tom.
Erre már inkább nem is mondtam semmit, csak felhúztam az egyik szemöldököm.
- Tom, fejezd már be! - szólt rá Georg is – Teszteld le, ha ennyire kételkedsz!
Erre Tom felállt, és követelte, hogy mondjak véleményt a ruhájáról.
Mivel nem szólaltam meg, elégedett fejet vágott, és lehuppant a fotelbe. Nem bírtam tovább türtőztetni magam.
- Először is, mintás pólóhoz nem veszünk fel teljesen más mintás kendőt, a cipőd nem megy a ruhádhoz, mivel a színek ütik egymást -kezdtem bele, de amint megláttam Tom dühös fejét, inkább befogtam.
- Na ez oltás volt! - röhögött fel Georg.

Kinyílt az ajtó, és David lépett be rajta.
- Mi ez a fagyos hangulat? - kérdezte rögtön.
Nem érkezett válasz.
- Bill ha nem haragszol, elrablom tőled Anne-t, ugyanis megjött Natalie -mondta, mire felálltam, és elindultam utána.

- Tom,muszáj ilyen bunkónak lenned? - ugrott neki Bill Tomnak, rögtön azután, hogy becsukódott az ajtó.
- Ja, nem értem mi bajod vele - mondta Georg.
- Nem tudtok ti semmit - felelte Tom, miközben halál nyugodtan olvasta az újságot.
- Te miről beszélsz? - Bill.
- Majd rájössz – Tom ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, Bill már kevésbé.
Idegesítette, hogy a testvére valamit eltitkol előle, pedig eddig mindent megbeszéltek. Tom pedig maga sem értette, hogy miért nem mondja el az igazat. Sokkal könnyebb lenne, ha nem kéne titkolóznia...Bár akkor meg Bill szívének darabjait kéne szedegetnie...

8.rész

Sziasztok!

Elhoztam a nyolcadik részt is, ugyanis volt időm írni :')  Nem tudom hogy fog tetszeni, nekem nem túlzottan jön be. Szöszinek pedig köszönöm, hogy írogatja a kommenteket :) A dalszöveget a részből pedig itt tudjátok megnézni: http://t-h-b-t.gportal.hu/gindex.php?pg=30990712&nid=5261744


A hangnem, amiben mondta, rendkívül felhúzott.
- Bill, te most komolyan azt hiszed, hogy képes lennék erre? Azt hiszem akkor nagyon félreismertél engem! De nem fogok én itt magyarázkodni a semmiért! - mondtam neki, majd faképnél hagytam.
Három értetlen tekintet fúródott a hátamba, miközben mentem. Nagyon dühös voltam, az sem érdekelt, hogy Adam akár le is leplezhet. Nem mondtam el neki semmit, szóval ő most akaratlanul is elszólhatja magát.


Mikor hazaértem, idegesen csaptam be magam mögött az ajtót. Rosszul esett, hogy mit hisz rólam Bill, utáltam magam a hazugságokért, Adamet is biztos rosszul érintette az egész...Mindenkinek csak fájdalmat okozok. Már rég túl lehetnék az egészen, de nem, nekem mindig a bonyolultabb utat kell választanom.

Kiültem a hintába. Hiába volt már kicsit hűvös, nem érdekelt. Rossz volt egyedül lenni. Bárcsak itt lenne mellettem, bárcsak szorítana magához, bárcsak...Csak rá vágytam. Most, hogy nem volt itt, a fájdalmon kívül csak ürességet éreztem. Teljesen, menthetetlenül beleszerettem.



Bill se volt éppen boldog. A mai napot úgy akarta elkönyvelni, hogy végre megtalálta azt, az embert, akit újra szeretni tud...De hogy egy és ugyanazon a napon össze is veszni vele?
- Ne legyél már olyan, mint egy élőhalott! - terült el Tom a kanapén.
- Tom, te ezt most komolyan nem érted? Szeretem őt! - melegség járta át a testét, miközben kimondta ezt a pár szót. Jól esett neki, hogy végre bevallhatta a testvérének az érzéseit.

Tom nem tudott mit csinálni. Tudta, hogy már nem sokáig bírok hazudni, amikor pedig kiderül az igazság, Bill magába fog zuhanni. Hiába áll majd mellette, nem tud rajta segíteni. Mit mondhatna? Hogy ő végig tudta? Vagy hogy tegye túl magát rajta? Tudta, hogy ezek mind mind feleslegesek, mert ha Bill szeret, akkor azt teljes szívéből teszi. Lehet akármilyen dühös, akkor sem tudja majd kiverni a fejéből.

- Bíznom kellett volna benne, de ezzel a jelenettel mindent elrontottam – ostorozta magát Bill. Ez volt az egyik közös tulajdonsága a sok közül Florával. Mindig saját magukat okolták, bármi történt.
- Miért hazudott volna ?! Ő nem olyan, hogy ilyet tegyen - járkált fel s alá Bill, miközben gondolkodott.

Az ikre csak nézte, ahogy szenved.
- Tudod Tom, én soha nem szerettem ennyire senkit Flora óta, és azt hittem, nem lesz senki olyan, aki a nyomába érhet, de ő teljesen azt a hatást éri el bennem, amit... - a hangja elcsuklott a végére.
- Mire vársz még? Beszélj vele! - mondta Tom, majd idegesen rontott be a szobájába.
- Ki nekem Flora, hogy az ő kedvéért végignézzem, ahogy Bill önmagát okolja? - gondolta – Én ezt nem bírom tovább!

Kirontott a szobából, hogy elmondja az igazságot. De nem látott mást, csak egy nyitott bejárati ajtót.



A telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Elővettem : 1 új üzenet
Megnéztem. „ Nyisd ki az ajtót” Billtől jött.
Bill itt van? Felpattantam, majd befutottam a házba. Kinyitottam az ajtót.
Azt hittem, valami hosszú monológot fogok hallani, de nem így lett. Énekelni kezdett.
- Hey, die Welt hält für dich an
Hey, hier in meinem Arm für immer jetzt
Für einen Tag
Für eine Nacht
Für einen Moment
In dem du lauchst
Wir durchbrechen die Zeit
Gegen jedes Gesetz
Für immer du und ich
Für immer jetzt

Odaléptem hozzá, és megöleltem.
- Sajnálom – suttogta a fülembe, miközben csak egyre jobban szorított magához.
- Én is... – mondtam halkan, de Ő nem értette, hogy mit.
- Bejössz? - kérdeztem, mire bólintott.
Tanulva az előző esetből, eldugtam a fényképeket. Tudom, hogy szánalmas ez az egész helyzet, de nem voltam még kész arra, hogy valljak.
Leült a kanapéra, én pedig kimentem a konyhába, hogy hozzak valami innivalót. Egy üveg colával és két pohárral tértem vissza.
Letettem őket az asztalra, majd én is leültem.
- Felhívtam Davidet – mondta lelkesen - Szóval ha bejössz hétfőn, kapsz munkát
- Komolyan? Köszönöm! - vigyorogtam - De mit is kéne csinálnom?
- Hát, igazából nem tudom mennyire lenne kedved ehhez, de az ízlésedből ítélve biztos menni fog. Tehát a stylistunknak, Natalienak kéne egy kis segítség. Mostanában sok a dolga, hiába vesszük mi meg a ruhákat, a hivatalos megjelenésekre ő állítja össze őket – Bill.

- Hmm, hát ez nem tűnik valami nehéz munkának – állapítottam meg.
- Ó, te azt csak hiszed! Nem tudod ebből a szempontból milyen hisztisek vagyunk! - nevetett.

- Nem nézünk valami filmet? - kérdezte egy hosszabb hallgatás után.
- Oké, de nem horrort! - nem akartam most vérben és egyéb gusztusos dolgokban térdig mászkálós filmeket nézni, az annyira nem illett volna ide.
- Csak nem félsz? - kezdett el nevetni rajtam, mire kidugtam rá a nyelvem. Ez csak még jobb kedvre derítette, szinte már fetrengett a röhögéstől.
- Szóval te most kiröhögsz? - kérdeztem, majd ,,bosszúból” ráültem, és csikizni kezdtem.
- Hah, én nyertem! - mondtam elégedetten, de ő még mindig nem bírt megszólalni.
- Azért ez ennyire nem vicces – mondtam miközben leszálltam róla, és elindultam a konyhába.
Erre elkapta a kezem, és odarántott magához, majd megcsókolt.

- Na jó, most már hozhatod nekem azt a popcornt! - mondta.
- Honnan tudod, hogy azért indultam? - kérdeztem tőle meglepődve.
- Nem csak szép vagyok, hanem okos is! - húzta ki magát büszkén.
- Bill, te valamit szívtál? - röhögtem, miközben kimentem a nappaliból.

Mire visszaértem, Bill behúzta a függönyöket, és lekapcsolta a villanyt.
- Nesze te - nyomtam mosolyogva a kezébe a tálat, majd lehuppantam mellé.
Fogtam a távirányítót, és bekapcsoltam a TV-t, mert a DVD még nem volt bekötve. Kiválasztottunk valami vígjátékot, és nézni kezdtük.
Őszintén szólva fogalmam sincs mi volt benne, leginkább Billre figyeltem. Fázni kezdtem, amit Bill is észrevett. Odahúzott magához, és rám terítette a mellette lévő pokrócot.

Egy nagy dörgés hangja töltötte be a levegőt. Bill odament az ablakhoz, és azt látta, hogy zuhog az eső.
- Hát ez remek - sóhajtott – szét fogok ázni
- Öhm, ha gondolod – kezdtem bele kicsit bátortalanul – itt maradhatsz. Anyám ma úgyse jön haza

Meglepődött az ajánlatomon, de nem sokat gondolkodott a válaszon.
- Csak ha nem zavarok – jött vissza mellém a kanapéra.

Egy fél óra múlva Bill elaludt. Nem ébresztettem fel, hallgattam a szuszogását. Ki akartam élvezni mindent pillanatot, amíg velem van. Nem titkolózhatok már sokáig, minél tovább húzom, annál rosszabb lesz...

7.rész

Sziasztok!

Itt van a következő is. Ez egy kicsit kavarós lett, de fogalmam sincs miért írtam ilyenre. Lehet, hogy egyeseknek nem fog tetszeni, de azért I hope you like it!

Olyan volt, mintha hirtelen minden gondolat eltűnt volna a fejemből, csak Ő volt és én.
De amikor öleltem visszatért minden, sőt, annyira tele volt az önmarcangoló gondolatokkal a fejem, hogy egyre rosszabbul éreztem magam. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de gyorsan letöröltem, hogy ne vegye észre. A hátamat simogatta, és mosolygott rám. Nem akartam, hogy félreértse, nem csinált semmi rosszat...Mosolyt erőltettem az arcomra, úgyhogy nem vett észre semmit.

Csörögni kezdett a telefonja.
- Nem veszem fel – mondta, de a telefon csak nem akartam abbahagyni, úgyhogy mégiscsak megtette.
Idegesnek tűnt, hadarva beszélt, majd letette.
- Mennem kell - sóhajtott miközben felállt.
Csendben kísértem ki az ajtóhoz, ahol egy puszit nyomott a számra, majd elment.

Felmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. A gyomrom görcsben állt, a torkomat sírás fojtogatta. Elmondhatatlanul rosszul éreztem magam. Hazug vagyok, és szemét, de nagyon. Ha ez kiderül, Bill soha az életben nem fogja megbocsáltani!
Nem bírtam tovább, kitört belőlem a sírás. Tomnak volt igaza, meg kellett volna mondanom...Valószínű összevesztünk volna, az is lehet, nem is beszélnénk többet, de akkor is, bárcsak hallgattam volna rá!
Nem tudom elképzelni, mit fog érezni Bill, ha megtudja mindezt. Csalódást, fájdalmat... De milyen mértékben?!
Tudom milyen komolyan vesz mindent, és milyen könnyű megbántani. Ilyen dolgot senkinek se kívánnék... Bárcsak kitörölhetném magam az életéből!

Kimentem a fürdőbe, megmostam az arcom, de nem bírtam tovább a négy fal között. Felhúztam a cipőm, és elmentem. Ahogy kifordultam az utcánkból, Adammel találtam szembe magam.
- Szia Flora! - mondta vidáman - Pont hozzád indultam!
Nem vágytam most társaságra, de nem akartam őt is megbántani.
- Valami baj van? - kérdezte, miután jobban szemügyre vett. Eltudom képzelni, hogy nézhettem ki...
Megráztam a fejem. Szerencsére nem faggatózott tovább.
- Tulajdonképpen mit is szerettél volna? - lehet, hogy kicsit bunkó kérdés volt, de...
- Az az igazság, hogy mutatni akarok valamit – mondta, miközben elindult a park felé, és húzott maga után.

Eddig észre se vettem, hogy nála van a gitárja, csak amikor leült a fűbe, és az ölébe tette.
- Szóval, öhm - kezdett el dadogni - tehát khm írtam neked egy dalt
Kérdőn néztem rá, nem értettem mit is akar...
- De ne nevess! - mondta, majd belekezdett.

Egy lassú dal volt, amikor énekelni kezdett, éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Szerelemről szólt az egész... Igazából szép dal volt, de ezt nem nekem kéne elénekelnie.
- Adam! - nem bírtam tovább, félbeszakítottam.
Meglepődött ezen, de nem adta fel.
- Flora, el kell mondanom valamit – mondta, majd közelebb jött - Amikor a közelemben vagy, alig bírok parancsolni magamnak, folyton te jársz a fejemben, és már nem bírom tovább magamban tartani
Fogta magát, és meg akart csókolni, de nem hagytam magam. A mellkasánál fogva eltoltam magamtól.

- Sajnálom, de te soha nem lehetsz több nekem, csak az egyik legjobb barátom - láttam rajta, hogy rosszul esik neki.
- Persze, hogy is gondolhattam volna, hogy nekem valami is összejön... - sóhajtott fel.
- Adam, ne mondj ilyet! Te egy nagyon rendes, aranyos, és eszméletlenül jófej srác vagy, de nem én vagyok a hozzád való, hidd el. Majd lesz valaki, akinek te jelented majd a világot, csak várd ki - fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, ezért csak egy ilyen maszlagot tudtam előadni.

Odajött, és megölelt. Hagytam neki, mert tudtam, hogy megértette. Alig telt el pár másodperc, valaki megkopogtatta hátulról a vállamat.
Megfordultam. Kik álltak velem szembe? A Kaulitzok.

Éreztem, hogy félreértették az egészet. Egyikük se szólalt meg, de mindent kitudtam olvasni a szemükben. Billében meglepődöttséget, kérdőjeleket és egy kis csalódást láttam, viszont Tomé színtiszta düh volt.

- Valamit megzavartunk?! - szólalt meg bunkón Tom.
Válaszolni akartam, de Adam elém lépett.
- Nyugodj meg, és hagyd, hogy elmondjam mi történt! - mondta.
- Nem érdekel a hazugságod! - mondta határozottan.

Bill csak ott állt, és nem csinált semmit.
- Ne legyetek már ennyire ostobák! Bill te így ismersz engem, hogy ilyet csinálnék? Meg egyébként is, nem emlékeztek Adamre a térről? - én.
- Hát Anne, én nem tudom mit higgyek rólad! - idegeskedett még mindig Tom. Tudom mire gondolt, de nem érdekelt.
- Tom, megtennéd, hogy befogod?! - szóltam rá.
- Pff – ezzel a reakcióval befejezte a számonkérést.

-  Anne, kérlek magyarázd el - szólalt meg végül keserűen Bill.

6.rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most jelentkezem, de lefoglalt az iskola. Mindjárt itt a félév, de gondolom ezt nem kell magyaráznom senkinek.
A rész egy picit rövidke lett, de most csak ennyire futotta...Azért remélem tetszeni fog.

Az új szobám jóval kisebb volt, mint az előző, de ezerszer jobban szerettem. Anyám feláldozott egy kis pénzt a házunkért kapottból, hogy felújítsuk egy picit a házat, és hogy olyan lehessen a szobám, amilyet szeretnék.


Már csak egy doboz várt kipakolásra. Ebbe volt az összes fényképem, firkálások, levelezések és egyéb ehhez hasonló dolgok. Az ölembe húztam, és kinyitottam. Először nem akartam végig nézni őket, de nem bírtam megállni. A pár évvel ezelőtti képeken szinte mindegyiken ott volt Bill.
A legkedvesebbeket kitűzdeltem a parafa táblámra.

Talán újra ilyen lenne minden, ha megmondtam volna neki, ki vagyok? Vagy pedig pont, hogy elkerült volna?

Egyre inkább haragudtam magamra, hogy a szemébe hazudtam. Amikor Ő tette ezt egyszer, én is kiakadtam rá. Mi történne, ha én most bevallanék mindent? Soha többet nem beszélne velem...Azt pedig nem bírnám ki.

Mióta Bill újra visszatért az életembe, már szinte csak vele tudom jól érezni magam. Persze vannak kivételek, mint például Hannah és Adam, de ennyi. Nem akarom Őt újra elveszíteni...Viszont ha belegondolok, Ő most nem Florát kedveli, hanem Anne-t.

Nem akarok tovább hazudni, de úgy látszik muszáj lesz. Tudom, hogy ez önző dolog, de nem tudok mást tenni. Már túl késő...

Csöngettek. Odébb tettem a dobozt, és lementem kinyitni az ajtót. Ahogy ránéztem az előttem álló emberre, a szívem a torkomban kezdett dobogni és a gyomrom egész apróra szűkült össze.
- Szia Anne – szólalt meg lágyan Bill.
Mennyire fájt az a név, hogy Anne...Persze ez csak is az én hibám, senki másé. Hogy lehetek ilyen ostoba?!
- Szia - köszöntem neki vissza – Mi járatban?
- Gondoltam megnézem az új házatokat, már ha nem baj – Bill.
- Nem, dehogy is – mondtam. Csak ezért jött, megnézni egy házat?
Mintha leolvasta volna az arcomról a csalódottságot, rögtön hozzá tette:

- Meg hát hiányzott a társaságod
Kicsit bele is pirult ebbe, amitől elmosolyodtam. Láttam a szemében a kérdőjelet, hogy most akkor miért is mosolygok, de nem válaszoltam.

Kitártam előtte az ajtót, majd behívtam. Amint belépett, rögtön leesett mit csináltam, de hát már nem küldhetem el!
- Öhm az emeleten enyhén szólva rendetlenség van, úgyhogy azt inkább kerüld el – mondtam, mire biccentett egyet.
- Kérsz valamit? - kérdeztem mikor beléptünk a konyhába.
- Nem, köszönöm – válaszolt a nézelődés közben.
Ki pillantott az ablakon.

- De szép kert – mondta, majd elindult az ajtó felé, hogy kimenjen.
Hát, ebben igaza volt, tényleg szép. Bár már szinte csak rózsa volt a kertben, és a fák is hullatták a levelüket...Még is ez a kedvenc helyem az egész házban.

Utána mentem.
- Van kutyád? - Bill.
- Nem, nincs - mondtam - Sajnos. A kutyaházat az előző tulajdonos hagyta itt

Leült a hintába, majd oda hívott engem is. Lassan lökte a lábával, miközben faggatózott rólam.
- És van valami terved a jövővel kapcsolatban? - jött a következő kérdés.
- Jaj, te is kezded?! - sóhajtottam fel nevetve – Mindenki ezt kérdezi. Fogalmam sincs mi lesz érettségi után. Hiába szeretnék, nem biztos hogy tovább tudok tanulni, de hát ilyen az élet... Inkább a jelenre koncentrálok,többre megyek vele, főleg most, hogy szereznem kell valami munkát...
- Miért kell? - lepődött meg.
- Na jó, igazából nem kell, de én szeretnék – mondtam.
- Mit szólnál hozzá, ha megkérdezném erről Davidet? Hátha van valami, amit csinálhatnál, és akkor nem kell olyan helyre menned, ahol senkit se ismersz – ajánlotta fel.

Minden nap Bill közelébe? Egyáltalán hogy fogom azt elérni, hogy ne bukjak le? Davidnek csak nem hazudhatok...Mit fogok most csinálni?!
Most meg neki sem mondhatom, hogy ja bocsi, olyan munka nem kell, ami a közeletekbe van. Végül csak egy „Oké”-t nyögtem ki.

Nem jött több kérdés, csak nézett rám. Mikor percekkel később se vette le rólam a pillantását, kérdőre vontam:
- Miért nézel?
- Mert gyönyörű vagy – felelte.

Közelebb hajolt hozzám, de nem történt semmi. Úgy tűnt, mintha nagyon gondolkozna valamin , míg végül elszánta magát.
Egyre közelebb jött, a hűvös lehelete csiklandozta az arcom. Az egyik kezét a derekamra tette, majd odahúzott magához.Megcsókolt.
Bizsergés futott végig az egész testemen. Ezer éve erre a pillanatra vártam...

5.rész

Sziasztok!

Végre tudtam írni nektek egy részt. Igaz, ebbe kevés a Tokio Hotel, de kellett egy ilyen,,összekötő rész" a további fejleményekhez...Remélem azért így is tetszeni fog!

Pár napig nem hallottam a Kaulitzok felől, de talán jobb is volt így. Nem volt kedvem még egy Tom-féle vitához.
Csörgött a telefonom. Ránéztem a kijelzőre: Bill. El is felejtettem, hogy számot cseréltünk.
- Nem kéne felvennem... - gondoltam, mert kitudja, hogy Tom elmondta-e vagy sem...Végül nem bírtam ki.
- Igen? - szóltam bele.

Körülbelül fél perc alatt megbeszélt velem egy találkozót. Hát ennyit arról, hogy most már tényleg megpróbálom elkerülni őket...


Mivel már nincs meleg, ezért moziba mentünk. 10 percen keresztül győzködtem Billt, hogy fizessünk felesbe, míg végül beleegyezett. Ahogy kinyitottam a pénztárcám, nagyon meglepődtem : éppen hogy kitudtam fizetni a jegyet!
- De hát ez hogy lehet ?! - kiáltottam fel.
- Valami baj van? - jött oda Bill a jegyekkel a kezében.
- Most vagy teljesen hülye vagyok, vagy elszublimált a pénztárcámból 100 euro - mondtam még mindig teljesen ledöbbenten.

Körbenéztünk, hátha csak kiesett, de semmi.
- Azt hiszem, engem meg fognak ölni... De most már mindegy, inkább nézzük meg azt a filmet, ha már 104 euro-ba került – bementünk.
Egyikünk sem így tervezte a napot, de aztán sikerült jól éreznünk magunkat. A film se volt rossz, de a beszélgetést jobban élveztem. Észre sem vettük, milyen gyorsan telik az idő.

- Hát azt hiszem, nekem most már mennem kéne – mondtam, miután megnéztem az időt – még egyébként is vár rám otthon egy lecseszés
- Nyugi, Anyukád biztos meg fogja érteni - bíztatott Bill.
- Na persze... Így is vannak gondjaink, erre én meg elhagyok ennyi pénzt - sóhajtottam.

Bill nem tudott mit mondani. Neki soha nem voltak ilyen problémái, fogalma sem volt, mivel tudna ,,bátorítani”.
Elértünk arra a sarokra, ahol el kell fordulnom.
- Nos akkor szia – mondta Bill, miközben közelebb lépett, és egy puszit nyomott az arcomra.
Eléggé meglepődtem a gesztuson, hirtelen el is felejtettem válaszolni, de ő csak nevetett rajtam, majd elindult.
Lassan mentem hazafelé, próbáltam húzni az időt, de egy 10 perces utat nem nagyon lehet hosszabbá tenni.
Beléptem a házba, levettem a cipőmet, majd a konyhába mentem.
- Anya kérlek ne haragudj, én nem direkt hagytam el azt a pénzt és... - kezdtem bele rögtön a mondandómba, de amint megláttam az Anyám, inkább csöndben maradtam. Nem köszönt nekem, csak ült, és bámult ki az ablakon.
- Valami baj van? - ültem le vele szembe.
Rögtön a legrosszabb dolgok jutottak az eszembe: halál, betegség...

- Sajnálom kicsim – mondta, miközben felém fordult.
- De mégis mit? - lepődtem meg.
- Én vettem el a pénzed – mondta ki végül.
- Hogy mi? - kerekedtek el a szemeim - Miért?
- Tudod, hogy most nem állunk valami jól... Nem tudtam miből kifizetni a számlát, nagyon sajnálom, hidd el! - mentegetőzött.
Odaléptem hozzá, és megöleltem.
- jaj Anya, nem haragszom, de miért nem szóltál? Tudod, hogy odaadtam volna- én.

Újra meg újra bocsánatot kért, feleslegesen. Hogy tudnék ezért haragudni?
- Valamit csinálnunk kell, mert ez így nem állapot - mondta végül. Azt hitte, majd kétségbe esek, de nem így tettem. Inkább gondolkozni kezdtem. Körbenéztem. Ketten lakunk egy emeletes házban, amiben óriási konyha és nappali van, két fürdővel és három hálószobával. A 3. szoba régen Apa dolgozószobája volt, de ő már nem lakik velünk...
- Mi lenne ha elköltöznénk? - kérdeztem – Mármint nem másik városba, hanem mondjuk egy lakásba...
- Nem megyek lakásba! - jelentette ki - Nem bírnám a szomszédokat. De a költözés jó ötlet... Persze csak ha nem bánod, hogyha egy kis házba fogunk élni

Természetesen nem bántam. Ehhez a házhoz úgyis rengetek rossz emlék kötött, jó lesz úgymond „ tiszta lappal indulni ”.

Egy óra múlva csörgött a telefonom. Nem néztem ki az, csak felvettem. Bill volt, megint.
- Na hogy reagált anyukád? Ugye nem vesztetek össze? - aggodalmaskodott.
- Nem dehogy, csak... - én.
- Csak mi? - kérdezte.
- El fogunk költözni – mondtam ki.
- Mi?! És hova? Mikor? Miért? - csak úgy záporoztak a kérdései.
Először nem akartam telefonon elmondani, de úgy felidegesítette magát, hogy muszáj volt. Miért zavarná ennyire, ha elköltöznék?


- Basszus Tom, ne röhögj már rajtam - vágta fejbe Bill a testvérét.
- De te nem láttad magadat! - dőlt a röhögéstől még mindig.
- Jól van na... Tudod hogy rám ijesztett?! - háborodott fel Bill.
- Tulajdonképpen miért is érdekelne téged annyira, ha elköltözne? - hagyta abba a röhögést Tom.
Bill sóhajtott, miközben leült a kanapéra.
- Nem tudom... Jól érzem magam vele, és valószínűleg hiányozna...ááh, nem értem magamat – mondta.
- Bill, ugye nem?! - lepődött meg.
- Nem tudom! Különben is, téged miért zavarna? - válaszolt bunkón.
Tom idegességében majdnem elszólta magát, de időben észbe kapott, és nem mondott semmit.
- Hú, ezt a nyomós indokot - ment be a konyhába Bill, hogy csináljon magának egy teát.

- Na kíváncsi leszek, mi lesz ebből - gondolta magában – és hogy Flora mit fog csinálni...Azt hiszem, vége az „unalmas szabadság”-nak...



Meghirdettük a házunkat, több helyen is. Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hamar lesz rá jelentkező, úgyhogy mi is elkezdhettünk lehetőségek után kutatni. Rengeteget megnéztünk, de egyik sem volt az igazi. Lehet, hogy nem kéne válogatnunk, de...

Egyik nap éppen hazafelé bicikliztem, amikor megláttam egy ELADÓ táblát. Ahogy megláttam a házat, szinte azonnal beleszerettem. Egy kis előkertje volt, virágokkal és egy óriási fával. Kavicsos út vezetett a lépcsőig, amin a verandára lehetett felmenni. Az ajtó mellett egy hintaszék volt. Nem volt még késő, úgyhogy becsengettem.

Pár perc múlva egy idős hölgy jött ki a házból. Meglepődött, hogy egyedül vagyok, de azért behívott és körbevezetett. A földszinten egy kis konyha volt, mellette egy nappali. Annyira barátságos volt az egész hely, hogy csak ámultam. Az emeleten két szoba volt, és egy fürdő.
Kimentünk az udvarra. Nem volt ez sem nagy, de mégis annyira különleges. Az egyik sarokban egy kutyaház volt, de kutya sehol. Itt is voltak virágok, fák. A legnagyobb alatt egy kerti hinta állt.

Miután megmutatott mindent, rátértem a tárgyra. Elmondta mennyibe kerül a ház, és az egyéb dolgokat.
- De miért akarja eladni? - nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.
- Amint látod én már egyedül élek, és túl öreg vagyok, hogy fenntartsam a házat. A lányomhoz költözöm, és ezért akarom eladni...Nem akarok csak úgy odaállítani, ezért a pénzt majd neki adom – felelte, majd még mesélt egy kicsit.



Két hét múlva már csomagolhattam.

4.rész

Sziasztok!

Itt van a következő rész is. Holnap valószínűleg nem lesz, de ezen gondolom senki sem lepődik meg :) Minden olvasómnak Boldog Új évet előre is.

Arra szeretnélek megkérni titeket, hogyha elolvassátok a történetet, írjatok kommentet! Vannak néhányan, akik írnak, nekik külön köszönöm, de több véleményre is kíváncsi lennék :)
Na nem húzom tovább az időtöket, itt van a történet folytatása:

És nem is fogja tudni. Nem kavarhatom össze még jobban az életét...Hiába esne jól, ha megint mellettem lenne, nem kérhetem tőle, hogy újra helyezzen a fontossági listájának ez elejére.

Újra átlagos napok következtek. A tanulással próbáltam elvonni a figyelmemet a történtekről. A jegyeim javultak, aminek Anyukám örült a legjobban.
Kifelé egy kiegyensúlyozott, magabiztos lányt mutattam, de belül közel sem voltam ilyen vidám.
- Na akkor indulhatunk? - kérdezte Hannah.
- Persze! – mondtam.

Vásár volt az egyik téren, oda mentünk. A többiek már vártak ránk.
- Sziasztok! - köszönt nekünk Adam.
- Végre ideértetek! - Dan.
Mindkettőjük kezében gitár volt. Gyakran jártunk az utcára zenélni, szerettük szórakoztatni az embereket.
- Kezdhetjük? - kérdezte Linda.
- Naná! - Hannah.

Rengeteg dalt eljátszottuk, a vásáron az emberek pedig élvezték. Egy idő után Dan, Linda és Hannah elmentek körbenézni, úgyhogy ketten maradtunk Adammel.
Belekezdett egy nagyon ismerős számba.
- Ha nem ismered, nem kell énekelned - mondta, majd belekezdett a szövegbe:
Tage geh´n vorbei
Ohne da zu sein
Alles war so gut
Alles ich und du
Geh
Geh

Adam nem tudhatta, mennyire szíven talált ezzel a dallal. Mivel ismertem, én is énekelni kezdtem.
Egyre több ember gyűlt körénk, és csak hallgatta ahogy énekelünk.




- Hallod ezt? -kérdezte Bill Tomot.
- Ez nem a mi számunk? - lepődött meg ő is.
- De! Vajon ki énekelheti? - indult el a hang irányába, és húzta maga után a testvérét. Mikor odaértek, átvágtak a tömegen.
Amikor Bill meglátta, ki ül a földön tátva maradta szája. Tom kezébe nyomta a cuccát, és beállt a lány mellé. Énekelni kezdte vele az utolsó versszakot.


Amikor véget ért a szám, érdeklődően Bill felé fordultam:
- Mit keresel te itt?
- Csak körbenéztünk a váráson Tommal, de úgy látszik, mindig beléd botlok - mosolygott.
- Adam figyi várd meg a többieket, nekem most mennem kell – elbúcsúztam tőle, majd Billt húztam magam után.
- Na micsoda kis erőszakos lettél – viccelődött.
- Nem vagyok erőszakos, csak kíváncsi - válaszoltam nevetés nélkül.
- Mégis mire? - Bill.
- Arra, hogyha meg látsz, miért érzel késztetést, hogy oda is gyere? - kérdeztem.
- Nem tudom. Egyszerűen csak jó a társaságodba lenni. - felelte nemes egyszerűséggel - Egyébként megtudhatom a neved?

Jézusom! Nem mondhatom meg neki !
- öhm – gondolkodtam.
- Mi az, nem tudod a neved? - nevetett.

- Anne – hazudtam – Anne Peterson
- Szép neved van – Bill.

Képes voltam a szemébe hazudni. Hogy lehetek ennyire szemét?
Elmentünk egy játszótérre, és beültünk a hintába.
- Valószínűleg teljesen kifognak akadni, hogy otthagytam őket – merengtem hangosan.
- Voltam olyan gonosz, és elraboltalak tőlük- mosolygott.
- Csak túl élik – mosolyogtam vissza rá.

Elmondhatatlanul élveztem a társaságát. Ahogy beszélgettem vele, elfelejtettem, hogy én igazából hazudtam neki. Akkor és ott nem számított nekem. Csak az, hogy velem van...


Tomnak csörgött a telefonja. Bill volt, megmondta neki, hogy menjen haza, meg egyéb dolgokat a társaságáról.
Még egy kicsit nézelődött, majd a gondolataiba temetkezve otthagyta a vásárt.
- Annyira ismerős ez a hang - gondolkodott magában Tom, miután befejezte a szitkozódást azért, hogy Bill itt hagyta. Nem tudta elviselni, hogy nem tudja miért érzi, hogy már hallotta valahol a lányt.
Hazament, majd beült a TV elé. Egy ideig nézte, de Tokio Hotel következett, úgyhogy ki akarta kapcsolni. A dedikáláson feltett kérdéseket adták le. Ekkor érte a felismerés Tomot. Berontott Bill szobájába, és kutatni kezdett egy DVD után.
Miután majdnem az összes fiókját feltúrta, kezdte volna feladni, amikor megakadt a szeme az éjjeli szekrényen. Ott volt rajta egy kép Billről és Floráról. Odalépett, és kihúzta a fiókot. A dvd természetesen ott volt.

Hárman voltak a filmen. Tom gitározott, Bill és Flora énekelt.
- Ez a hang ugyanaz! - állapította meg – De hát az hogy lehet? Akkor Anne nem is...Anne?
Bekapcsolta a laptopját, felment a legnépszerűbb közösségi oldalra. Még régen regisztrált unalmában egy teljesen más néven, de most hasznát vette ennek. Beírta a keresőbe, hogy Anne Peterson. Nem jött ki semmi. A következő név: Flora Parker.
Ott volt, akit keresett. Ugyanaz a lány, aki ott volt a dedikáláson, akivel veszekedett Bill, aki énekelt!
- Anne az Flora! -kiáltott fel - De miért hazudott?


Billel órákon át ültünk a parkban, de végül mennem kellett. Elbúcsúztunk egymástól, majd hazamentem.
Rögtön a konyha felé vettem az irányt, de nem találtam semmit, ezért rendeltem egy pizzát.
Leültem a TV elé, és vártam, hogy meghozzák.
Csöngettek.
- Ilyen gyorsak nem lehetnek - gondoltam. Kinyitottam.

Egy magas srác állt nekem háttal. Amint észrevette, hogy ott vagyok, megfordult.
- Tom?! - lepődtem meg – Mit keresel te itt?
- Szia Anne – a nevet meglepően hangsúlyosan mondta – Azt hiszem, ez nem ajtó téma
Oké, beengedtem.
- Szóval? - kérdeztem türelmetlenül.
Nem mondott semmit, csak bámult rám. Ha a nézéssel ölni lehetne, én már biztos nem éltem volna.
- Na bökd már ki mit akarsz! - szóltam rá.
- Hogy merészeled te számon kérni Billt, hogy hazudott a rajongóinak? Mit képzelsz te magadról?! - kelt ki magából Tom.

- Először is nyugodj meg! Másodszor meg, ez hogy jön ide? - nem értettem mit akar.
- Nem ölt még meg a lelkiismeret-furdalás Anne? Vagy mondjam inkább, hogy Flora?! - Tom.
Elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Mióta tudod? - szólaltam meg végül.
- Ó, úgy körülbelül egy órája! - felelte még mindig idegesen - Hogy tehetted ezt Billel? Miért nem mondod meg neki, hogy ki vagy?
- Tom, ezt te nem értheted... -mondtam.
- Mit nem értek? A szemébe hazudsz, és még csak nem is bánod? Miért jó ez neked, áruld már el! - követelőzött.
Leültem a kanapéra, de ő nem mozdult.
- Nem akarom összezavarni az életét. El akartam felejteni, de aztán Hannah elrángatott arra a dedikálásra, aztán jött az a kérdés és Ő úgy csinált, mintha én nem is léteztem volna. Akkor azt kívántam, bárcsak elfelejthetném végre őt! De utána jött, és bevallott mindent...Tom, most mit csinálhattam volna? Ugrottam volna a nyakába, hogy Bill, én vagyok az, Flora?! Nem akartam én azok után újra találkozni vele... Miért nem beszéltünk több évig? Mert ő híres. Nem fértem az idejébe...És különben is azután a levél után mit csináltam volna? Nem akart velem lenni... - a végére elcsuklott a hangom.
- Milyen levél? - kérdezte. A szememet törölgetve mentem fel az emeletre. Nem akartam előtte sírni, erős akartam maradni.
Lehoztam neki. Csendben olvasta a sorokat.

- Flora, te komolyan azt gondolod, hogy nem kellesz neki? - lepődött meg – Szerintem te nagyon félre értetted ezt a levelet...
- Tom, te honnan tudnád, hogy Bill mire gondolt? -kérdeztem tőle.
- Onnan, hogy a testvére vagyok, ráadásul az ikertestvére! - felelt.

Csengetés zavarta meg a beszélgetésünket.
- Tom, tudom hogy most utálsz, és nincs jogom szívességet kérni tőled...De kérlek, ne mond el Billnek! Semmi értelme, hogy újra megpróbáljuk ezt az egészet. Könnyebb neki nélkülem... - kérleltem.
Elindult az ajtó felé.
- Igen, igazad van, most nagyon utállak... Viszont nem szólok neki. De amíg te nem mondod el neki az igazat, ne számíts rám, semmiben! - kinyitotta az ajtót, a pizzást pedig majdnem fellökte miközben elviharzott.


Kifizettem a pizzást, de étvágyam már nem volt. Vajon tényleg meg bírja állni, hogy ne mondja el?



- Tom áá olyan jól éreztem magam! - lépett be Bill az ajtón, és vidáman mesélni kezdett a testvérének.
- Aha ez remek -válaszolt flegmán.
- Látom nincs jókedved, úgyhogy csá – mondta, majd bement a szobájába.
- Bill, ha te azt tudnád, hogy miért... - sóhajtott, majd ő is elment aludni.

3.rész

Sziasztok!

Köszönöm, hogy ennyien olvastok ! Egy kis magyarázatot hozzáfűznék a történethez: ami dőlt betűvel van írva, az vagy visszatekintés a múltba/másik emberrel történik a dolog/levél/dalszöveg
Továbbra is várom a véleményeket :)

Felmentem a pláza tetejére. Egy kertszerűség volt itt, padokkal és egyéb dolgokkal. Nem volt ott senki, rajtam kívül.
- Látom mindenki a drága TH-val van elfoglalva... - gondoltam gúnyosan, miközben a korláthoz léptem, és bámultam a várost.

Hamarosan mellém lépett valaki, de nem szólt hozzám. Elővett egy doboz cigit, majd rágyújtott. Csendben elszívta, majd a csikket ledobta, és eltaposta.
- Te hogyhogy itt vagy? - szólt hozzám végül.
- Na és te hogyhogy itt vagy? - válaszoltam neki bunkón.
- Jól van na, nem kell megenni...Csak gondoltam mindenki lenn van a CD boltban – mondta.
- Azért, mert lány vagyok, még nem biztos, hogy hisztérikus rajongó vagyok, akinek az egyetlen célja, hogy közelről lássa a szerelmét – a hangnemem cseppet sem válzotott.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy így beszélj velem? - háborodott fel.
- Miért, ki vagy te? - kérdeztem cinikusan.
- Nézz rám – felelte.

Ő volt. Nem hittem a szememnek. Mit keres itt?
- Csak kérlek, ne kezdj el sikítozni! - Bill.
- Nem vagyok rajongó, de ezt már mondtam – elindultam az ajtó felé, hogy lemenjek.
- Tehát nem is voltál lenn? - kérdezte.
Megálltam, majd visszafordultam.
- De...
- Tudtam! - elégedett vigyor terült el az arcán.
- Elárulnád, hogy most minek örülsz? - kértem számon.
- Én? Semminek. Remélem a társalgásunk további részében normális hangnemet fogsz megütni, ugyanis nem hiszem, hogy rászolgáltam a bunkóságodra – Bill.
- Persze, majd legyek veled kedves csak azért, mert Bill Kaulitz a neved? Hol élsz te? Igen sztár vagy, és a legtöbben most a nyakadba ugranának, de én nem vagyok ilyen, úgyhogy ezt benézted...Nem elég, hogy el vagy telve magadtól, még a rajongóid szemébe is hazudsz! - keltem ki magamból, de miután ezt kimondtam, rájöttem,hogy nem kellett volna. Honnan tudhatná egy olyan ember, aki nem ismeri/ismerte, hogy mikor hazudik?
Ismét elindultam, de elém lépett.
- Mikor hazudtam nekik? - nézett rám szúrósan.
Próbáltam kitalálni, hogyan is magyarázhatnám meg neki. Miután nem válaszoltam egy ideig, újra kiült az arcára az elégedett vigyor.
- Dadogás, nagy hallgatások, izzadás... Össze vissza beszéltél nem tűnt fel? Komolyan nem mondtál le semmiről? - hiába vártam a válaszra, nem jött.

Lejöttem a tetőről. Hadd rágódjon csak ott magában! Jobb is, hogy nem ismert meg. Bementem a mosdóba.
A sminkem lefolyt a sírástól, úgyhogy lemostam...
Nem is tudja ki vagyok, mégis újra és újra megbánt. Talán nem kéne foglalkoznom vele? Elvégre nem tudhatja, hogy minden szava egy apró szúrás nekem...

Az áruház szinte üres volt, pedig még nem volt záróra. Éppen fordultam be a folyosón, amikor valaki belém ütközött.
- Végre megtaláltalak! - mondta.
- Miért is kerestél? - kérdeztem, miután már biztonságosan álltam a lábamon.
- Igazad volt – sóhajtott – Mindenben. Hazudtam... Az egyik legértékesebb embert vesztettem el a hírnevem miatt. Ő volt a mindenem, de én tönkretettem mindent. Nem kerestem, próbáltam elfelejteni, csak azért, hogy az együttes lehessen az első helyen...Hiba volt. Azóta is hiányzik, minden percben
Mosolyogni kezdtem.
- Tudod Bill, lehet, hogy ezt nagyon elrontottad, de egy hibára sincs ráírva, hogy menthetetlen...Csak tőled függ mit teszel – én.
- Köszönöm - mondta, majd megölelt.
El akartam árulni neki, hogy itt a lehetőség, de ekkor egy vaku villant a szemünkbe. Az egy után jött a következő, és az az utáni. Ellöktem magamtól Billt, és elfutottam.
- Hé, várj! - kiabált utánam, de nem figyeltem rá.
Épp elég gondja lesz azzal, hogy ezt kimagyarázza...



Bill próbált elszabadulni, de nem sikerült. Az újságírók nem hagyták békén, minden áron tudni akarták, ki volt ez a lány. Mondhatott bármit, nem figyeltek rá. Végül megjelentek a biztonsági őrök, és kiszabadították a fotósok gyűrűjéből.
Ahogy beült az autóba, rögtön jöttek a szidások.
- Bill, hogy lehettél ennyire felelőtlen? Tudod, hogy lehetetlenség ezt elsimítanom, holnap már a címlapokon leszel! - szidta David, de őt nem érdekelte. Mosolygott, végig.
Mikor megérkeztek, Tom rögtön letámadta.
- Ki volt az a lány? - kérdezte.
- Nem tudom...- felelte Bill.
- Akkor meg miért ölelgetted? - Tom arcára meglepődöttség ült ki, elvégre Bill nem az a csajozós típus.
- Nem az a lényeg, hogy miért tettem, hanem az érzés, ami akkor átjárt... Annyira Deja vu érzésem volt, de fogalmam sincs miért... - gondolkodott Bill.
Tomot ez nem érdekelte, csak arról próbálta kifaggatni, hogy miről beszéltek.
Bill lehuppant a kanapéra, majd Tom is mellé ült.
- Na szóval? - kérdezősködött tovább a testvére.
Bill arca elkomorodott, majd válaszolt:
- Floráról
Tom szája tátva maradt.
- Mármint nem konkrétan róla, hanem az utolsó kérdésről, amit feltettek nekem. Elsőre tudta, hogy hazudtam. ..

Minden elhangzott mondatot elmondott neki, szóról szóra.
- Hát ember, jól feladták neked a leckét, az biztos – megveregette az öccse vállát, majd otthagyta.
Bill bement a szobájába, és ledőlt az ágyára. Levett egy képet az éjjeli szekrényéről. Ránézett, majd végigsimított rajta.
- Túl késő bocsánatot kérni – gondolta, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán.




Éjjel nem bírtam aludni. Vajon látom-e még valaha? Meg kellett volna mondanom neki, hogy ki vagyok? Elvégre azt mondta, még mindig nem felejtett el. De vajon ilyennek képzelt el? Mi van, ha csalódott volna? Mit értem volna el azzal, ha megmondom neki, hogy Hahó, én vagyok az, akit hiányolsz? Neki fontos az együttes. Most még híresebb... Ha akkor nem tudtuk megoldani a találkozást, mi lenne most? Nem akarom újra átélni. Az volt életem legrosszabb időszaka. Ő is ennyire szenved? Kellett nekem arra bíztatnom, hogy minden hiba megoldható! Egyszerűbb lenne, ha mindketten felejtenénk. Már más csoportokban mozgunk. Ő híres, több millió lány vágyik rá, nincs egy szabad pillanata sem. Mit kezdenénk egymással?
Ő már biztos nem érzi azt, amit én...

Elővettem a levelet a fiókomból, majd olvasni kezdtem.

Flora!

Kérlek, ne feledd, amit azon az estén mondtam: te vagy az életem. Mindig ott leszek veled...Az emlékeidben, a szívedben.
Ne légy szomorú, nem érek meg annyit! Csak az álmaimnak éltem, és közben elfelejtettem a legfontosabbat. Könyörgöm, ne sírj utánam...Csodás lány vagy, de én nem érdemellek meg. Rengetegszer megbántottalak, nem tudtam értékelni a szereteted. Remélem lesz valaki, aki méltó lesz hozzád, és megteszi mindazt érted, amit én nem tettem. Sosem felejtelek el...


Bill, hogy lehettél ilyen buta? Nálad jobb embert keresve sem találnék! Elfelejteni téged? Ugyan már! Azt hittem, hogy lehetetlen nem létezik, de itt van a példa rá...Lehetetlen, hogy kiverjelek a fejemből.

Hiába próbáltam ellenállni, nem sikerült parancsolnom az érzéseimnek. Újra sírni kezdtem.
Ebben az egy hónapban többet sírtam, mint egész életemben...

Másnap reggel vörös, dagadt szemekkel ébredtem. Kimentem a fürdőbe, és megmostam az arcom, de ez sem segített. Felöltöztem, majd lementem a konyhába.
Anyám ott ült, szokás szerint, de most nem tűnt vidámnak. Dühösen nézett rám.
Odanyújtotta nekem az újságot.
- Ez mi? - kérdezte dühösen. Ránéztem az újságra:
Bill Kaulitz új barátnője?

- Anya hidd el, megtudom magyarázni! - kezdtem mentegetőzni.
- Nem érdekel a magyarázatod! Találkozol ezzel a fiúval, címlapra kerülsz, most pedig kisírt szemekkel jössz le? Mi folyik itt? - nem bírt lenyugodni. Vagy tíz percen keresztül folyamatosan üvöltött.
- Felesleges üvöltened, Bill nem fog keresni! - mondtam neki.
- Miért ne keresne? - lepődött meg.
- Azért, mert nem tudja, hogy én vagyok az, akivel találkozott...

2.rész

Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket, örülök, hogy tetszik a történetem :) Elhoztam a következő részt is...Nekem ez nem tetszik annyira, de remélem nem lesz különösebb bajotok vele :)

Izgultam. Kár lenne tagadni... A szüleimnek nem mondtam el, hova megyek, mert nem engedtek volna. Túlságosan féltettek volna attól, hogy újra eljön az a korszakom.
Lezuhanyoztam, majd készülődni kezdtem. Újracsináltam a sminkem, mert eléggé elkenődött.
- Legalább randira ne fess magadnak ilyen macska sminket! Elhiszem, hogy ez a cicás szemsmink veled jár, de csak most nem tudnád hanyagolni a szemhéjtust? - kérdezte anyám.
- Ne kombinálj, nem randira megyek! Csak Hannahval megyünk a plázába – mondtam, miközben kitessékeltem a szobámból, ugyanis öltözni szerettem volna. Felvettem a fekete leggingsem egy tunikával, a derekamra tettem egy vastag övet, és belebújtam a kedvenc magassarkúmba.

Mire elkészültem, Hananhék már dudáltak a ház előtt.
- Mondtam, hogy legyél kész! - mondta köszönés helyett.
- Kikérem magamnak, most gyors voltam! - én.
- Hát, magadhoz képest valóban – kezdett el nevetni Hannah.
Láttam rajta, hogy nagyon izgul. 10 perc alatt odaértünk, szitkozódtam is, hogy még 50 percet várni kell arra, hogy beengedjenek.
- Annak kell várnia, akinek nincs rokona a boltban! - mondta, miközben mentünk a lemezbolt felé. A nagybátyja, Adam már várt ránk.
A kinn várakozó rajongók enyhén szólva mérgesen néztek ránk, amiért bemehettünk.
- Hannah, így is várnunk kell, csak éppen nem kinnt... -állapítottam meg.

Szerencsére egész tartalmasan el tudtuk tölteni az időt. Beszélgettünk, CD-ket hallgattunk. Ahogy láttuk, hogy kezdik beengedni az embereket, gyorsan beálltunk a dedikálóasztal közelébe. Pár perc alatt megtelt az egész bolt, még se voltunk annyira sokan. Körülbelül százra saccolnám az emberek számát. Úgy látszik elég zártkörű ez az egész...
Fél öt körül rengeteg biztonsági őr jelent meg...Megjöttek a fiúk. Egy férfi lépett ki az emberek elé, majd egy mikrofonba beszélni kezdett:
- Kérünk szépen minden rajongót, viselkedjen normálisan! Ne sikítozzatok, tolakodjatok, lökdösődjetek, mindenki sorra fog kerülni! A menedzser azt mondta, ha minden jól megy és marad elég idő, lehet kérdéseket feltenni az együttesnek, de csak is akkor!
Miután befejezte, megjelentek Ők. Mosolyogva ültek le az asztalhoz, ahova már oda voltak készítve a filcek.

A szívem a torkomban kezdett dobogni. Ennyi év után újra látni őket...Megváltoztak külsőleg, de nagyon. Persze tudtam, hogy körülbelül így néznek ki, de élőben annyira más az egész...
Én következtem. Odaléptem Georghoz, aki Tommal viccelődött éppen. Aláírta a lapomat, majd hozzám szólt:
- Mond meg neki, hogy helyesebb vagyok nála! - mutatott a mellette ülő Tomra.
- Georg, mondtam már, hogy munka közben nem álmodozunk! - nevetett Tom.
Alá írta a lapot, majd tovább adta Gustavnak.
- Ne foglalkozz velük, mindig ilyenek – mondta komolyan.
- Tudom... - gondoltam magamban, elvégre elég érdekesen nézett volna ki, ha ezt így közlöm.
Fogtam a lapot, és elindultam Billhez.

Nem mondott semmit, csak kikapta a kezemből a papírt.
- Attól, hogy ideges vagy, még ne az én lapomon vezesd le – mondtam neki.
- Nem vagyok ideges, érted?! - mondta dühösen, de aztán ellágyult a hangja - Na jó, talán egy kicsit. Tudod néhány ember nem túl felemelő társaság...
- Te most célozgatsz? - kérdeztem.
- Nem, ne érts félre! - mondta, miközben írta a nevét.
Úgy látszik Bill semmit se változott. Még most is mindent halál komolyan vesz, aztán pedig mentegetőzni kezd.
Mikor befejezte az írást, oda nyúltam a lapért.
Ránézett a kezemre, és döbbenet ült ki az arcára.. Elkapta a csuklómat, és csak nézte a karkötőt rajta. Mögöttünk a sor már idegeskedett, de nem érdekelte.
- Olyan ismerős ez a karkötő... - gondolkodott el.
Miért nem tudok olvasni az ember gondolataiban? Ebben a pillanatban bármit megadtam volna ezért a képességért.

Nem tudhattam miként reagálna, ha rájönne,hogy ez AZ a karkötő, ezért gyorsan elhúztam a kezemet, és otthagytam.
Leültem egy székre, és meredtem magam elé. Most még erősebb volt a hiánya. A tekintete lebegett a szemem előtt, az orromban volt az illata... Mély levegőt vettem, és próbáltam lenyugtatni magam.

Hamarosan befejezték a dedikálást, és eljött a kérdések ideje. Voltak átlagos kérdések, provokálóak, de egyik se érdekel túlságosan az utolsón kívül.
- Billtől szeretnék kérdezni... Szóval le kellett mondanod valami olyanról a hírnévért cserébe, amit még most is bánsz?
A fiú csak szorította a mikrofont, nem tudta mit válaszoljon. Egyre jobban megfeszült a teste, végül vett egy nagy levegőt, és válaszra nyitotta a száját.
- Tudod, izé ez volt az álmom és öhm.... - próbált valami értelmeset mondani, de csak dadogott.
- Bill, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz - súgta oda neki Tom, látva, hogy a testvére mennyire összezavarodott.
De Ő válaszolni akart. Izzadság gyöngyözött a homlokán, majd végül újra megszólalt:
- Vannak olyanok, akik öhm...feláldoznak mindent de én ööö - újra nagy levegőt vett, mint aki elszánta magát valamire – nem tartozom ezek közé. Csak ez volt a fontos nekem akkor és most is
Felállt a helyéről, és kiment. Nekem se kellett több, nem bírtam visszatartani a könnyeket.

Hát ennyit jelentettem neki...Már nem is emlékszik rám. Én a naiv lelkemmel azt hittem, hogy egyszer az egyik nap jön majd egy hívás, vagy egy e-mail... Itt az ok, hogy miért nem jött. A legjobb barátom volt...Az első ember, akibe beleszerettem. Eddig ha lehetett volna egy kívánságom, azt kértem volna, hogy újra találkozhassak vele. Most már csak az lenne ez a kérés, hogy hadd felejtsem el...

1.rész

Sziasztok!


Arra szeretnélek megkérni titeket, hogy kommentáljátok ezt a részt, mert szeretném tudni, hogy tetszik-e nektek... Köszönöm előre is.

- Hát eljöttél - mosolygott rám angyalian.
- Amint látod...Pedig megérdemelnéd, hogy hozzád se szóljak! - mondtam neki még mindig sértődötten. Nem tudtam felfogni, hogy annyi év barátság után képes volt a szemembe hazudni.
- Tudom, hogy nagyon szemét voltam, de hidd el megbántam! Bocsáss meg, kérlek... - nézett rám az ártatlan kiskutya szemeivel.
- Nálam ez nem jön be! - indultam el az egyik pad felé, majd leültem rá.

Leült mellém, de nem szólt semmit. Csöpögni kezdett az eső, de nem mozdultunk. Vártam, hogy megszólaljon, hiába. Talán tényleg túlreagáltam az egészet?
Megfogta a kezem, mire ránéztem.
- Sajnálom, amit csináltam. Te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben és nem akarlak egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni... - kezdett bele egy újabb bocsánatkérésbe.
Elmosolyodtam. Egyszerűen képtelen voltam rá haragudni.

Közelebb hajolt, és mosolyogva kérdezte:
- Akkor szent a béke?
Bólintottam, mire megölelt. Én pedig egyre csak szorítottam, nem akartam elengedni. Az eső egyre jobban esett, fázni kezdtem.
- Mennünk kéne - húzott fel a padról.
- Nem akarok - makacskodtam - Ez az utolsó este, amit veled tölthetek. Holnap minden megváltozik, bemutatják a klippeteket, és már semmi nem lesz ugyanilyen
Örültem a sikerüknek, örültem, hogy végre teljesül az álmuk...de egy részem szomorú volt. Egy hírességnek nincs magánélete, szinte lehetetlen lesz, hogy kettesben találkozzunk.
Újra magához ölelt.
- Flora, megígérem, hogy soha, de soha nem lesz semmi, ami megakadályozhatna abban, hogy veled legyek! Te voltál az, aki mellettem volt, amikor mindenki más csak röhögött rajtam. Te vagy az egyik legfontosabb része az életemnek!

Nem bírtam megállni, sírni kezdtem. Próbáltam visszafojtani, de nem ment.
Letörölte a könnyeket az arcomról.
- Szeretlek Flora Parker – mondta, majd megcsókolt.

Sírva riadtam fel az álmomból. Mindez több éve történt, de tisztán emlékszem minden pillanatára. Ránéztem a csuklómon lévő egyszerű, fekete fonott karkötőre, amit Billtől kaptam, mielőtt elköltöztek volna.
Naiv ígéret volt, amit akkor tett. Semmi nem akadályozza meg? Eleinte így is volt. Visszajárt hozzám. Egy idő múlva már csak telefonon vagy számítógépen keresztül beszéltünk. Egyre híresebb lett, nem volt többé ideje rám. Az utolsó üzenet tőle postai úton érkezett. Azóta is az ágyam melletti éjjeliszekrény fiókjában tartom azt a levelet. Aki megkérdezi kitől jött, csak annyit felelek rá, hogy egy régi barátomtól...

Kikászálódtam az ágyamból, majd készülődni kezdtem. Belepillantottam a tükörbe. Egy karikás szemű, sápadt arcú lány nézett vissza rám. Elfordítottam a fejemet. Nem szerettem magamat.A hajam a hátam közepéig ér, lágyan hullámos, és csokoládébarna. Zöld szemekkel bámulok a világba. Az alkatom átlagos.
Odaléptem a szekrényemhez, és felöltöztem.

Felkaptam a táskám, majd lefutottam a lépcsőn.
- Szia Kicsim, nem kérsz reggelit? - üdvözölt Anyukám a konyhából.
- Nem, így is késésben vagyok! - csak egy müzliszeletet kaptam ki a szekrényből, majd egy ,,Sziát” kiáltva becsaptam magam mögött az ajtót.
A buszmegállóig futottam. A jármű pont akkor gördült be, amikor odaértem. Lehuppantam az ülésre, majd kifújtam magam.
Körbenéztem. Tele volt a busz sipítozós kislányokkal, akik Tokio Hoteles pólóban virítottak. Hát igen, ez a TH láz...
Egyszerűen nem tudtam megérteni őket. Szerelmesek olyan emberbe, akikkel még életükben nem beszéltek?
- Képzeljétek el, voltam dedikáláson, és Bill rám mosolygott! - visított az egyik lány.
- Istenem de irigyellek! - válaszolt neki a másik.
- Annyira jó lenne újra látni! - mondta ábrándozva.
Ebben az egyben egyet értettem vele...

A busz megállt, én pedig leszálltam. Szerencsére nem kellett sokáig gyalogolnom az iskoláig, ahol már a barátnőm várt. Amint meglátott, odarohant hozzám.
- Úristen Flora, nem fogod elhinni mi történt! - úgy visított mellettem, mint a lányok a buszon. Igen, gondolom már kitaláltátok, hogy melyik a kedvenc együttese...
Mivel nem reagáltam semmit, folytatni kezdte:
- Idejönnek! A plázába, a lemezboltba! Dedikálás lesz és wá!
- Hannah, közben lélegezz is, kérlek! - próbáltam lenyugtatni – különben is, biztos nem engednek be akárkit
- Azt nem tudom, de nem is érdekel! A nagybátyám elintézett már mindent! Tudod ott dolgozik, és jóban van a főnökével – vigyorgott - El kell jönnöd velem!

Próbáltam kibúvót keresni, de nem érdekelte.
- A legjobb barátnőm nem akar eljönni velem, és találkozni a legjobb együttessel a világon? - próbált szomorúnak látszani, de nem ment neki.
- Na jó, elmegyek, de ne sikíts! - adtam be végül a derekam.

Becsengettek, úgyhogy rohantunk órára. Hannah arcán egész nap levakarhatatlan vigyor ült, az enyémen már kevésbé.
Csak újra felszakadnak a régi sebek azzal, hogy ilyen közelről látni fogom őket. Tomot és Georgot, a két örök mókamestert, Gustavot, aki próbál komolynak látszani, közben ugyan olyan őrült, mint a többiek, és Billt...




A napok egyre csak teltek. Próbáltam nem gondolni a dedikálásra, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. Még a csapból is ők folytak, hogy is tudtam volna figyelmen kívül hagyni őket?
Nem bírtam a tanulásra koncentrálni, pedig tudtam, hogy felesleges a mi lett volna ha...-kon rágódnom.

Ez lett, a múlt megváltoztathatatlan, de még mindig szívesen gondolok vissza rá. Ennyi év után se bírtam túltenni magam rajta. Vagy talán nem is akartam? Hiába szorult össze a szívem minden pillanatban, amikor ő jutott eszembe, nem akartam elfelejteni. Hónapokig csak az volt az egyetlen vidám pillanat, amikor Bill keresett. A nap többi részében nem csináltam semmit, csak vártam...A szüleim megelégelték ezt az állapotot, és elköltöztünk a fővárosba. Jobb lehetőségek, új emberek. Segített is rajtam ez a nyüzsgés, de a hiányérzet azóta sem múlt el.

- Miss Parker! - szólt hozzám a matek tanárom.
Fogalmam sem volt róla, miről van szó, kétségbeesetten pillantottam a táblára. Csak ismétlés volt.
Mennyi a Pí értéke? Ennél egyszerűbb kérdés nem is lehetett volna.
- 3,14 – válaszoltam.
- Nos igen, köszönöm a választ, de én csak megszerettem volna kérni, hogy nyissa ki az ablakot – Mr.Wilson
Odaléptem, és kinyitottam. Friss levegő áramlott a terembe.
Éppen nyár vége van, már nincs túl meleg, se túl hideg. Inkább tavaszias az időjárás.
Kicsengettek.
Hannah odarohant hozzám, és elképesztően izgatott volt.
- Végre vége a napnak! Már csak pár óra, és itt lesznek! - örömködött Hannah.
Úristen, már is 23-a van?
- Figyu, akkor majd négy előtt egy órával elmegyünk érted, addigra legyél kész, jó? - mondta, miközben elkísért a buszmegállóig.
- Persze - mondtam, majd elbúcsúztunk egymástól, mert megjött a busz.
Hát eljött ez a nap...